Előadó: Bring Me the Horizon
Megjelenés dátuma: 2019. január 25.
Kiadó: RCA Records
Műfaj: Dark pop / Elektronika
Ritkán kap annyi savat zenekar, mint amennyit a BMTH kapott az új lemez, az Amo első dalainak közzététele idején. Itt már nyomokban sincs metalcore, a keményebb hangzás végleg a múlté lett, és Oliver Sykes és a zenekar többi tagja egészen más irányba kezdett továbbmenni a BMTH jövőjét illetően. A rock már csak finoman meghúzódik a háttérben, az előtérbe az elektronika, a trap, és a dark pop tolakszik. Ettől kevesebb lenne a BMTH? Nem igazán. A múltban ragadt rajongók - akik még manapság is a Suicide Season időket éltetik - persze otthon fenik a kaszáikat, hiszen ez a banda már nem az a banda, akiket megismertek. "Elmentek szar populáris irányba!" - lehetne mantrázni időtlen időkig, de a helyzet sokkal árnyaltabb: a BMTH felnőtt saját magához, kinyitottak bizonyos kapukat az alkotói szabadság felé, és teljesen más módon ugyan, de ugyanazokat az üzeneteket közvetítik, amiket 2006 óta megszoktunk. Az Amo ebből a szempontból rendkívül fontos mérföldkő karrierjükben.
Hasonló az alapfelállás, mint az Enter Shikari esetében, kiknél a vízválasztó egyértelműen a The Spark volt. Már ott is sokkal nagyobb hangsúlyt kapott maga a zene, legyen az minimalista elektronika, vagy zongorára kihegyezett ballada. Egyszerűen nem várhatjuk el manapság egy zenekartól, hogy ugyanazt az utat járják állandóan, főleg akkor nem, ha már ők is a kifulladás jeleit érezhetik magukon. Nem volt rossz a 2015-ös That's the Spirit (sőt!), de várható volt, hogy 2013 óta két, sokkal befogadhatóbb album után nem állnak meg a fejlődésben, bár annyira masszív műfajbéli eltolódást talán senki sem várt, mint amit az Amo hozott. Én azt tudnám javasolni, hogy próbáljuk meg helyén kezelni a dolgokat. A BMTH egy sikeres zenekar, akik nem szeretnének skatulyázódni. Dalszövegeikből, zenei megoldásaikból eddig is tudhattuk, hogy igazán kreatív fiatal zenészekkel van dolgunk, akik mernek eltérő műfajokba belenyúlni, még akkor is, ha pontosan tudják, hogy ezzel sok régi rajongó elpártol tőlük - viszont sok újat is szereznek vele. Jelen tárgyalt LP ennek ékes példája, nem kevés helyen olvastam, hogy mekkora "gyenge fos" lett ez az "elektronikus pop szarság", ám az igazság csupán annyi, hogy a legtöbben nem elég nyitottak a változások befogadására. Az Amo önmagában nézve egy nagyon merész dark pop album, kifejezetten kreatív dalokkal.
Nézzük meg, mik vannak itt nekünk. Az "I Apologise If You Feel Something" mondjuk pont az a dal, amit nem raktam volna a lemez elejére, mert ahhoz túl semmilyen. Oli szerint ezt rögzítették utolsónak, és egyfajta elővetítés jellege van, hogy a hallgató már az első percekben tisztában lehessen vele, mégis mire számíthat a továbbiakban. De mondom, véleményem szerint ez a túl lassú ambient hömpölygés ehhez kevés. A "Mantra" volt az első megjelent EP - sokan már ekkor vért hánytak -, és nekem igen sokáig nem jött be, egyfajta erőltetett átmenetnek éreztem a 2015-ös és az új hangzás között (erre még a hozzá tartozó videoklip is reflektál), de be kellett látnom, hogy a társadalomkritikus dalszövege simán elviszi a hátán. A "Nihilist Blues" az a tétel, ami már teljes valójában mutatja az új BMTH-t, a vendégénekesként szerepeltetett Grimes éteri hangja pedig igen sokat dob hozzá. Érezhetően kanyarodunk a szintipop és az EDM felé, a soron következő "In the Dark" nekem egyik személyes kedvencem, amiben legalább a gitár is jut némi szerephez. A szövegelős részeket nagyon adom (a lemez inspirációs hatásai közt természetesen hip hop is előfordult), Oli visszafogottabb énekhangja pedig egészen újnak hat, és persze a szöveg itt is remek. A "Wonderful Life" egyértelműen instant sláger, külön megmosolyogtató, hogy a Cradle of Filth énekese, Dani Filth vendégszerepel benne. Az "Ouch" szódával elmegy, a "Medicine" pedig bár elég nyálas, fülbemászó refrénje miatt mégis szívesen hallgatja az ember.
A "Sugar Honey Ice & Tea" vadulósabb téma, de engem mégsem fogott meg annyira, mint az utána érkező "Why You Gotta Kick Me When I'm Down?", ami viszont egyértelműen az Amo csúcspontja. Ebben a dalban minden benne van, ami az új hangzást prezentálja, de mellette ugyanúgy visszaköszönnek az eddig megszokott nyers, húsba maróan őszinte szövegek is, amik nálam igen sokat tesznek hozzá egy adott dal minőségéhez. A legvégén még egy rövid instrumentális átkötést is kapunk, majd jön a "Fresh Bruises", ami viszont már teljes egészében elektronika, azon belül is a jungle (!) stílussal rokonítható leginkább. A "Mother Tongue" lenne az a tétel nálam, amit lelkiismeretfurdalás nélkül kéne skippelnem, mert annyira Coldplay gyanús, de sokszor mégsem teszem. Nem tudom miért, talán túltolt érzelgősségét jól kompenzálja slágeressége. A "Heavy Metal" címével ellentétben semmi durvulást nem hoz, ez inkább csak a banda önkritikája saját maguk felé ('Cause a kid on the 'gram in a Black Dahlia tank / Says it ain't heavy metal), de még Rahzel is szövegel benne. A lemezt a lassabb, klasszikus hangszerekkel kísért "I Don't Know What to Say" zárja. Összességében igen távol állunk a középszertől, és abszolút érezhető, hogy az elmúlt négy év jót tett a BMTH-nak zeneszerzés szempontjából. Igazából ők simán megtehetik, hogy össze-vissza ugrándozzanak a műfajok között, kifejezőeszközük pedig maga a ZENE, amit nem korlátoznak le bizonyos műfajokra. Emiatt lehet, hogy itt remekül megfér egymás mellett a pop, a trap, az EDM és az alternatív rock. Részemről maradok, és továbbra is figyelemmel kísérem a BMTH munkásságát, mert most sikerült meggyőzniük, hogy csak úgy, mint az Enter Shikari-ban, úgy bennük is jóval több van. Nem sírom már vissza a régi metalcore időket, és nem fogok máglyát gyújtani a ház tövében, amin rituálisan elégetek BMTH-pólókat. Az Amo-t mindenesetre berendeltem Angliából fizikális formátumban, mert bőven úgy érzem, hogy helye van a CD-gyűjteményemben. A BMTH jövőjét tekintve pedig erősen bízom abban, hogy legközelebb is sikerül meglepniük valamivel. Talán egyszer egy Év Albuma is kitelik tőlük.
Értékelés: 8/10
