A Bone Tomahawk az egyik kedvenc filmem az utóbbi pár évből, mert szerintem zseniális módon házasította össze a horrort a westernnel, és bár itt-ott volt egy kis Sziklák szeme mellékíze, összességében egy rendkívül erős alkotás lett, mely pont azzal vált egyedivé, hogy mert a műfajokkal játszadozni. A Brawl In Cell Block 99 is tetszett, öröm volt látni, hogy Vince Vaughn a sok langyi romantikus vígjáték után végre elkezdett komolyabb filmekben is játszani. Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a jelen tárgyalt Dragged Across Concrete is kapcsolódik az említett két filmhez. Az író/rendező ezúttal is S. Craig Zahler, akinek neve most már garancia arra, hogy random egészen durva brutalitásba képes váltani a filmjeiben, emlékezzünk csak vissza a Bone Tomahawk élvekoncolására, vagy a Brawl In Cell Block 99 összetaposott fejére. Új filmjéről nem sokat tudtam, az előzetes valamiféle keményebb B-kategóriás zsaru-sztorit lengetett be az újabban ismét magára talált Mel Gibsonnal, szóval bármiféle elvárás nélkül ültem neki végignézni a több mint két és fél órás (!) alkotást.

Brett (Gibson) és Anthony (Vaughn) kemény zsaruk. Ha valamit meg akarnak szerezni, akkor bármilyen áron hajlandóak rá. A probléma csak akkor jön el, mikor az egyik mocskosabb akciójuk közepette valaki filmre veszi őket, majd a felvett anyagot átadja a sajtónak. A két rendőrt hat hétre felfüggesztik, pihenhetnének végre, de egyiküknek sem túl rózsás a helyzet otthon. Brett rossz környéken lakik, lányát az iskolából hazafelé jövet fekete srácok zaklatják, felesége pedig félig nyomorék. Nincs valami sok pénzük, de mindannyiuk egyetlen és legnagyobb vágya, hogy elköltözhessenek jobb helyre. Anthony ezzel szemben sokkal jobb körülmények között, gazdagságban él párjával, akinek a kezét szeretné megkérni, de legbelül pontosan tudja, hogy a nő visszautasítaná. Brett ugyanakkor a kiégett zsaru mintapéldája: magasról leszarja már azt is, amikor az éjszaka közepén a szomszédos házba két álarcos alakot lát bemászni a kerítésen feszítővassal kezükben. A töke tele van azzal, hogy egykori társa (Don Johnson) sokkal többre jutott és most ő a főnöke. Utálja a zátonyra futott életét, ezért elhatározza, hogy pénzt szerez, méghozzá nem épp legális módszerekkel. Egykori informátora (Udo Kier) segítségével tudomást szerez egy profi bűnöző, bizonyos Vogelmann (Thomas Kretschmann) tartózkodási helyéről, és Anthony-val egyezséget kötnek, hogy megfigyelik a pasast, hátha tudnak akasztani valamennyi illegálisan szerzett pénzt tőle.

Eközben párhuzamosan fut egy másik történeti szál is, melyben Biscuit (Michael Jai White) és régi haverja próbálnak egy kis mellékeshez jutni, ám a sors fura összjátéka, hogy épp Vogelmann lesz az üzleti partnerük, kinek profi bérgyilkos társaival együtt tetemes mennyiségű aranyat készülnek lopni egy helyi bankból. Akad még egy harmadik sztori is, mégpedig Kelly (Jennifer Carpenter) szereplésével, de ezt annyira hirtelen és annyira brutálisan vágják el, hogy percekig nem tértem magamhoz, miként is vállalhattak be ilyesmit. Szóval a történet egy rablásról, annak előzményeiről, illetve következményeiről szól, a Dragged Across Concrete azonban - jobb ha előre szólok! - ISZONYÚ LASSAN indul be. Legalább egy óra telik el úgy, hogy nem történik semmi érdemleges, a két felfüggesztett zsaru megfigyeli Vogelmann lakását, Vince Vaughn egy teljesen percen át tömi a fejét, Mel Gibson pedig vagy alszik, vagy vezet. Aztán mikor a kezem a beletekerés gombra tévedt, elkezdett magához térni a film. Az események felpörögtek, hirtelen rettentő izgalmas fordulatok követték egymást - a bankrablásban például kegyetlen sok feszültség van -, aztán a végső leszámolás is annyira profin lett összerakva, hogy nem győztem kapkodni a fejem. Mivel ez még mindig egy ízig-vérig S. Craig Zahler, bizony hullanak a szereplők, nincs kegyelem senkinek. Végig azt éreztem, hogy ez a film van annyira bevállalós, hogy itt bármikor lazán fejbe lőhetnek bárkit és a cselekmény simán halad tovább, bármilyen megakadás nélkül.

Kapunk kegyetlen jeleneteket, kapunk véres jeleneteket (még kibelezés is akad!), szóval aki ezekre számít, az megtalálhatja számításait. Az utolsó egy órára a feszültség is szépen felkúszik, hogy a roncstelepes végső összecsapásnál a plafont verdesse. A befejezés is nagyon fura, nem ad egyértelmű, mindenkit kielégítő feloldozást, inkább csak újra a fejünkbe veri, hogy a kapzsiság mennyire rossz és hogy hányan halhatnak meg miatta - köztük ártatlanok is. A Dragged Across Concrete jó film lett, mely nem kifejezetten a brutalitásra épült, a véres jelenetek csupán a sorozatos rossz döntések eszkalálódását jelentik, kivéve mikor olyan random momentumok szemtanúi lehetünk, hogy a tetőtől-talpig katonai cuccba öltözött símaszkos pszichopata szitává lő egy kisboltot, vagy bármilyen indok nélkül szimplán kivégez két srácot a kocsijukban. Zahler az idegeinkkel játszik a rablás első pillanatától fogva egészen a stáblistáig, és mellé remekül asszisztál a kvázi főszereplőként funkcionáló Mel Gibson, aki évek óta nem volt ennyire jó. Durva, hogy 63 évesen még mindig képes új arcát megmutatni, noha itt nem kell mély drámákra számítani tőle, viszont bőven hozza az elvárt szintet. Ha le tudjuk nyelni, hogy az első, durván másfél óra alatt megalszik a tej a szánkban (meg hogy Biscuit és az öccse kikapcsolt DualShock 4 kontrollerekkel játszanak!) és hagyunk elég időt neki, akkor a Dragged Across Concrete egy igazán jó filmélménnyé válhat az év első feléből.

Értékelés: 8/10