Egy ilyesféle listát már kifejezetten régóta szerettem volna összehozni, csak hát ugye szabadidő hiányában eléggé nehézkesen ment. Nomeg nem volt egyszerű dűlőre jutnom bizonyos albumokat illetően. Nagyon fontos szerepet játszik az életemben a zene, megpróbáltam hát a lehető legalaposabban összeválogatni azon lemezeket, melyek az adott évben a legkedvesebbek voltak számomra. Egészen 2000-ig merészkedtem vissza az időben, igyekeztem igen alaposan elmerülni emlékeimben. Nem tudom más hogy van vele, de nekem többször elő szokott fordulni hogy egy bizonyos évben mondjuk több album is nagyon tetszik, máskor pedig év végén csak bambulok ott némán hogy akkor mégis mit tegyek meg az év lemezének? Épp emiatt volt nehéz összerakni ezt a listát, mert például 2010-ből kapásból három kedvenc albumot is fel tudnék sorolni, nem volt egyszerű kiválasztani a szívemnek legkedvesebbet. Ergo nehéz szülés volt, de íme, itt van a végeredmény:
2000: Marilyn Manson - Holy Wood
Oké, most egy kicsit csaltam, mert ezt az albumot már utólag adtam hozzá a cikkhez, méghozzá egy Heaven Street Seven lemez (Cukor) helyére. Őszintén szólva én sosem voltam nagy Manson fan, de aztán nálam is eljött az idő, hogy elkezdtem módszeresen rákattanni az albumjaira. És hát azt kell mondjam, Brian Warner egy kurvajó rockzenész. Én simán egy lapon tudnám emlegetni Cobainnel vagy a jelenkor rocksztárjaival. ITT írtam elég hosszan erről a 2000-es lemezről, de azért dióhéjban annyit még megjegyeznék, hogy külön tetszett, hogy Manson a dalokba, dalok közé tett - gyakran csak visszafelé lejátszva hallható - utalások mellett a CD belső borítójára is nagy figyelmet szentelt. Bár ez talán minden egyes korábbi lemezére igaz. Elrejtett utalások, szimbólumok, megfejtésre váró talányok színesítik az egyébként sem unalmas összképet. A Holy Wood talán Manson legjobb, legérettebb munkája. Már nem az a shock rocker rajta aki a '90-es évek első felében volt, ám még nem is égett ki teljesen, ahogy a 2000-es évek vége felé. Akinek kimaradt, és csak most ismerkedne a munkásságával, érdemes ezzel a lemezzel kezdenie.
2001: Depeche Mode - Exciter
Akkor lettem Depeche Mode rajongó, mikor először végighallgattam ezt az albumot. Mégis a Music Channel vagy Music TV nevezetű csatornán ment le tőlük a Dream On, és már akkor elhatároztam hogy nekem kell valami CD ettől a bandától. A rádióban is játszották korábbi számaikat, szép lassan azt vettem észre magamon hogy csak azért lesem délutánonként a béna popslágerekkel dúsított zenecsatornákat, hátha látok valamit a DM-től. Aztán édesapám egyik gitáros kollégája lemásolta nekem az Exciter albumot, ami akkoriban jelent meg. Ne tudjátok meg mennyire boldog voltam! Napokon át hallgattam, még a suliból is lógtam miatta (rendesen el is kopott a CD, ma már lejátszhatatlan). Egyszerűen imádtam. Minden egyes dalt. Ráadásul nekem a pasas aki másolta, még tett rá B-oldalas számokat és korábbiakat is (pl. a remek Only When I Lose Myself) úgyhogy évekig én abban a hiszemben éltem hogy az Exciter 15 tételt tartalmaz. Nagyjából 2009-ig voltam DM-fan, utána már nem sokat hallgattam őket. Sajnos az újabban már csak egykori önmaguk árnyékai. De az biztos hogy az Exciter gyerekkorom meghatározó lemeze volt és megszerettette velem a szintipop műfajt. Mikor manapság újrahallgatom, lélekben megint az a kissrác vagyok, aki lóg a suliból és az ágyban fekve GameStar, Playtime!, 576 Kbyte, és PC Guru újságokkal körülbástyázva újra és újra elindítja ezt a varázslatos utazást.
2002: Belga – Majd megszokod
Korábban nagyon nem voltam oda a rapért. Bár azért a Ganxsta Zolee és a Kartel korszak nálam is lecsapódott, még eredeti Rosszfiúk filmzene kazim is ott figyelt a polcomon (egyik szülinapomra kaptam egy Laci nevű osztálytársamtól). A Belgáról azt se tudtam hogy kik/mik ők, keresztanyámnál láttam mindig ezt az albumot. Folyton tiltotta hogy meghallgassam. Aztán egyszer épp ott lógtam, ő meg dolgozott, mamám meg kinn a kertben tett-vett, ergo gyors benyomtam a CD-t a discmanembe és rátapadtam a Play gombra. Tetszett a szókimondás.."Na mi a f*sz ez, ez a nagy büdös kékség, ez a 61-es expressz busz"... Ez különösen tetszett mert mi is azzal a busszal jártunk. Kellett egy kis idő amíg leestek a szexuális utalások, de akkoriban még bőven általános iskolába jártam, új volt ez az egész. Bírtam a Belgát, az általam annyira fújolt rap műfajt sikerült nagyon jól hungarizálniuk. A 2004-es Jön a Gólem! is tetszett, amit utána csináltak arról viszont inkább már csak vagy jót vagy semmit. Azóta természetesen megbarátkoztam a rap műfajjal. Újabban már egész sok hazai rappet hallgatok, NKS, Barbárfivérek, AKPH, DSP, Kettioz, stb. Nem a Belga kezdte el megszerettetni velem ezt a műfajt, de az biztos hogy ők nyitották ki az ajtót felé.
2003: The White Stripes – Elephant
Én ezt az albumot minden olyan embernek kötelezővé tenném, aki valaha is fogott már elektromos gitárt a kezében. A The White Stripes ugyan már feloszlott, de addig letettek olyan remekműveket mint speciel az Elephant. Az MTV őket is nagyon tolta, napjában lement legalább háromszor a Seven Nation Army. Ez a dal amúgy akkora alapmű, hogy az összes kezdő gitárosnak ott kell lennie a bemagolandó leckéi között (nekem is ott volt, nyugi, nem nehéz). Jack White pedig egy zseni. Van egy kedves gitáros barátom (Andris) és mikor vele együtt hallgattuk az albumot, mondta hogy egyáltalán nem nehezek a gitártémák és a riffek a dalokban. Egy közepes képességű gitáros már simán le tudja játszani őket, kis gyakorlással persze. 2003 végén / 2004 elején szereztem be az albumot (igaz, akkor még csak mp3-ban, ruszki letöltögetős warez oldalról) és rengeteget hallgattam. Ennek hatására vettem egy akusztikus gitárt és kezdtem el gitározni tanulni. Fizikai formátumában tavaly kaptam meg a CD-t, méghozzá a páromtól. Örök hálám érte, hisz a modern rockzene alapköve ez.
2004: Franz Ferdinand – Franz Ferdinand
Itt támadt fel az indierock műfaj. Ültem az MTV előtt, dübörgött a Take Me Out és csak meredtem a képernyőre. Éreztem hogy elindult valami. Egy lavina, amely rengeteg hasonló zenekart fog majd kitermelni. Bejöttek a számításaim. Az FF sikerei után minden egyes bokorban nőtt egy indie zenekar, New Yorktól egészen Liverpoolig. A szovjet plakátokat és a minimal-designt -t idéző concept, a fülbemászó dallamok és a rockzene ilyen szintű megújítása azonnal a csúcsra röpítette a bandát. Leborultak a lábuk előtt a legnagyobb zenei magazinok és szaklapok is. Élénken él bennem az emlék hogy Gábor barátomtól buszozok hazafelé (bő 40 perces út, két kerületen át) és a discmanemben ott pörög a Franzi. Bambulok kifelé a busz retkes ablakán és teljes mértékben átadom magam a zenének. A srácok azóta sem okoztak csalódást, a 2009-es szintetizátorközpontó Tonight-ot talán még jobban szeretem. A Franz Ferdinand hiánypótlásával rögvest kimaxolta az indierock műfajt, náluk jobban ez senkinek sem sikerült azóta sem. Tinilányok ezrei értenének együtt velem.
2005: Kaiser Chiefs – Employment
Na jó, a Kaiser Chiefs majdnem túlszárnyalta a Franz Ferdinand sikerét. Nekik majdnem sikerült. Alig 1 év telt el az FF sikerei után, a világ indierock-lázban égett. Le kellett aratni a babérokat. És akkor jött a The Beatles és Blur hatásokat felvonultató Kaiser Chiefs, akik akkorát robbantak hogy beleremegett egész Anglia. Az Employment ott van a legjobb újkori indierock lemezek között, de még a B-oldalas dalok is zseniálisak róla. Én már csak tudom, mert végighallgattam mindet. Sajnos a 2 évvel későbbi albumuk a beharangozott Ruby ellenére is hatalmasat bukott, pedig szerintem az is egy teljesen korrekt lemez lett. Sőt, nekem a többi is tetszik. Oké, már nyilván nem annyira ütősek mint a debüt, de szerintem abszolút rendben vannak. A 2011-es The Future Is Medieval pedig egy nagyon fontos lemez az életemben, több szempontból is. Ezek a srácok nem akarták feltalálni a spanyol viaszt, csak korrekt indierockot akartak letenni az asztalra. Ez pedig sikerült is nekik, az Employment ott van 2005 legjobbjai közt. Én még manapság is elő-előveszem, kellemesen nosztalgikus érzéseket kelt bennem. Ahogyan az olyan B-oldalas dalok is mint mondjuk a Hard Times Send Me. Régi szép időket idéz, mikor még a MySpace-en lógtam, rocker csajokkal cseteltem és sorra hallgattam ezeket a zenéket.
2006: Muse – Black Holes & Revelations
Prágában vettem meg ezt az albumot, 2006 nyarának végén. Volt ott a Vencel-téren egy remek kis lemezbolt. Bementem, és cseh rap szólt. Azonnal tudtam hogy nekem itt szét kell néznem. Tornyosodtak a bakelitek, a CD-k, a DVD-k és a zenei poszterek. A Muse-tól akkoriban nagyon tetszett a Supermassive Black Hole az MTV-n, ezért nagyon megörültem hogy megtaláltam ott a teljes albumot. Megvettem és a Magyarországra visszavezető úton egész végig azt hallgattam. Volt egy lány akivel jóban voltam annak idején, az ELTE-re járt. Ő volt hatalmas nagy Muse-rajongó. De számára a 2003-as Absolution volt az etalon. Sokat vitáztunk arról hogy akkor most melyik a jobb album, az, avagy a Black Holes & Revelations. Én a magam részéről zártam annyival hogy a 2009-es The Resistance, mert annál jobb és összetettebb konceptalbumot ritkán hallottam. És igen, lehet mondani hogy a Black Holes & Revelations túl nyálas, túl kommersz, meg túl mainstream de nekem jó belépőt jelentett a Muse világába, csak ezután kezdtem el beszerezni a többi lemezüket. Sajnálom hogy mára szinte teljesen kiégtek és egy közepesnél jobb dalt is csak nehezen tudnak összehozni, de jártak idők amikor ez még egész másképp volt.
2007: Klaxons – Myths of the Near Future
A new rave - avagy nu rave - feltámadása, a színes csőgatyák, Converse cipők, mintás pólók, nyakba akasztható neonos, világító fényrudak, és sci-fi utalások tömkelege. Ezek mind a Klaxons apropójából indultak el, a srácok pedig egy annyira komplex albumot hoztak el a földi népnek, amely mind a mai napig megállja a helyét. A Myths of the Near Future legalább annyira táncolható lemez, mint amennyire agyas és sokszínű. Hemzseg a sci-fi utalásoktól, de emellett olyan szinten megtáncoltatja az embert egy rave partiban (de még otthon is) hogy kidől a ház oldala. A Klaxons nagyon szépen befutott, mindenki kíváncsian várta hogy mit tesznek le az asztalra legközelebb. A 2010-es Surfing The Void nekem még úgy is hatalmas kedvencem hogy a kiadó a fél lemezt a kukába száműzte és jópár dalt újra fel kellett venni. Rick Rubin producerkedése miatt az az album már sokkal inkább zúzós lett, de ez véleményem szerint jól áll neki. Viszont a Myths of the Near Future számomra legalább akkora alapmű 2007-ből mint a Nine Inch Nails zenekartól a remek, széttorzított és zúzós Year Zero. Csak előbbi jóval táncparkettbarátabb.
2008: Late of the Pier – Fantasy Black Channel
Amit a Klaxons elkezdett, azt a Late of the Pier fejezte be 1 évvel később. Hoztak egy annyira sokszínű és izgalmas lemezt, hogy azt lehetetlen volt nem imádni. Ha létezik olyan kategória hogy szintirock, akkor a fiúk pont ezt hozták létre. Kifejezetten nagy teret engedtek a szintetizátoroknak, de azért főként az indierock dominált. Nem is igazán lehet bekategorizálni a Fantasy Black Channel albumot, hiszen olyan sok stílusból táplálkozik. Éppen így a dalszövegeket sem lehet megfejteni, helyenként még az MGMT szerzeményeinél is elvontabbak. De azért legyen elég annyi hogy a Space & The Woods pörgött a legtöbbet a megboldogult kis noname mp3-mas lejátszómon, és 2008-ból a Hadouken! debütáló albuma mellett a Late of the Pier ezen lemeze a számomra legmeghatározóbb. Ha nem is egy zenetörténeti mérföldkő, de mindenképpen érdekes zenei tananyag. Olyasmi, mintha egy idegen bolygó, idegen civilizációjából származó, idegen lények készítették volna el nekünk. Kozmikus űrutazás. A Focker c. dal pedig annyira bejött, hogy a blog névadója lett.
2009: Editors – In This Light And On This Evening
Ó, íme a leges-legnagyobb kedvenc lemezem all time. Az Editors sötét post-punkkal kezdte meg térhódítását még 2005 elején. Akkortájt a Joy Division által hagyott űrt egyedül csak az Interpol próbálta betöltetni. Ebbe a szcénába robbant be a The Back Room, és a "nyers" hangzás ellenére egy igen fontos kiadványa lett annak az évnek. 2 évvel később az Editors tovább haladt a már kitaposott ösvényen, az An End Has A Start tulajdonképpen semmivel sem nyújtott többet mint a debüt, de legalább hozta az elvárt szintet. Aztán 2009-ben megléptek egy igen merész elképzelést, történetesen a gitárokat ősrégi szintetizátorokra cserélték, és ezzel az akkor kijött In This Light And On This Evening album olyan remek new wave zenekarokat idézett meg mint a Depeche Mode, az Ultravox, a Soft Cell, avagy a Tears For Fears. Mikor megismerkedtem ezzel az albummal, még bőven volt MySpace és Iwiw is. Ültem télen a jó meleg szobában, kortyolgattam a forró teát és az Iwiw böngészgetése után, az MSN-re fellépve állandóan ezt az albumot hallgattam. Akkoriban még nagyon tudtam értékelni a szociális médiát, a MySpace pedig online zenehallgatásra tökéletes volt. Az Editors sajnos később visszakanyarodott a rock felé (bár ne tették volna...) és sajnos az idei In Dreams sem hozta az elvárt minőséget nálam. Nehéz lenne röviden összefoglalnom hogy miért épp az éjsötét, jéghideg, már-már a dark- avagy cold wave stílusba hajló In This Light And On This Evening az abszolút kedvenc albumom mind közül. Szerencsére már megtettem ITT. Borús, esős, hideg napokon hallgassátok.
2010: Akkezdet Phiai – Kottazűr
Az AKPH szerettette meg velem a rap műfaját. Azelőtt épphogy csak belekóstoltam a Belga által, később pedig tesóm nagy Mr. Busta mániája miatta akarva-akaratlanul is szocializálódtam. Mikor FankaDeli nagy jobber lett, meghallgattam néhány lemezét, de különösebben sosem kötött le. Aztán 2010-ben jött az AKPH. El kell hogy mondjam: nagyon nehezen döntöttem hogy biztosan ők kerüljenek-e erre a helyre, hiszen abban az évben volt egy pszichedelikus-popba mártott Congratulations (MGMT), egy törzsi hangmintákkal megtoldott Hidden (These New Puritans) és egy átkozott zúzós Surfing the Void (Klaxons) is. De ekkortájt ismerkedtem meg az AKPH-val, és olyan szinten bejöttek hogy azóta minden egyes dalnak kívülről fújom a szövegét. Bejött nekem ez a "kulturáltabb" rap, Végre egy olyan formáció, akik nem az erőszakról, a gengszteréletről, meg az ezekhez köthető dolgokról rappelnek. Ráadásul dupla-CD -ről van szó, és míg az elsőn inkább a földhöz (vagyis: Budapesthez) ragadt számok kaptak helyet, addig a másodikon jóval nagyobb teret kap a líra, a költészet és az irodalom. A Hisz sztori (Kis Kece) például ott kell hogy legyen minden idők legjobb magyar rapdalai között, már csak azért is mert annyira megragadó hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Mondjuk a többi dal mellett sem. Nem csak kifejezetten budapestieknek ajánlanám (bár talán ők még inkább fogják értékelni az ismerős helyek említésekor), hanem úgy nagyjából mindenkinek aki magyar rappet hallgatva valaha is gondolt már arra hogy túl sok a trágár beszéd, és kevés az igazi átadott tartalom. Egyébként pedig a Kottazűr univerzális. Hardcore rap arcok, indierocker egyetemisták és deathmetalt kedvelők egyaránt odavannak érte.
2011: Kasabian – Velociraptor!
Jajj, srácok...mennyit hallgattam én ezt a lemezt 2011 őszén. Akkoriban 2 album pörgött nagyon az mp3-lejátszómon. Az egyik az electropop Ladytrontól a Gravity The Seducer volt, a másik pedig ez. Hozzátenném hogy a Kasabian zenekart 2004 óta nagyon szeretem, a debütáló albumukat még egy mára már bezárt lemezboltból vették meg nekem ajándékba. Dettó az MTV által ismertem meg őket. A 2006-os Empire glamrockos zúzása nekem nem tetszett (bár a CD-t megvettem), utána viszont a 2009-es West Ryder Pauper Lunatic Asylum már nagyon bejött, főleg az olyan dalok miatt mint a Vlad The Impaler avagy a Secret Alphabets. 2010 végén már kijött a Switchblade Smiles, ez harangozta be az albumot. Kissé fura volt nekem, de azért tetszett. Viszont 2011-ben meg annyi minden történt hogy teljesen megfeledkeztem arról hogy a Kasabian új lemezzel rukkol elő, csak akkor tűnt fel, amikor már megjelent. Akkor viszont teljesen rákattantam. Rögtön a kezdő Let's Roll Just Like We Used To rabul ejtett. Bár ha ma megkérdeztek hogy mely dalok a kedvenceim róla akkor egyértelműen az indiai hatásokat felvonultató Acid Turkish Bath (Shelter from the Storm) és a The Chemical Brothers legszebb, minimalista időszakát idéző I Hear Voices lennének a válaszaim. Hallgattam az albumot és ballagtam az őszi napsütésben Budán, a Vár környékén. Hangulatos volt.
2012: Lana Del Rey – Born To Die (Paradise Edition)
A mainstream pop engem sosem vonzott túlzottan, próbáltam a túl nagy hype-ot kapott előadóktól távol tartani magam. Lana Del Rey volt az első akinek Born To Die albumát pasi létemre is számtalanszor végighallgattam. És igen: nagyon szeretem. A triphoppos ütemekkel megpakolt, rendkívül találó dalszövegekkel megáldott album 2012 legjobbjai közt kapott helyet, a címadó Born To Die pedig a modern, Tumblr és Instagram központú fiatalság hipszter-himnusza lett. Lana pedig igazi világsztár, akinek minden egyes lépéseit rajongók milliói lesik napról-napra, személye pedig a régi korok díváit idézi. A deluxe verziónak is felfogható Paradise Edition szerintem minden zenerajongónak kötelező tananyag, már csak azért is mert azon kapott helyet a Cola ("My pussy taste like Pepsi Cola...") és a számomra örök klasszikus Gods & Monsters is. Volt idő hogy csak simán lefeküdtem az ágyamba, bedugtam a fülest és elindítottam az albumot. Hallgattam amíg el nem nyomott az álom. Fura, de a hatalmas siker viszont nem szállt Lana fejébe. Az Ultraviolence c. második albuma egy melankolikus álom lett, az idei Honeymoon azonban visszakanyarodott a Born To Die stílusvilágához (és milyen jól tette!). Érdemes lesz továbbra is odafigyelni erre a csajra, mert még csak 30 éves, de már többet elért mint a legtöbb női előadó.
2013: Jacco Gardner - Cabinet Of Curiosities
A pszichedelikus-rock mindig is kényes téma volt nálam. A Tame Impala sosem ragadott meg, a Temples is slkerült, az MGMT azonban hatalmas kedvencem lett az idők folyamán. 2013 eléggé gyér év volt számomra kedvenc albumok tekintetében. Az Arctic Monkeys -féle AM persze nálam is betalált, de annyira már nem fogott meg. Mondjuk néhány klassz lemez azért akadt. Nehéz volt hát eldöntenem hogy a post-punk Girls Names, avagy egy holland srác, Jacco Gardner kerüljön erre a helyre. Végül utóbbi mellett döntöttem, de csak mert darkos post-punk már szerepel ezen a listán az Editors személyében. Nem is emlékszem már hogy hogyan találtam rá a Cabinet Of Curiosities albumra. Talán valami év végi listán olvastam. De az biztos hogy 2013 telét meghatározta nálam. Valahogy nem gondoltam volna hogy az akkor még csak 24 éves holland srác le tud tenni az asztalra egy olyan lemezt amely legalább annyira hűen adja vissza a '60-as évek hangulatát mint az MGMT-től a Congratulations. Főként esténként hallgattam. Feküdtem az ágyban és lélekben már a csillagok között jártam. Jacco által nyakig merülhetünk a pszichedéliában. Mondjuk hallgassátok meg a Puppets Dangling c. dalt. Hátborzongatóan gyönyörű.
2014: Carpenter Brut – Trilogy
Lefogadom hogy a legtöbb olvasónak lövése sincs arról hogy mi ez az album. Nos, ez synthwave. Retró '80.as évekbeli hangzás, vaskos szintetizátorütemek, kimért dobgépek, VHS akció- és horrorfilmeket idéző dallamok... A synthwave maga a színtiszta retró. Éppen annyira múlt, mint amennyire jövő. És számmora ez a műfaj 2014-ben ütött be igazán. Ekkor kezdtem el sorra hallgatni synthwave előadókat, és akkor botlottam bele a francia Carpenter Brut muzsikájába is. A darkos, horrorfilmes zenei alapjai azóta is nagy kedvenceim. Főleg az Escape From Midwich Valley, azt a mai napig képes vagyok egymás után több tucatszor végighallgatni. Inkább olyanok ezek a zenék mintha kitalált filmek (netán videojátékok) aláfestőzenéi lennének. A Trilogy is ilyen. De aki rá tud áldozni közel másfél órát az életéből, az egy olyan kalandos utazásban vehet részt, melyhez foghatót csakis a synthwave műfaj legjobb képviselői képesek átadni az arra fogékonyaknak. Carpenter Brut dalai néha a naplementébe kocsikázható kaliforniai tengerpartot, néha a kies sivatagot, néha a futurisztikus jövőbeli esős utcákat, néha pedig egy ódon kísértetház hangulatát idézik.
2015: The Prodigy – The Day Is My Enemy
Bizony-bizony, a 2015-ös évben nálam az abszolút befutó a nagy visszatérő The Prodigy lett. A The Day Is My Enemy messze jobb lemez mint a 2009-es Invaders Must Die!, bár azt is rongyosra hallgattam már. Viszont az újról meg majd' minden egyes dalt imádok. Fura, de sokáig úgy voltam a The Prodigy zenéjével hogy rendre elkerülte a figyelmem. Lehet azért mert állandóan lekötöttek az indie és szintipop bandák. Aztán 2015 elején berobbant a The Day Is My Enemy és én már az első, címadó dalnál tudtam hogy 2015-ben ez lesz az amit a legtöbbet fogok hallgatni. Így is lett, több mint 500-as hallgatási aránynál tartok a Last.fm szerint. Természetesen bepótoltam a lemaradásom, és a régi albumokat is pörgettem rendszeresen (köszi, Spotify!). Egyébként a The Day Is My Enemy nekem valamiért összemosódott az új Mad Max filmmel. Nem tudom miért, de baromira illik hozzá. A Roadblox pedig bármelyik új Need For Speed játékba bekerülhetne. De mégis a Wild Frontier lett a favoritom. Ez nálam 2015 nyarának meghatározó dala. Szóval én 2015-ben lettem visszavonhatatlanul The Prodigy fan, és ez az új lemezüknek köszönhető.
2016: KoRn – The Serenity of Suffering
Fura, de én szinte semmit nem vártam ettől az albumtól. Aztán mégis az lett belőle, hogy napi szinten hallgattam munkába menet, vagy hazafelé a buszon. Már az első dal - a lendületes és abszolút fülbemászó - Insane megvett kilóra. Ennek a videoklipje is azonnal betalált nálam, megmelengette gótikus horrort kedvelő szívemet. A Rotting in Vain pedig bár ismert elemekből építkezik, mégis a legütősebb dal amit a KoRn az elmúlt években letett az asztalra. Igazság szerint 2-3 gyengébb tételt leszámítva ez egy kifejezetten erős lemez lett. Az Everything Falls Apart pár nap alatt az abszolút kedvencemmé avanzsálódott. De érdemes kiemelni a sajnos már csak bónuszként fellelhető Baby című, erősen múltidéző szerzeményt is. A KoRn ezzel a lemezzel valahol visszatért a gyökerekhez. Lendületes, húzós riffek, döngölő dobok, minimális elektronika, Jonathan pedig kiüvölti magából a lelket is. Mindenképp elismerésre méltó, hogy a KoRn fel tudott állni és az ős-rajongók egyre növekedő utálata mellett elhozták ezt a lemezt, amivel befogták végre a fanyalgók száját.
Ennyi lett volna ez a kis összeállítás, remélem élveztétek! Apró kiegészítésként még megemlíteném, hogy minden egyes évben frissíteni fogom ezt a listát, méghozzá úgy, hogy hozzáírom az abban az évben nekem legjobban tetsző albumot.
-Brit-
