Aki otthonosan mozog az ázsiai horrorfilmek világában az tudhatja hogy az ázsiaiak módfelett stílusosan képesek a frászt hozni az emberre holmi ősi átkokkal dobálózó szellemekkel, avagy falfehérre meszelt arcú, hosszú fekete hajó kislányokkal. A Ju-on és a Ringu (avagy remake-változatban Az átok és A kör) a mai napig képesek arra hogy a frászt hozzák a nézőre és igaz ez a Fatal Frame játékokra is. Az első két részhez még akkor volt szerencsém amikor egyik haveromnál kipróbálhattam a PS2-t és betette ezt a két DVD-t is, próbaképp, hátha tetszik nekem. Hát annyira tetszett hogy aznap haza sem mentem, hanem órákon keresztül játszottuk felváltva, mígnem ránk hajnalodott. Igaz, éjjel már haza sem mertem volna menni ezek után. A Fatal Frame eszméletlenül nyomasztó és félelmetes atmoszférával lett megáldva. Alapjáraton ez a kísértetes témakör már remek választás volt a készítőktől csakhogy mindezt még tetézték is azzal hogy a játékban található kísértetetek csak egyféleképpen semmisíthetőek meg: ha lefényképezzük őket. Ennek mítosza is van, ugyanis úgy tartják hogy ha egy szellemet lefényképezünk akkor az eltévelyedett lelket csapdába zárjuk a fényképen. Szellem-fotókat talán mindenki látott már.
Nagyrészük persze egyértelműen manipulált de szerintem akadnak köztük valódiak is, minden csak hozzáállás kérdése. Témába vág a Shutter című film amit szintén erősen ajánlok. Persze kizárólag a 2004-es ázsiai verziót, nem az amerikai remake-et mert az – mily meglepő – egy hulladék. Szóval a Fatal Frame erősen ráment erre a kísértetes témára, de mindvégig igyekeztek a hangulatra helyezni a hangsúlyt. A Fatal Frame ugyanis inkább pszicho-horror, már ha beszélhetünk ilyesmiről videojátékok terén. Nem lőhetjük ki benne a gonosz kísértetet sörétes puskával. Helyette le kell fényképeznünk ami sokkalta kreatívabb és – mondjuk ki – reálisabb megoldás. Mert van alapja, háttere, mítosza és ha Ti magatok is szembetalálnátok magatokat egy falfehér arcú, vért könnyező szellemmel akkor nyilván nem úgy akarnátok majd megsemmisíteni hogy fejbe lövitek szenteltvízbe mártott ezüst golyóval.
Lássuk a Fatal Frame 1. részének sztoriját: miután több, mint egy hete semmilyen hír nem érkezett felőle, Miku elindult a Himuro palotába testvérét, Mafuyu Hinasaki-t megkeresni. Testvérét nem találta, rátalált viszont az anyja öreg fényképezőgépére, amit Mafuyu szokott magával hordani. Bár rájön, hogy csapdába esett az udvarházban, Miku továbbra is kutat testvére és egy kivezető út után. Két évvel később érkezett is a folytatás, a következő történettel: az ikerpár Mio és Mayu Amakura elmennek játszani, amikor Mayu követ egy rejtélyes karmazsinvörös pillangót az erdő mélyébe. Mivel aggódik testvéréért, Mio követi Mayu-t, mígnem egy elveszett faluba érkeznek. Bemennek egy öreg házba, ahol megtalálják a Camera Obscurát. Mio-nak fel kell fednie a Crimson Áldozati Rituálé rejtélyét, amíg követi a nővérét, akin Sae, az utolsó feláldozott lány gonosz szelleme egyre jobban eluralkodik. Azért vettem egybe a két játékot mert kialakításukban és játékmenetükben teljesen megegyeznek. Nekem a Crimson Butterfly alcímet viselő 2. rész pár fokkal jobban tetszett mert sokkal komplexebb és kidolgozottabb, nem mellesleg sokkal parásabb is volt.
Manapság már nem tudom hol lehetne beszerezni ezeket az alkotásokat de az biztos hogy a PS2-es éra számomra legjobb címeiről van szó. Állítom mindezt úgy hogy nekem a PS2-es éra kimaradt ugyebár mert sosem volt PS2 konzolom (PSOne volt, most pedig PS3 és PS4 vár otthon). Éppen ezért csak haveromnál tudtam játszani ezzel a két remekművel. De már ott is akkora hatást gyakoroltak rám hogy azóta is reménykedem benne hogy egyszer majd bejelentenek egy HD-remake kiadást a szériával kapcsolatban (ugyanígy jöhetne egy Shenmue 1-2 HD-remake is). Elsősorban azok vadásszanak erre a két címre akik odavannak az ázsiai horrorfilmekért.
A Fatal Frame játékok újkori eljövetele volt a DreadOut.
De erről majd máskor.
