Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

A fehér lepel

2016. október 19. - -Britpopper-

Vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben. És vannak, amiket meg lehet ugyan magyarázni, de csak annál borzalmasabbakká válnak tőle. Tudom jól, hogy kész képtelenségnek fog hatni, amit most leírok. Biztos vagyok benne, hogy eme beszámolóm után sokan képzelgő bolondok, és tébolyodott őrültek közé záratnának. Nem csodálom. Ha nem a saját szememmel látom, én magam sem hittem volna el. De ott voltam, és sajnos nem csak egy rossz álom volt az egész, amiből bármikor felébredhettem volna. Ott álltam az ajtóban, és a szívem vadul kalapált. Levert a víz. Megrengett a hitem Istenben, a teremtésben, és a természetben. Azt kérdezik mi végett? Mert régi ismerősöm, Laci, olyat tett, amit elképzelni sem mertem volna: átverte a halált.

Lacival mindig is jóban voltam. Ugyan nem álltunk túl közel egymáshoz, de egész jól kijöttünk. Cimborák voltunk. Egy általános iskolába jártunk, és nem is lakott túl messze tőlünk. Gyakorta átugrottunk egymáshoz biciklivel, hogy aztán a többieket összeszedve tekerjünk egy nagyot a kerületben, avagy PC újságok felett csorgassuk a nyálunkat olyan videojátékokra, melyek nekünk úgysem futnak el. Halk szavú srác volt, bozontos sötét hajjal, és nagy, gesztenyebarna szemekkel. Mindketten mániákusan gyűjtöttük a matchboxokat. Bár neki nagyobb gyűjteménye volt, és emiatt irigykedtem is rá. Aztán a ballagás után elsodródtunk egymás mellől – a gimit már nélküle kezdtem. Az interneten persze tartottuk még a kapcsolatot, a közösségi oldalaknak hála. Az egyetem alatt viszont már alig-alig beszélgettünk. Mesélte, hogy a Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszékre megy, meg hogy megismerkedett egy nagyon kedves lánnyal, akivel úgy tűnik komoly a kapcsolata, de mivel akkoriban az egyetem szinte minden szabadidőmet lekötötte, nem igazán kerestem a társaságát. Persze nem csak az övét nem, másokat is egészen kizártam az életemből. A ZH-k, beszámolók, kollokviumok, és szigorlatok minden időmet felemésztették. De meglepődtem mikor láttam, hogy Laci megnősült. Kissé hirtelennek éreztem a dolgot, hiszen alig volt idősebb nálam. Egy évre rá pedig már kislányuk is született. Akkoriban épp törött lábbal feküdtem a Szent János Kórházban, így jutott időm az egész napos pihenés közepette az interneten lógni.

Bőszen gratuláltam is Lacinak, és kedves feleségének a gyönyörű kisbabához, alig győzték megköszönni a bókokat. Később nekem bejött egy külföldi munkalehetőség, és négy évet Bécsben töltöttem. Mikor hazaköltöztem, kibéreltem egy kis lakást az Andrássy úton, és ott tengettem mindennapjaim. Aztán egyik volt osztálytársam felvetette, hogy össze kéne hozni egy osztálytalálkozót. Olyan összeülőset, nosztalgiázva iszogatósat. Én nem voltam ellene, és sikerült a többieket is beszervezni, úgyhogy meg is lett szervezve november végére. De Gábor – akivel anno szintén elég jóban voltam – figyelmeztetett, hogy Laci nem valószínű, hogy el fog jönni. Tragédia történt ugyanis a családjukban: meghalt a kislánya. Valamilyen alsó légúti fertőzés vitte el szerencsétlent, a találkozó előtt alig néhány hónappal. Épp októberben volt a temetése. Lesújtott a hír, és szinte biztos voltam benne, hogy Laci nem teszi tiszteletét az osztálytalálkozón. Ennek ellenére mindenkit meglepett, mikor mégis eljött. Kissé megkésve érkeztem, mert kimaradt egy busz. Otthon az egyik régi fiókos szekrény mélyén találtam egy matchboxot, amit valamikor még tőle kaptam kölcsön. Gyorsan zsebre is vágtam. Gondoltam ha mégis eljön, majd visszaadom neki. Mire odaértem, már majdnem mindenki ott volt. Először elkönyveltem magamban, hogy otthon maradt, mert sehol sem láttam. Aztán hirtelen odalépett hozzám a hátam mögül:

– Szervusz! – szólított meg.

Hebegtem valami köszönésfélét, aztán kicsit elbeszélgettünk a többiekkel, de láttam rajta, hogy inkább csak muszájból van ott. Később félre is hívtam, hogy elszívjunk egy cigarettát. Nem mertem rákérdezni a családjában történt eseményekre, de egy idő után magától is elkezdett róluk beszélni. Elmondta, hogy mekkora csapásként érte őket Anita halála, és hogy a felesége inkább visszaköltözött a szüleihez Győrbe. Elcsukló hangon taglalta nekem mindazt a kálváriát, melyet a kislány betegsége hozott rájuk. Hogy kórházról-kórházra jártak, rengeteg gyógymódot kipróbáltak, és mikor úgy tűnt végre az egyik használni kezd, hirtelen minden tragédiába torkollott. Laci kislányának halála érezhetően rányomta a bélyegét az osztálytalálkozóra. A felszabadult hangulat helyett csak félszeg nevetések, és sajnálkozó, lopott pillantások maradtak. Odaadtam neki a matchboxot, amivel legalább sikerült kicsikarnom belőle egy gyenge mosolyt. Aztán le is léptem. Azt hittem soha többé nem hallok felőle. Emlékszem, direkt meg is néztem a közösségi oldalakon vajon fenn van-e még, és bár fenn volt, családi állapotát visszaállította „egyedülállóra” és kvázi az összes képét letörölte. Pár hétig még gyakran járt a fejemben. Gondoltam rá felhívom, de úgy éreztem van neki elég baja. Szép lassan pedig a feledés homályába merült. Rá egy évre, épp karácsonykor megcsörrent a telefonom. Laci volt az. Lelkendezve beszélt:

– Szervusz! Csak kellemes ünnepeket szeretnék neked kívánni! Illetve ha lenne egy kis időd a sok halászlé, meg bejgli mellett, szeretnék összefutni veled! – kérlelt.
– Szia! Rendben van, benne vagyok! Pontosan mikor találkozzunk?
– Amikor neked jó!
– Jól van, megbeszélhetjük!

Mikor letettük, emlékszem mennyire meglepett, hogy eltűnt belőle az a búskomorság, ami korábban hatalma alatt tartotta. Belementem a találkozóba. Január elején futottunk össze a Nyugati pályaudvaron, és beültünk egy közeli kocsmába elkortyolni néhány forralt bort. Szörnyen hideg volt, és jeges szél is fújt, ami teljesen kicsípte az arcomat. Laci viszont láthatóan kivirult. Úgy pattant le a Debrecenből érkező vonatról, mint egy vidám kisgyerek. Találkozónk alatt szinte végig be nem állt a szája, csak úgy köpte magából a szavakat. Hihetetlen lelkesedéssel beszélt egy dél-amerikai, majd egy nyugat-afrikai útjáról, ősi romokról, a rejtélyes Tazm és Dzsadísz törzsekről, melyeknél vendégeskedett, és szinte végig éreztem a hangjában, hogy nagyon szeretne elmondani valamit, amit nem lehet. Inkább csak csendben kortyolgattam a forralt borom, és hallgattam nyughatatlan beszámolóját. Utána még beugrottunk a Nyugati melletti Alexandra könyvesboltba is, ahol ABC-s könyveket és kifestőket vett. Itt már szinte biztos voltam benne, hogy újra van valakije, aki vagy várandós, vagy már meg is szülte közös gyermeküket. Így rögvest érthetőbb volt Laci megváltozott kedélyállapota, és felfrissült hangulata. Találkozónk végén azzal a feltétellel szállt fel a visszafelé tartó vonatra, hogy mindenképp le kell utaznom hozzá egy látogatás elejéig. Ezt az egyet szinte megkövetelte tőlem. Rábólintottam, és három hét múlva már úton is voltam Debrecenbe.

haunted_house_by_nassimhasan-d5qmcqh.jpg

Hála az égnek, kijött elém az állomásra. Nagy pelyhekben szakadt a hó, én pedig soha életemben nem jártam még Debrecenben, ezért nagyon hálás voltam neki, hogy kocsival vitt hazáig. Sokáig utaztunk, már azt hittem lemegyünk a térképről, mikor odaértünk. Kinyitotta a kaput, és beállt a kertbe. Szólt, hogy szálljak ki, amíg beáll a garázsba. A fejembe húztam a sapkám, és összefogtam a kabátom, hogy addig se fázzak annyira, amíg beérünk. Vetettem egy pillantást a házra: régi építésű, mondhatni „klasszikus” családi kertes ház, két szinttel, jókora ablakokkal, és szélkakassal. A kert hátsó részében egy gyenge kerítés választotta el az ingatlant egy jókora, sűrű erdőtől. Egyvalamin azonban már akkor megakadt a szemem: a ház felső szintjének ablakainak függönye be volt húzva. Épp azon gondolkodtam, hogy miért, hiszen a Nap egyáltalán nem süt, olyan szürke az egész égbolt, mintha atomkatasztrófa után járnánk, mikor Laci odalépett hozzám:

– Gyere, mehetünk!

Hangjában megbúvó izgatottság lapult. Kinyitotta a bejárati ajtót, így az előszobába jutottunk, ahol lehúztuk sáros bakancsainkat, és beléptünk a nappaliba. Azonnal megcsapott egy olyan mérhetetlenül orrfacsaró, tömény, édeskés bűz, amitől majdnem ott helyben öklendezni kezdtem. Ahogy körülnéztem a nappaliban, rengeteg helyen elhelyezett illatgyertyákat, és különféle illatosítókat, szagtalanítókat láttam. Bár maga a nappali nem volt nagy szám. Állt benne egy nagy-képernyős TV, egy Hi-Fi, néhány polcos szekrény, egy lestrapált kanapé, meg egy ébenfa dohányzóasztal.

– Hozok valamit inni! – mondta, és már a konyhában is termett.
– Én pedig addig elmegyek mosdóba! – kiáltottam utána.
– Rendben, rendben, ott van a folyosó végén balra!

Elsétáltam a TV mellett, közben nem tudtam levenni a szemem a sok illatosítóról, melyekkel kvázi körbe volt bástyázva a nappali. Keskeny folyosó vezetett a mosdóig, melyet két oldalról a falra aggatott családi képek szegélyeztek. Némelyiket felismertem korábbról az internetről, hiszen Laci közzétette őket a profilján. Egy-két kép volt csupán, mely Lacit és a (volt) feleségét ábrázolta, a többi képen a kislányuk, Anita volt látható. Mondanom se kell, rettenetesen megsajnáltam szegény régi cimborámat. Szerencsétlen bennragadt a múltban. Láthatóan ragaszkodik még a régi emlékekhez, miközben az élete kezd darabjaira hullani. A mosdóban dolgom végeztével belenéztem a tükörbe. Farkasszemet néztem saját magammal, és tudtam, hogy segítenem kell ennek az embernek, mert jelenleg csak rám számíthat. Az eszembe se jutott, hogy minek vett a könyvesboltban gyerekkönyveket, és hogy merre lehet az új családja. Mikor visszamentem, egy bögre forró teával várt:

– Tessék, ez majd felmelegít! – mosolygott, és a kezembe nyomta a forró italt.
– Gyere, menjünk fel...szeretnék mutatni neked valamit – volt valami nyugtalanító a hangjában.

Felcammogtunk a lépcsőn a második emeletre. Itt még erőteljesebb volt a bűz. Két-két szoba nyílott mindkét oldalon, de a jobb oldalinak az ajtaján lakat lógott. Szépen kialakított felső rész volt, azonban egy-két helyen a tapéta már leszakadozott. Valamiért elkezdett borzasztó hevesen verni a szívem, amint a lakattal lezárt ajtó felé vettük az irányt. Jókora, fehér ajtó volt. Laci egy apró kulccsal kinyitotta, és levette a lakatot, majd kitárta az ajtót. A döbbenettől a földre ejtettem a teás bögrét, amely darabokra törött. A szoba stílusos gyerekszobává lett alakítva, méghozzá egy kislány számára. Halvány rózsaszín festést kapott, melyet helyenként színes, csillogó matricák, és lányos poszterek tarkítottak. Bal oldalán egy jókora szekrény állt, mely ajtaján korábban méretes tükör lehetett, de eltávolították. A nyoma még mindig ott fehérlett. A szoba jobb oldalán egy íróasztal foglalta el a helyet. Rajta megannyi színes ceruza, toll, zsírkréta. A szoba közepén pedig egy hatalmas ágy helyezkedett, mely köré áttetsző függönyt rögzítettek. Az ágyon pedig ott ült Anita. Fehér lepel borította, mely ugyan nem volt átlátszó, és csak az alatta lévő alak csontsoványnál is vékonyabb körvonalait engedte láttatni, de rögtön tudtam, hogy ő az. Ott ült az ágy közepén a legnagyobb természetességgel, és mikor beléptünk, felém fordította a fejét. A döbbenettől mozdulni sem tudtam, pedig éreztem a fájdalmat a lábamban: sikerült a forró teát épp a lábfejemre öntenem. Csak bámultam az apró, törékeny, csont és rothadt bőr teremtményt, melyet jótékonyan fedett a fehér lepel. Körvonalaiban megmutatkozott, hogy már jó ideje halott. Groteszk sziluettje halálos rettegéssel öntött el.

– Kérlek, ne ájulj el... – törte meg a csendet Laci. – El se tudod képzelni, mennyi mindent tettem meg azért, hogy az én édes kislányom újból velem lehessen. Fogalmad sincs arról a rengeteg áldozatról, melyet érte hoztam. Az anyja nem értette. Elmenekült. De te láthatod, te láthatod, hogy végül sikerrel jártam. Vannak még vele gondok, de az a lényeg, hogy Anita újra velem lehet.
– Jézusom... – suttogtam alig hallhatóan.

Éreztem, hogy remeg a lábam. Szinte önkívületi állapotban álltam az ajtóban, és bámultam az élőhalottra, amint az lassú mozdulatokat tesz, és közben nyöszörgő hangokat hallat. Alig figyeltem a mellettem álló Lacira, aki viszont robotikusan mesélte az istentelen folyamatot, mellyel visszahozta Anitát. A temetés után néhány héttel már megszállottjává vált a kutatásnak, mellyel nemsokára elüldözte a feleségét maga mellől. Mániákusan hitte, hogy minden élet csupán kémiai, és fizikai folyamatok eredménye. Hogy a halottak mesterséges ujjáélesztése csupán a szövetek állapotától függ. Ha a bomlás még nem visszafordíthatatlanul előrehaladott, ha a szervek még úgy ahogy működőképesek, akkor – mint egy számítógépnél – újra lehet indítani azt a különös folyamatot, melynek neve: élet. Ám Laci elkövette azt a hibát, hogy túl sok időt szentelt a kutatásnak, és mire odáig jutott, hogy előkészítvén mindent, csak a megfelelő alanyra volt szüksége, már eltelt hét hosszú hónap. A bomlás megindult, ő pedig egy félig szétrothadt testet hozott vissza az életbe. Kimondhatatlan nevű vegyszerekről, fecskendőkről, lombikokról, és kémiai folyamatokról papolt. Közben Anita lemászott az ágyról. Lassú, lomha, sántító léptekkel járt. Felém fordult és morogni kezdett. A lepel alól kidugta kezét, mely sárgás-zöldes barna volt a bomlástól. Egyenesen rám mutatott.

– Mit tettél? – fordultam oda Lacihoz. – Miféle szörnyűséges kísérlettel, miféle sátáni tudománnyal verted át a halált?

Csak mosolygott. Kellett pár perc, hogy megbizonyosodjak róla: ez mégsem egy lidérces álom – bár az lenne! Hátraléptem néhány lépést, amíg hátammal neki nem ütköztem a mögöttem lévő falnak. Nekidőltem, és leültem a földre. Lesokkolt az élmény. Bámultam a kis szobában álló élőhalottat, és még akkor sem voltam képes teljes mértékben felfogni, hogy amit látok, az valóságos. Laci nekiállt összeszedni a földre ejtett teás bögre darabjait. Szólt, hogy semmi gond, készít majd egy másikat – de nem igazán figyeltem rá. Rémisztő gondolatok cikáztak elmémben. El akartam futni, de a lábam meg se mozdult. Egyébként is, mi értelme lenne elfutnom? Kinek mondhatnám el mindezt? Mi értelme lenne egyáltalán bárkinek is elmondani? Fogalmam sincs, hány percig kuporogtam ott a hideg padlón, Anitát bámulva. Anita? Egyáltalán nevezhető ő még Anitának? Se nem élő, se nem holt. Nem tudom, nevezhetem-e emberi néven. Egy csontkollekció, összeaszalódott múmia, a legfélelmetesebb, legborzalmasabb rémálmok lidérce, kit ha nem fedne a fehér lepel, a látványtól azonnal megállna a szívem. Hitchcock óta tudvalevő, hogy attól még inkább félünk, amit nem láthatunk. Az én esetemben az élénk fantáziám, csak még horrorisztikusabb képet festett elém, mint amilyen a valódi látvány lehetett. Szerettem volna hirtelen felébredni otthon, a saját ágyamban, de a forró teától még mindig sajgó lábfejem rendre emlékeztetett rá, hogy továbbra sem álmodom.

– Menjünk le, készítek egy új teát – szólalt meg Laci, és becsukta Anita szobájának ajtaját.

Mire sikerült összeszednem magam annyira, hogy képes voltam racionálisan gondolkodni, már azon kaptam magam, hogy lefelé baktatok vele a lépcsőn a konyhába. Ugyan a fehér lepel által borított halott kislány képe élénken élt még bennem, igyekeztem elterelni a gondolataim. Hogy is sikerülhetett volna? Lementünk a konyhába, Laci feltett vizet forralni, én pedig leültem egy kis bárszékre a konyhapult mellé. Hosszas beszélgetésbe kezdtünk, mely egészen sötétedésig tartott. Elmondta a teljes történetet, Anita kihantolásától kezdve a bizarr vegyületekből álló szereken át egészen a sikeres kísérletig. Azt mondta, nem ez volt az első ilyen eset, hogy egy ember visszatért a halálból. 1912 szeptemberében egy különös cikk jelent meg, mely egy fiatal férfi haláláról szólt. A helyi templom vezetője látta a férfi halálát, és később ő maga szervezte meg a temetést is. A friss halottat annak rendje s módja szerint eltemették a föld alá, ezt a szemtanú saját szemével látta. Pár nappal később azonban egy fához kötözött alakot pillantott meg a közeli erdőben, aki halotti lepelbe öltöztetve, mozgásképtelenül, önkívületi állapotban morgott és nyöszörgött. Később egy hozzátartozója azonosította, hogy arról a fiatalemberről van szó, akit néhány nappal azelőtt eltemették – és akinek halottnak kéne lennie. Csakhogy a fához kötözött alak cseppet sem volt halott. Sőt, azon kívül, hogy teljesen eszét vesztette és semmiféle kommunikációra nem volt képes a külvilággal, nagyon is életben volt. Hónapokkal később hunyt el, immáron véglegesen. Aztán előkerült még néhány hasonló történet – főként Haiti környékéről –, és szó esett egy szinkretikus vallásról, a vuduról is. Figyelmesen végighallgattam a történeteit, és közben nagyokat kortyoltam a teából.

fantasy-font-b-art-b-font-dark-font-b-original-b-font-font-b-works-b.jpg

Mikor befejezte, csend borult ránk. Mély, síri csend, melyet csak a kertben ciripelő tücskök hangja zavart meg. Az emeletről kaparászás hallatszott, Laci pedig azt mondta, nyugodtan terüljek el a lestrapált kanapén odalenn, aludjak egyet, és reggel visszavisz az állomásra. Láttam a szemében, hogy reméli, hogy nem mondom el senkinek amit láttam. Közben nekiállt vacsorát készíteni. Szólt, hogy szaladjak fel az emeletre, az egyik bal oldali szobában találok ágyneműket, hozzak le magamnak nyugodtan. Elég nagyot dobbant a szívem, mikor megtudtam, hogy fel kell mennem. De erőt vettem magamon, és amíg ő a krumplit sütötte odalenn, felsiettem az emeltre. Bevallom, a szívem a torkomban dobogott. Rá se mertem nézni a jobb oldali, bezárt ajtóra. Benyitottam az első baloldali szobába, de ott csak bedobozolt holmikat láttam. A második szobában – szemközt a rettenetes jobboldali ajtóval – végre megtaláltam, amit kerestem. Felkaptam pár ibolya illatú lepedőt és egy takarót, majd villámgyorsasággal siettem vissza a földszintre. Végigfutott a hátamon a hideg, mikor arra gondoltam, hogy a lépcső tetejéről esetleg hátrapillanthatnék. Bár tudtam, hogy az ajtó zárva van, ez mégsem töltött el nyugalommal. Odalent aztán megvacsoráztunk, majd kinn, a fagyos téli hidegtől úszó, sötét kertben még elszívtunk egy-egy cigarettát. Mikor visszamentünk, Laci kiszedte a maradék nyers csirkemellet egy kis tálba.

– Tudod mi az egyetlen baj? – kérdezte kanalazás közben.
– Mi?
– Hogy úgy zabálja a nyers húst, mint egy ragadozó állat. Mikor visszatért...más volt. Agresszívebb. Állatiasabb. Nyugtatózom minden nap, de ezt nem tudom, egyszerűen nem tudom kiölni belőle. Mintha egy tigrist tartanék ketrecben.

Fél percig némán állt a lépcsőfeljárón, aztán a gyerekkönyveket a hóna alá csapva elindult felfelé Anitához. Én közben elterültem a kanapén, és magamra húztam a vastag takarót. Állatiasabb? Mire gondolhatott ezzel? Füleltem. Hallottam, amint odafenn nyílik a zár, hallottam amint Laci beszél, a tál koppanását az asztalon, rágáshangokat, és csámcsogást. Kicsit még jobban a fejemre húztam a takarót. Szörnyen fáradt voltam már, az aznapi események teljesen elvették minden energiám. Laci még a lépcső tetejéről jó éjszakát kívánt, amit épphogy sikerült viszonoznom, mert utána szinte rögtön elnyomott az álom. Lidérces, kellemetlen álmom volt. Egy folyosón jártam, melynek végén csak egyetlen szoba állott, tárva-nyitva hagyott ajtaja vészjóslóan hívogatott. Lassan, nehézkes léptekkel haladtam felé. Ütemes kattogás hallatszódott a háttérben. Mikor odaértem a szobához, meglepetésemre teljesen üresen találtam. Még egy árva bútor sem volt benne. Igen ám, de amint megfordultam, hogy elhagyom a helyet, hirtelen ott állt előttem ő. A halott kislány, Anita. Fehér lepelben, előre nyújtott, csontos kezekkel közeledett. Hátrálni akartam de a szoba mögülem eltűnt, helyén csupasz fal termett. A csontos kezek pedig elértek, és amint megragadtak, zihálva ébredtem fel rémálmomból. Levert a víz, és rázott a hideg. Rettegve néztem körül a nappaliban. Az ablakon beszűrődő Hold fénye halovány fényárba mártotta a helységet. Semmi gyanúsat nem láttam, úgyhogy befordultam a bal oldalamra, és teljesen magamra húztam a takarót. Beletelt talán egy órába is, mire újból el tudtam aludni.

Hajnalban ébredtem, mikor az első napsugarak beszűrődtek. Felültem a kanapén. Kidörzsöltem a szememből az álmosságot. Úgy éreztem megbékéltem a helyzettel. Míg előző nap majdhogynem a téboly kerülgetett, annyira ki voltam akadva az átélt események miatt, reggelre sokkal nyugodtabban, sokkal tisztább fejjel tudtam már mérlegelni. Ásítottam egy nagyot, de a művelet a felénél elakadt, mert amit megpillantottam, attól meghűlt a vér az ereimben. A fehér lepel – mely Anita halott testét borította – ott hevert a lépcsőn. Szinte felocsúdni sem volt időm, mikor egy hang megszólalt mögöttem:

– Elment. Elengedtem. Sosem jön vissza.

Laci volt az. Ott állt a bejárati ajtóban, az ajtófélfának támaszkodva. Ujjai közt félig leégett cigaretta lógott. Esetlenül, bukdácsolva kászálódtam fel a kanapéról, és léptem oda hozzá. Ekkor vettem észre, hogy a bal kézfeje csupa vér. Vörös csíkok szabdalták, és amennyire ki tudtam venni, harapásnyom okozta őket. Laci üveges tekintettel bámult a kertvégi erdő irányába. Követtem a tekintetét és láttam, hogy a kerítés egy ponton hiányos. Ki lett tépve a helyéről.

Elengedtem... – hebegte, és kicsoszogott a kertbe.

A vércseppek vörös pettyeket hagytak utána a friss havon. A döbbenettől én is az ajtófélfának dőltem. Több magyarázatra nem volt szükség. A kísérlet végül mégis kudarcot vallott. A teremtményt melyet Laci visszahozott az élők sorába, már nem a lánya volt. Hanem valami sokkal de sokkal gonoszabb annál. És ő elengedte. Hagyta az erdőbe sétálni. Beleveszni a rengetegbe. Sokáig álldogáltunk ott. Én az ajtóban, ő a kertben. Bámultuk az erdőt. Talán azt reméltük, visszatér. Már nem is érdekelt, ha meglátom a jótékonyan takaró lepel nélkül, csak térjen vissza, hogy újból be lehessen zárni a szobába. Mi lesz ha más talál rá? Miféle tragédiába torkollik majd ez az egész? Később már nem sokat szóltunk egymáshoz. Laci visszavitt az állomásra, és úgy köszöntünk el egymástól, mint két idegen: félszavakkal, sietve. Mikor felültem a vonatra, még visszanéztem az ablakból és láttam, amint elhajt a kocsijával. Soha többé nem láttam őt. Tulajdonképpen senki nem látta őt többé. Örökre eltűnt. Már hazaérkezésem után rögtön fel akartam hívni, de nem vette fel. A közösségi oldalakról is letörölte magát. Pár nappal később szántam el magam, hogy visszamegyek hozzá, és együtt megtaláljuk a megoldást. Kellemesen meleg téli nap volt. Már nagyjából be tudtam határolni, merre lakik. Lementem vonattal, onnan pedig busszal, illetve gyalog. Végül megtaláltam a házat. A kocsi is benn állt. De hiába nyomkodtam a csengőt, nem jött ki senki. Végül rávettem magam, és a nagykaput kinyitva, csak bejutottam – legalábbis a kertbe. A ház ugyanis zárva volt. Az ablakokon belesve elhagyatottnak tűnt az egész. Odafenn a függönyök is mind elhúzva álltak.

Arra már nem tudtam rávenni magam, hogy betörést is elkövessek. Egy darabig még bóklásztam a kertben, próbáltam valamiféle alternatívát találni a bejutásra, de reménytelen volt. Arra gondoltam, talán Anita keresésére ment az erdőbe. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy én is elindulok a kiszakított kerítés mentén, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Néhány percig még ácsorogtam ott, és a sűrű erdőt bámultam. Mikor hátat fordítottam neki, hogy elinduljak vissza, száraz gally reccsenését hallottam magam mögül. Gyorsan hátrafordultam, de semmit nem láttam a fák között. Csalódottan kullogtam vissza a vasútállomásra. Közben rendesen rám sötétedett, épphogy az utolsó vonatot sikerült elérnem. Budapestre hazatérvén még emésztettem néhány hétig magamban ezeket az eseményeket, csak aztán jutottam el arra a szintre, hogy le is írjam őket. Az emlékek és a lehetőségek még ocsmányabbak, mint a valóság. Laci és a lánya végleg eltűntek, kilétüket a mai napig homály fedi. De tudják mi a legbizarrabb az egészben? Mi végett határoztam el, hogy feladom a keresést és örökre elfelejtem a házban átélt borzalmakat? Emlékeznek a lépcsőfeljárón heverő fehér lepelre? Mikor másodszori látogatásom alkalmával belestem az ablakon, a lepel már nem volt ott.

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr1011820413

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása