Platform: PlayStation 4
Az Assassin's Creed játékok ma már megkerülhetetlenek. Pedig emlékszem még, mekkora hype előzte meg annak idején - 2005-2006 körül - az első rész megjelenését, és arra is, hogy aztán mekkorát bukott szegény Altair mind a kritikusok, mind a játékosok előtt. Pedig a játékmechanika alapjait már ott lefektették a derék francia fejlesztők. A parkour mozgásrepertoár, a sunyi, lesből gyilkolászás, a rejtett pengék, de még a lovaglás is a 2007-es első rész elsőként behozott sajátosságai voltak, igazán eltérő játékbeli stílust utána csak a Black Flag hozott 2013-ban, a hajózás bevezetésével (tudom, hogy a III. részben is benne volt, de ott csak hangulati elemként). Az Assassin's Creed pedig az évek alatt kult-sorozattá nőtte ki magát, melyben voltak remek (II, IV, Rogue, Snydicate) és kifejezetten gyenge (III, Unity) részek is, de még ezek sem tudták megállítani a franchise egyre növekvő népszerűségét. Figurák, ruhák, bögrék, táskák, kifestők, könyvek és megannyi egyéb dolog viseli ma már büszkén az Assassin's Creed nevet, az Ubisoft pedig elhozta nekünk az első hivatalos eredettörténetet.
Ez lett az Origins. A Hellenizmus időszakában - miután Nagy Sándor meghódította Egyiptomot - járunk, főhősünk pedig Bayek, akit egy személyes tragédia kísért és hajszolja városról-városra, a bosszú édes ízével szájában. Egy Assassin's Creed sosem a mélyen kidolgozott karakterekről volt híres (és akkor a borzalmasan egydimenziós főellenfelekről jobb ha nem is szólok!) és ez itt sincs másképp. Bayek kedvelhető főhős lett, de semmi több. Nem fog senkinek sem annyira a szívéhez nőni, mint Ezio vagy Edward, ugyanakkor bőven szimpatikusabb, mint mondjuk Arno. Bayek ráadásul egy medzsai, a gyilkolást már évek óta profi szinten űzi, ezért nem érezzük azt a játék elején, hogy mindent nekünk kell megtanulnunk magunktól - pedig de. A teljesen újratervezett harcrendszert szokni kell, már nem a Batman-játékokra emlékeztető stílus érvényesül, el lehet felejteni azt, hogy ha jó ütemben ügyesen nyomkodjuk a gombokat, akkor az összes közelben lévő ellenfelet leölhetjük. Itt ha a életünkre törők túlerőben vannak - és legtöbbször abban vannak -, akkor bizony taktikáznunk kell és okosan megválogatni a harcstílusunkat.
A játék bőszen szórja az XP-t, akármit csinálunk. Ez pedig nagyon hasznos, hiszen Bayek ennek függvényében képes szintet lépni, fejlettebbként pedig már nekimehetünk vele táposabb ellenfeleknek, illetve nehezebb küldetéseknek is. Ez utóbbi egyébként becsapós, hiszen bár a játék pirossal jelzi, ha nem vagyunk még elég fejlettek egy bizonyos misszióhoz, ha csak 2-3 szintlépés hiányzik hozzá, akkor már eltűnteti a piros feliratot és megpróbálhatjuk. Igaz, vért fogunk izzadni, de megpróbálhatjuk. Én például így mentem neki egy főellenfélnek és vagy 30x próbálkoztam, mire meglett. Úgyhogy mindenkinek elsősorban inkább az előzetes fejlődést, craftolást és tápolást ajánlanám, csak ezek után a missziókat. A fő küldetési szál mellett temérdek mellékküldetés áll rendelkezésünkre, ezek változatossága azonban hagy némi kívánnivalót maga után. Sajnos a legtöbb mellékküldetés nagyon egysíkú és ugyanarra a sémára épül. Én valahol ott untam rájuk végérvényesen, mikor fél óra alatt a harmadik olyan missziót dobta be, mikor is el kellett sunnyogni egy közeli erődbe / táborba és onnan a hátunkra kapva kellett kimenekíteni egy járni képtelen foglyot.
Talán lenyeltem volna a békát és azt mondom, hogy rendben, nem túl változatos a mellékküldetések repertoárja, de akkor jött a mesterséges intelligencia és végleg megadta a kegyelemdöfést. Az említett három fogolykiszabadítós misszióból kettőt ugyanis azért buktam el elsőre, mert az ellenfelek a falon át (!) láttak meg. Volt amikor fütyürészve elsétáltak mellettem öt méterre, és volt amikor a tábor túlsó végéről szúrt ki egy íjász a tetőről. Az se semmi, amikor lóháton támadnak neked. Jobbra-balra rohangálnak szerencsétlen lóval, mint a mérgezett egér, de épp a minap láttam olyanra is példát, hogy az engem üldöző lovas bandita egyszerűen nem tudott mit kezdeni azzal, hogy egy meredek szakadékon megkapaszkodva találtam védelmet a záporozó nyílvesszők elől, és olyan szépen zúzott le a lóval együtt fejjel lefelé a mélybe, hogy hangosan felröhögtem a jeleneten. Az Ubisoftot sportszerűen gyalázók visszatérő mantrája, hogy márpedig Ubisoft játék nem lehet mentes különféle bugoktól. És bár koránt sem olyan rossz a helyzet, mint anno az Unity esetében, bugok itt is előfordulnak. Az első nagyobb patch előtt nálam a játék hajlamos volt bizonyos időközönként "megfagyni", azaz mintha megállt volna az idő, egyhelyben ragadt mindenki, én azonban a kamerát szabadon tudtam mozgatni. Ezt szerencsére azóta már javították, de netszerte találni ennél durvább bakikat is - főleg a PC-s port tájékán.
Persze az MI sosem volt az Assassin's Creed játékok erőssége, az ötletes mellékküldetések viszont annál inkább. Emlékezzünk csak vissza mondjuk a Unity vagy a Syndicate nyomozós mellékágaira, utóbbinál ezek annyira betaláltak, hogy egy külön DLC-t is ráhúztak, Jack the Ripper névvel. Az Originsben ezeket teljesen lebutították, speciális érzékünket használva rögtön megtalálhatjuk az összes megvizsgálandó tárgyat a helyszíneken, amikhez Bayek fűz valamilyen kommentárt és mire elkezdene előttünk is összeállni a kép, hogy mi történhetett, már meg is kapjuk egy rövid átvezető animációban. Nincs kihallgatás, nincs gyanusítgatás, az igazság meglelése után rögvest indulhatunk is a tetteseket levadászni. Hű hátasunkra pattanva átszelhetjük a vidéket, ha pedig már a célhoz közel járunk - erre mindig figyelmeztet a játék - akkor legjobb barátunk, Senu, a sas segíthet bennünket a terep feltérképezésében, az ellenfelek kijelölésében és őrjáratuk vonalának kiismerésében. Helló, FarCry Primal! Ha pedig harcra kerül a sor, kaszabolhatunk karddal, lándzsával, buzogánnyal, de oszthatunk halálos lövéseket íjjal és az altató-, illetve mérgezett nyilakról sem kell lemondanunk. Az elhullott ellenfelektől vagy azok kipucolt táboraiból bezsákolhatunk különféle fegyvereket, amiket aztán eladhatunk a helyi kovácsnál, némi arany ellenében. Érdemes az alacsonyabb szintű fegyvereket és pajzsokat eladni, majd kicsit gyűjtögetni a pénzt és a számunkra kedves és bevált fegyvereket felfejleszteni. Én mondjuk a játékhoz kapott DLC fegyverekkel toltam végig az egészet, nem sebeztek túl nagyot de legalább mérgeztek. Rendelkezésünkre áll egy skill-fa is, ahová szabadon pakolhatjuk a szintlépések után járó pontjainkat és oldhatunk ki újabb és újabb képességeket. A legtöbb hasznos, de azért akad néhány holt felesleges is.
És hogy milyen a világ, amiben tevékenykedhetünk? Pazar! Azt hiszem, open world játék még soha nem volt ennyire szép és részletgazdag. Gyönyörűek a kisebb-nagyobb erdők, a sziklás domborulatok, a virágos mezők, a parányi falvak és települések - melyek mind-mind rendelkeznek valamilyen sajátossággal -, a víz az eddigi legélethűbb amit videojátékban láthattunk, de az Origins akkor mutatja ki igazán a foga fehérjét, mikor eljutunk a nagyobb városokba. Alexandriában a lélegzetem is elakadt, amikor megpillantottam azokat a mesterien kidolgozott épületeket, a szőlőlugasokkal befuttatott előkerteket, a terek közepén álló márványszobrokat. Az Ubisoft mindig is nagyon értett ahhoz, hogy nüansznyi apróságokkal kenyerezzen le ha látványvilágról volt szó, de itt olyan szinten kitettek magukért a grafikusok, hogy az már valamilyen díjat érdemelne. Mikor először jutunk el egy piramos lábához és feltekintünk a magasban lévő csúcsára, a hideg végigfut a hátunkon a látványtól (hát még mikor meg is másszuk!). Lenyűgöző, hogy mekkora alapossággal keltették életre az ókori Egyiptomot a készítők, ahol még arra is figyeltek, hogy a hieroglifák se csupán a képzelet szüleményei legyenek, hanem 100%-ban megfeleljenek az akkoriaknak. A zene is zseniális, Sarah Schachner dolgozott már Assassin's Creed játékon (IV és Unity) de ez az első alkalom, hogy a teljes soundtrack az ő önálló műve. És eléggé kitett magáért, az ókori hangszerek csupán háttérelemként vannak jelen, a zene műfajilag az ambient (!!!) mezsgyéjén mozog és mégsem lóg ki a játékból, tök jó, hogy a Deluxe kiadáshoz külön is jár CD-n.
Minden adott volt hozzá, hogy az Assassin's Creed Origins a sorozat legjobb darabja legyen, de az összképet eltekintve valami olyasmi a helyzet, mint amikor valaki nagy elánnal nekiindul a sivatagnak, az első pár órában még kitartóan menetel, aztán egyre jobban kezd elfáradni és a végére összeesik a parázsló Nap alatt. Az Origins az első néhány órában lenyűgöz, főként a csodálatosan szép grafikája és meggyőző hangulata miatt. Aztán ahogy elkezdi kiismerni az ember és egyre több, unalmasabbnál-unalmasabb küldetésen lesz túl, realizálódik benne, hogy ugyan a készítők láthatóan rágyúrtak egy csomó lényeges pontra, de épp a repetitív missziókat nem sikerült kigyomlálni a végső verzióból. A Testvériség megszületése érdekes, ahogy egész nagy fun Kleopátrának és Cézárnak (hiszen abban a korban járunk, mikor a Római Birodalom is szemet vetett Egyiptomra) küdetéseket csinálni, a legutolsó misszió pedig - ami nagyon hasonlatos a Rogue befejezéséhez - tényleg átkozott jó, csakhogy az Origins akkor lett volna klasszikus, ha sokkal de sokkal jobban elmélyítik a sztorit és nagyobb hangsúlyt fektetnek a mellékküldetésekre, illetve magára a változatosságra. Így ez a rész csak egy szimplán korrekt Assassin's Creed lett, ami elé jó leülni néhány órácskára elmerülni az ókori Egyiptomban, de hosszú távon képes megfeküdni az ember gyomrát, a soron következő rész (Róma? Görögország?) előtt pedig egyáltalán nem biztos, hogy elővesszük nosztalgiázni.
