Kiadó: Sumerian Records

Műfaj: Metalcore

Ezt hallgasd meg: Feral

A metalcore műfaj épp reneszánszát éli, olyasmi jelenség ez mostanában mint 2004-től fogva az indie rock feltörekedése, avagy - hogy hazai példát is említsek - a 2010-es végétől kezdődő, egyre jobban elterjedő magyar underground hip-hop diadalmenete. Számomra az első metalcore zenekar akikkel megismerkedtem, az az Enter Shikari volt, néhány évvel ezelőtt. Egyből megfogott a hangzás, főleg hogy a 2012-es albumuknál tökéletesen vegyítették a zenéjükbe a dubstepet is - és egyáltalán nem olyan szarul mint a Korn. Aztán szép fokozatosan elkezdtem hallgatni még néhány hasonló stílusban alkotó bandát: Slipknot, A Day to Remember, letlive, Bring Me the Horizon, stb. Idén pedig legnagyobb meglepetésemre a Bad Omens debütáló albuma vitte a prímet számomra, pedig nem is számítottam erre.

Elkerülhetetlen a zenekart a Bring Me the Horizon-hoz hasonlitgatni, és valóban, felületesen hallgatóknak tényleg nem lehet több ez a zene mint egy BMTH copy/paste bagázs. Csakhogy érdemes a felszín alá lesni. A Bad Omens ugyanis önmagában is korrekt zenekar, tele erőteljes szerzeményekkel. A kezdő Glass Houses tökéletes választás volt indításképp, a fel-feljövő "I've seen the Devil more than I've seen God" ismételgetésével már itt megadja a lemez alaphangulatát: sötét, depresszív szövegek, gondosan kerülve a vidám témákat. Nem sokat bíztak a véletlenre, hisz a következő Exit Wounds és a The Worst in Me (melynél a leginkább tetten érhető a BMTH hatása) kislemezes dalokként megjelentek már korábban, kialakítva egy kisebb rajongói tábort, melyet eme nagylemez csak tovább gyarapít. A FERAL nekem személyes kedvencem, mégpedig azért mert engem egy az egyben a réges-régi Linkin Parkra emlékeztet. Az Enough, Enough Now a kevésbé pörgős, visszafogott dalok sorát gyarapítja - megjegyzem: ezekből nem sok akad a lemezen - és itt leginkább az emo vokálok dominálnak. A Malice is igen nagy favoritom, itt már befigyel egy kis Whitechapel avagy Periphery utánérzés. A Hedonist is ezen a vonalon halad, a Broken Youth pedig már-már önmarcangolóan energikus. A Crawl esetében az a baromi érdekes, hogy zongoratémáját tekintve simán lehetne egy 2005 és 2010 között kiadott, lassabb Nine Inch Nails dal, csak épp Trent Reznor jellegzetes hangja nélkül. Lassú, megpihentető szerzemény. A The Letdown viszont visszatornázza a hangulatot, kár hogy kevésbé emlékezetes mint a korábbi számok. A Reprise (The Sound of the End) sem túl kiemelkedő, bár a refrén elég klasszul összerakott és ez főleg a végén jön ki jól. A pulzáló kezdéssel indító The Fountain pedig nagyon jól foglalja keretbe a teljes lemezt, kevésbé ütős, ám annál emlékezetesebb lezárása a srácok debütáló produktumának amely ugyan a végére kissé elfárad, de még így is abszolút korrekt, és a töltelékszámokkal együtt is igazi meglepetés.

Ez egy szép és ígéretes jövőt sejtető debüt. Talán a Bad Omens sosem jár majd be akkora utat mint a Bring Me the Horizon, nem töltenek meg stadionokat és kevesebben is hallgatják őket (ellenben vélhetőleg messze korrektebb Szigetes koncertet tolnának mint a BMTH idén) de kezdésnek ez így tökéletes. Lehet copy-zenekarnak tartani őket, de mi értelme? 2004-től fogva majd' minden indie rock zenekarban egyértelmű volt a The Beatles, de sokkal inkább a Blur és Oasis hatása, mégsem sütötték rájuk hogy emiatt szarok lennének. És különben is, jótól lopni nem szégyen. Nem szabad megváltást várni ettől a pár amerikai sráctól sem, nem ők fogják feltalálni a spanyolviaszt. Ellenben egy jól összerakott, hangzásban baromi pöpec, erőteljes cím nélküli albumot dobtak le nekünk az asztalra, ez pedig már önmagában is dicséretes. Kíváncsian várom, mekkora karriert tudnak befutni.

Értékelés: 7/10