Szeretem a sétálószimulátorokat, úgyhogy csak idő kérdése volt, hogy lecsapjak erre a gyöngyszemre is. A fejlesztők korábbi játéka, a teljes egészében fekete-fehérben játszódó The Unfinished Swan ugyan szintén megvan, de sosem nyerte el a tetszésemet, ezért kicsit óvatosan közelítettem Edith Finch kalandjához.
A 17 éves Edith nem kevés idő után tér vissza családja régi házába, népes rokonságából már csak ő él egyedül. A meseszép birtokra érkezvén felszínre törnek benne a régi emlékek, mi pedig megismerhetjük a norvég család tagjainak személyes tragédiáit. A Finch családon átok ülhet, hiszen tagjainak nagyrésze idő előtt halálozott el, nem is akárhogyan.
Nekem nagyon tetszett, hogy végigjárhatjuk a teljes házat, pincétől a padlásig. Ráadásul az egész annyira szépen lett megalkotva, hogy már-már tényleg fotorealisztikus a látvány. Hosszú perceket eltöltöttem a házban és csodáltam a hihetetlen részletességgel bíró szobákat. Utoljára az Everybody's Gone to the Rapture ragadott magával ennyire, ott is úgy voltam az egésszel, hogy alig győztem nyomkodni a képlopást játék közben.
A grafikára tehát nem lehet panasz. De mi a helyzet a játékmenettel? Mivel minden fontosabb családtaghoz tartozik egy-egy interaktív visszaemlékezés, ezek egész szépen színesítik a palettát. Ilyenkor kilépünk a sétálószimulátor korlátai közül és végigjátszhatunk egy-egy fontos történést az adott rokon életéből. Nekem nagyon tetszett a retró-képregényes - kicsit a XIII c. játék ugrott be - horrorsztori, ami narratívájában még a Mesék a kriptából sorozatot is megidézte. De klassz volt a halfeldolgozó üzemben robotoló idősebb fiútestvér története is, melyben irányításunk alatt átélhettük, amint teljes mértékben kizökkent a valóságból és egy képzeletbeli királyság uralkodójaként utazta körbe a világot.
A keserű hangulat belengi az egész - nagyjából két óra alatt végigjátszható - kalandot, melyben Edith végigjárja a házat és a hozzá tartozó birtokot, a rejtett folyosóktól kezdve a családi temetőig. És ha már keserű hangulat, muszáj megemlítenem, hogy a What Remains of Edith Finch bizony igen merész néhol. Nem nudizmusra, vagy explicit tartalmakra gondolom, hanem például arra a visszaemlékezésre, mikor egy kisbabával kell pancsolnunk a kádban és egy gumibékával elérnünk, hogy újra folyni kezdjen a víz, ezáltal tulajdonképpen akaratlanul is öngyilkosságot elkövetve. Nagyon fantáziadús módon lett megalkotva, de akkor is baromi szomorú ha belegondolunk, hogy a valóságban mi történhetett akkor, ott.
Pont az első visszaemlékezés - Molly, az éhes, álatokká alakuló kislány - sztorija nem tetszett, sőt, szerintem ez elég bénán lett kivitelezve, valahogy a játék összképét tekintve baromira nem kellett volna az a cápás közjáték, melyben úgy kell lelöknünk a cápát a domboldalról, mintha csak a Goat Simulatorral csapatnánk. Ettől az egytől eltekintve a többi sztori jó, csak épp minimális logikai feladványokat sem tartalmaznak. Haladunk előre, szobáról-szobára jönnek az újabb és újabb emlékek, aztán egyszer csak vége a játéknak, pereg a stáblista.
Hasonló a The Vanishing of Ethan Carter, csak Edith hazatéréséből hiányzik a természetfeletti, illetve itt a hozzátartozók halála jóval fajsúlyosabb tényezőként szerepel. Az árát szerintem abszolút megéri, a meglepően jól sikerült indie játékok táborához tartozik, melynek végigjátszása alatt talán még egy könnycseppet is elmorzsolunk, ha képesek vagyunk a fantáziadús körítés mögé látni, és észrevenni a valódi családi tragédiákat.
Értékelés: 81%
