Te jó ég, mennyire végtelenül nyomasztó ez a film! David Lynch a mai napig ott van azon híressé vált filmrendezők között, akik nem álltak be a sorba. Filmjei szörnyen elvontak, szürreálisak, már-már a groteszk, sőt, az egyenesen abszurd szintjeire kapaszkodnak. Akinek a Twin Peaks - főleg az új évad! - helyenként kifejezetten elvont volt, az egész megbotránkozhat az 1977-es Eraserhead (Radírfej) láttán. Pénzhiány miatt előzőleg négy éven át készült, Lynch pedig magára vállalta a rendezésen kívül az írást, a vágást, a speciális effekteket és a zenéért is felelt. Mondjuk nem sok zene van ebben a filmben. A legtöbb amit hallunk, az inkább csak háttérzaj. Az egyetlen zenei betét a radiátor mögött lakó, groteszk arcú nőhöz köthető, aki angyali hangján énekli, hogy minden rendben van. De hogy is lehetne minden rendben, mikor főhősünk - Henry - élete fenekestül felfordulni látszik? Szerelmével tesznek egy olyan abszurd látogatást a lány szüleinél, hogy ahhoz képest a Texasi láncfűrészesben látott vacsorajelenet szimpla délutáni uzsonnának minősül.

Otthon sincs minden rendben. Kettejük kisbabája ugyanis nem épp egy tündéri aranybogár, hanem egy nyálkás, mutáns szörnyszülött, ami folyton emberi hangon sír. Itt a szürrealizmus már a csúcsra jár, azonban kapunk egyértelmű(nek szánt) utalásokat is. Lynch később elmondta, hogy ez a szörnyszülött csecsemő számára saját otthoni életük kivetítése volt. A forgatás megkezdése előtti évben született meg ugyanis Lynchnek és feleségének donga lábú kislánya, a Radírfejben pedig visszaköszönnek a házassággal és a szülővé válással járó terhek, a félelmek megtestesülése és groteszk formában történő prezentálása. Henry felesége nem bírja sokáig a lény folytonos sírását, lelép otthonról - egyértelmű utalás a szülés utáni depresszióra. Henry pedig egyedül marad ezzel az izével. Innentől fogva a férfi fokozatosan egyre mélyebbre zuhan a saját (rém)álmaiban. Felébredvén már azt képzeli be, hogy gyermeke rajta nevet, minek következtében felvágja a fáslit melybe a mutáns lény be lett pólyálva. Ám a fáslival együtt a lény hasát is felvágja, annak belsőségei pedig kibuggyannak. Míg a groteszk "izé" hörögve épp haláltusáját vívja, Henry elszörnyed tettétől. Végül a lény belsőségei szerteszét folynak, hasa teljesen szétnyílik és vért köp. Henry ekkor belevágja lüktető szívébe az ollót és a lény kimúlik. Mindezek után a férfi egy álomszerű helyen találja magát, a fura arcú lánnyal aki átöleli őt és körbekeríti őket a fehér, ködszerű, vakító fény. Itt ér véget a film, és innentől kezdhetjük emészteni Lynch pályafutásának legbizarabb művét.

Legkeményebb jelenet: Henry akaratlanul (?) megöli a lényt