Fiatalabb koromban rengeteg Stephen Kinget olvastam és bár nagyon szerettem a felkapott műveit is, a kedvenceim a mai napig a kevésbé ismert irományai, mint például a Borzalmak városa, a Hasznos holmik vagy a Tom Gordon, segíts! Utóbbiban - csak úgy mint a Cujoban vagy a Tortúrában - igen nagy szerepet kap a kiszolgáltatottság, a magatehetetlenség.

A mai napig King-rajongónak tartom magam.

Ezért is örültem meg annyira, mikor befutott a Bilincsben adaptációja.

Jessie és Gerald egy csendes tóparti nyaralóba utaznak hogy házasságukat rendbehozzák. Gerald meglepő dologgal áll elő: szexuális játékként az ágyhoz bilincselni a nő mindkét kezét. A helyzet viszont borzalmas fordulatot vesz, mikor a férfi hirtelen szívrohamot kap és holtan esik le az ágyról, Jessie pedig ott marad az ágyhoz bilincselve, távol mindenkitől, teljesen egyedül. Balszerencséjére a nyitva felejtett ajtón át betéved egy kóbor kutya, aki hamarosan halott férjét kezdi marcangolni. Azonban a legiszonyatosabb vendége csak éjjel érkezik, egy kísérteties, alaktalan szörny, aki csont- és ékszerkollekcióját zörgeti.

Mike Flanagan rendező az Oculus, az Ouija folytatása és a Hush után újabb remek horrort alkotott, mely tartalmaz néhány igazán gyomorforgató- és nem kevés ijesztő jelenetet. Sőt, mindezek mellett még Jessie visszaemlékezései (a vörösbe forduló napfogyatkozás nem véletlen, a szexuális öntudatra ébredést jelképezi) és a lezárás is kiváló. A félelemkeltés hatásos. Mikor Jessie csak mereven bámulja az éjszaka sötétjébe burkolózó árnyékokat a szekrény mellett, mi sem látjuk pontosan, hogy mit néz. Szeme azonban kikerekedik a félelemtől, és amikor mi is jobban megnézzük, lám, előlép a rémség a takarásból. Flanagan a nyomasztásra megy rá. Ahogy a halovány napsugarak egyre gyengébbé válnak az ablakon át beszűrődve, úgy telepszik ránk, nézőkre is a félelem. Jessie magatehetetlenül küzd a szabadulásért, de pontosan tudjuk, hogy az éjszaka borzalmai ott toporognak a sötétben és miután megláttuk magát a rémet, még jobban ránk telepszik a hátborzongató hangulat. Mert Flanagan nem jumpscare jelenetekkel hozza ránk a frászt, hanem a tudatalattink mélyén lakozó rémképeinket hívja életre, az ismeretlen eredetű borzalmakat, a gyenge holdfényben megmutatkozó, groteszk vigyorral arcán előlopakodó iszonyatot.

Azt hiszem minden Stephen King rajongó nevében írhatom:

Köszönjük Mike Flanagan, köszönjük Netflix!