Oz Perkins (Anthony Perkins fia) már bizonyított nálam a The Blackcoat’s Daughter (máshol: February) című filmjével, amiben két nagy kedvencem, Kiernan Shipka (Chilling Adventures of Sabrina) és Emma Roberts (American Horror Story) játszották a főszerepet. Később a Netflixre készült I Am the Pretty Thing That Lives in the House azonban már kevésbé nyerte el a tetszésemet, köszönhetően a rendkívül lassú, már-már vontatott cselekményének. Eléggé meglepődtem viszont, mikor kiderült, hogy Perkins ezúttal a jól ismert Jancsi és Juliskához fordul alapanyagért, és az előzetest látva valami szörnyen elvont horror képe kezdett kirajzolódni, ami sokkal inkább az eredeti Grimm-mese vérfagyasztóbb aspektusaira épít, mintsem holmi mézeskalács házra, meg úton elszórt morzsákra.

A címválasztás sem véletlen, ugyanis direkt cserélődtek fel a nevek. A film egyértelmű főszereplője Gretel (Sophia Lillis – AZ 1-2, Sharp Objects), míg Hansel (Sam Leakey) csupán másodhegedűs ebben a változatban. Elég sok pontban eltérünk a klasszikus mesétől: nincs álnok mostoha, aki kétszer is kiviszi a gyerekeket az erdőbe és magukra hagyja őket. Az édesanya itt még nagyon is életben van, ám teljesen beleőrült férje elvesztésébe, és szép szavak helyett egy éles baltával szólítja fel Gretel-t, hogy ideje lenne elhagyni a szülői házat. Sem sötétben világító kavicsok, sem a már említett szétszórt morzsák nincsenek, helyettük viszont van egy rettenetes, ordítozó rémalak, aki a gyerekekre támad az éjszaka sötétjében, és akad egy hősies vadász is (Charles Babalola), aki megmenti őket a biztos haláltól. Enni ad nekik, majd útjukra bocsájtja a testvérpárt, azonban – és itt jön a lényegesen szorosabb kötődés a meséhez – némi gyaloglás és éhezés (meg egy begombázott trip) után rátalálnak a gonosz boszorkány, Holda (Alice Krige – The OA) házára, az árnyakkal teli erdő mélyén.

Ez a kissé fura szögben álló ház annyi finomságot rejt (nem csupán sütemények és édességek, de forró malacsültek, húsok, sajtok és további ínyencségek is sorakoznak a terített asztalon), hogy a gyerekek rögvest bemerészkednek, azonban hamar szembe találják magukat magával a boszorkánnyal, akiről ugyan már elsőre lejön, hogy nem százas, de eleinte Hansel, majd később Gretel is egészen megkedveli. Munkát kapnak a ház körül, előbbi fát vághat az erdőben, míg utóbbi a takarításban és a főzésben segédkezhet. Igen ám, de Gretel ebben a feldolgozásban különleges képességekkel van megáldva, amik nem csupán annyiból állnak, hogy lát olyasmiket, amiket testvére nem, sőt, még csak nem is abból, hogy beszélget a gombákkal – nem, ezeknél sokkal több rejlik a lányban. Már az első nap rémálmai lesznek a ház valódi titkairól, és ahogy egyre több rejtély bukkan a felszínre, úgy kerülnek a gyerekek is egyre nagyobb veszélybe. Odakinn a végzet már az ajtót kaparássza.

Félig-meddig művészhorror lett a Gretel & Hansel. Tömve van (rém)álomszerű látomásokkal, dominánsan kiemelkedő színekkel, gyönyörűen fényképezett tájképekkel és sokat sejtető, nyomasztó beállításokkal, amikhez nagyon jól passzol a dark ambient zenei aláfestés (itt egy kicsit megidéződik a Mandy). Perkins nem bízta a véletlenre, 2-3 jól elhelyezett jumpscare jelenettel még a frászt is hozza ránk, de többségében a suspense dominál. Nem lehetünk biztosak benne, hogy amit látunk éppen, az a valóság, vagy Gretel csupán álmodja az egészet. Ráadásul olyan mérhetetlenül sötétbe csap át a történet tónusa, amit még az eredeti mese megalkotói, a Grimm-testvérek sem tudnának lenyelni. A boszorkány itt konkrétan egy sorozatgyilkos, az asztalra kerülő ételek pedig…nos, azt hiszem, jobb, ha többet nem árulok el! A finálé egy kissé elkapkodott, ahogy a másfél órás játékidőt is eléggé kevésnek éreztem. Két és fél, de akár még három órát is simán elbírt volna. Ezeket a beállításokat a házról, vagy a sötét erdőről órákig el tudná nézni az ember, annyira szépen fényképezettek.

Akad némi feminista áthallás is, de összességében leginkább azoknak ajánlanám Perkins legújabb alkotását, akiknek például a The VVitch, vagy annak német megfelelője, a Hagazussa: A Heathen's Curse is tetszett. Itt nem folkhorrort kapunk, ugyanakkor a misztikum elég erőteljesen jelen van. Sokszor nem is az az igazán megrázó, amit közvetlenül látunk, hanem amiket csak sejtet a film (lásd: az erdőben az ágakra dobált gyerekcipők). A végső katarzis sajnos elmarad – szerintem ez erősen köszönhető a rövidebb játékidőnek –, de még így is egy borzongató utazásra hív a Gretel & Hansel, egy olyan sötét erdő mélyére, aminek sűrű lombkoronái között csak a Hold halovány fénye világítja meg az igazi borzalmakat.