Előadó: The Prodigy
Megjelenés dátuma: 2016. november 2.
Kiadó: BMG Rights Management (UK) Ltd.
Műfaj: Elektronikus/rave/techno
Traclist:
A The Prodigy a '90-es évek végére meghatározó zenekarrá nőtte ki magát. Tört ütemeik és arcletépő basszusaik bekúsztak a klubboktól kezdve a legnagyobb stadionokba is, hogy aztán az MTV erős háttérszelével egy újabb kultzenekart üdvözölhessen a nép. A Music for the Jilted Generation és a The Fat of the Land ma már megkerülhetetlen alaptételei az elektronikus zenei műfajnak, melyek számtalan későbbi előadóra hatottak. A The Prodigy pedig a 2000-es években sem vonult nyugdíjba, a 2004-es Always Outnumbered, Never Outgunned ugyan tartalmazott egy-két nagyobb slágert, de a rengeteg neves közreműködő ellenére sem lett több egy gyenge közepesnél. 2009-ben az Invaders Must Die már sokkal jobb fogadtatásban részesült, a címadó dal, az Omen, vagy a Warrior's Dance remek tételek voltak, amik mellé viszont olyan gyenge eresztések sorakoztak fel, mint például a Thunder, vagy a Piranha. Sok-sok évnek kellett eltelnie, hogy a The Prodigy újra erőre kapjon, minek eredménye végül 2015-ben jelent meg, The Day Is My Enemy címmel. Az album nálam 2015 legjobbja lett, és nem véletlenül. Jól összerakott, dallamos, az akkortájt bemutatott Mad Max: Fury Road hangulatát idéző (Beyond the Deathray, Roadblox, Invisible Sun) dalokkal és a Wild Frontier személyében a The Prodigy munkásságának egyik újkori gyöngyszemével. Liam Howlett, Keith Flint és Maxim még mindig tudnak, ha akarnak - nem mellesleg mind a mai napig teltházas koncerteket nyomnak le. Borítékolható volt tehát, hogy jön majd új anyag, turné, koncertek, igazából csak az volt a kérdés, hogy mit tesznek le az asztalra a The Day Is My Enemy után.
Mit vársz el egy The Prodigy lemeztől? Műfaji kísérletezést, vagy azt, hogy letépje a fejed a dob, meg a basszus? Nyilván az utóbbit, koncert-kompatibilis zúzást, tempós slágereket. Megnyugtatlak, a No Tourists mindezt tartalmazza. Semmiféle belassulás nincs - mint mondjuk az előző albumon a Beyond the Deathray, vagy az Invisible Sun -, csak tömény pörgés az elejétől a végéig, kegyetlen jó ütemekkel, földbe döngölő dobokkal és mély basszusokkal. A Need Some1 rögtön a maximumra tornázza a hangulatot, bár engem nagyon emlékeztet a Poison zenei alapjaira, de lemezindítónak tökéletes. A Light Up the Sky simán lehet közönségkedvenc, a hélium-hangra skálázott vokál (ezt már jól ismerjük az életműből) működik, az alap dinamikus, pár pillanatában pedig egyértelműen a Voodoo People és Breathe taktusai köszönnek vissza. A We Live Forever tipikusan az a dal, amit szívfájdalom nélkül nyomok tovább, a címadó No Tourists pedig bár nem kiemelkedő, de nagyon korrekt , tipikus The Prodigy szerzemény. Viszont a legjava csak utána jön, a Fight Fire with Fire az amerikai Ho99o9 közreműködésével igazi telitalálat, melyben a hip-hop kerül előtérbe, ezzel pedig gyönyörű múltidézést képvisel a zenekar korai éveire visszautalva.
A Timebomb Zone is inkább töltelék, a Champions of London azonban már egy fokkal érdekesebb, noha meg mernék esküdni, hogy a dobalapot a Run With the Wolves szolgáltatta, persze ezúttal már Dave Grohl nélkül. A Boom Boom Tap egy baromi klassz dal, amiben az egyetlen értelmes szöveg csupán annyi, hogy "fuck you!" Jól prezentálja, hogy mennyire egyszerű, ám mégis zseniális az a zenei műfaj, amelyben a The Prodigy alkot, immár lassan három évtizede. Nem kellenek hozzá még összefüggő mondatok sem, csak egy jól összerakott zenei téma, amire fel lehet építeni az egészet, a Boom Boom Tap pedig pont ennek az iskolapéldája. Számomra a Resonate is olyasmi, amit inkább skippelek, a záró Give Me a Signal pedig egy erős közepes, de legalább nem ülteti le a hangulatot.
A The Prodigy korrekt módon megcsinálta a házifeladatot, a leckét is felmondta, úgyhogy most már mehetnek az udvarra játszani. Klassz album lett a No Tourists, persze senki ne várjon tőle újabb korszakalkotó mesterművet. Ez a zenekar már nem reformál meg semmit, hiszen nincs is mit megreformálni. Az évek során olyan új bandák léptek elő az árnyékukból, mint a Hadouken! vagy a Pendulum, akik egymás kezébe adogatták a stafétát, amit a The Prodigy a lelátóról dobott oda nekik. A No Tourists hozza, amit hoznia kell: letépi a fejünket, és a véres csonkot megtölti pörgős, azonnal beindító ütemekkel, melyek ideális hallgatnivalóként szolgálnak reggeli buszozáshoz, vagy épp munkából hazafelé vezetéshez. Már nem találja fel a spanyolviaszt, de ezt nem is várhatjuk el tőle. Legalább nem árul zsákbamacskát, az albumot megvásárolva pont azt kapod a pénzedért, amit elvársz tőlük.
