Nem igazán tudtam megszólalni a Mandy vége után, csak tátott szájjal bámultam a stáblistát. Ez a film egy pszichedelikus rémálom, egy olyan zseniális trip, amihez foghatót talán még sosem láttunk. Egyszerre idézi meg a '80-as évek B-horrorjait, Gáspár Noé alkotásait (a Visszafordíthatatlan és az Enter the Void is eszünkbe juthat, főleg a vizualitás miatt), a lassú művészfilmeket és persze mindezek mögött ott munkálkodik a bosszúfilmek sajátos bája. Az összhatás pedig lenyűgöző.
Red és Mandy boldogan, nyugalomban élnek a vadonban, de mivel semmi sem lehet tökéletes, az idilli kép hamar szertefoszlik. Egy vallásos szekta szemet vet Mandy-re, és hamarosan túlvilági rémségeket segítségül hívva betörnek a szerelmespár házába, a tragédia pedig elkerülhetetlen. Szerencsétlen Red a történtek hatására teljesen összetörik, és a fájdalomtól megkeseredve hamar felébred benne a klasszikus bosszúvágy. Spéci kaszát (kb. a Dante's Inferno-ban láttam utoljára ilyet) kovácsol magának, és a démonok, illetve a vallási szekta után ered, hogy egyenként levadássza őket. És a bosszú bizony véres lesz. Nagyon.
Ez a film nem fog sokaknak bejönni. Lassú, kimért, tényleg olyan az egész, mint egy LSD-trip: fura beállítások, gyönyörű, legtöbbször valamilyen színben úszó képek (ezek egyértelműen az olasz giallokat idézik), és varázslatos, synthwave-ambient zene, ami a februárban elhunyt izlandi zeneszerző, Jóhann Jóhannsson talán egyik legjobb munkája a Sicario és a Blade Runner 2049 mellett. Itt egyáltalán nem lóg ki az, ha a filmet néha rajzfilmes (!) betétek szakítják meg, de igen gyakoriak a lassítások és a bravúros kamerakezelés is, amik mind hatalmasat dobnak az élményen. Érdemes megfigyelni, hogy milyen szép szimbolikával dolgozik a Mandy, már az elejétől kezdve a levegőben lóg a veszély érzete, a halál a küszöbön toporog. Aztán a film második felére úgy elszabadulnak az indulatok, hogy azt bármelyik slasher elirigyelhetné. Nicolas Cage simán a legjobb alakítását hozza az utóbbi 5-10 évből, nagyon jó látni, hogy ez az ember még tud, és képes színészkedni. Az a jelenet, amikor a fürdőszobában leissza magát és üvölt a fájdalomtól, egyszerűen letaglózó, ahogy a film végén a kamerába vigyorgó, vértől mocskos, őrült elmebeteg arckifejezése is beleég a retinánkba.
A Mandy lazán az év egyik legjobb filmje. Én minden egyes képkockáját imádtam, ami nem is nehéz, hiszen kvázi minden egyes jelenete önmagában is megállná a helyét. Nic Cage lubickol a szerepben, de mindenképp ki kell még elemni a Mandy-t játszó Andrea Riseborough-ot is, aki egyrészt gyönyörű, másrészt beragyogja a filmet. Örülök neki, hogy az Upgrade után ilyen hamar itt a második olyan film, amit díszdobozban kívánok feltenni a polcomra.
Értékelés: 91%
