Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Visszatért a Depeche Mode!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2017. február 06. - -Britpopper-

depeche_mode_spirit.jpg

Igaz, túl sok ok egyelőre nincs az örömködésre. A legutóbbi, 2013-as Delta Machine volt az első olyan Depeche Mode album számomra, amit 2-3 hallgatás után tettem is fel a polcra, ahol azóta is porosodik. Pedig 12 éves korom óta DM-rajongó vagyok, rongyosra hallgattam már az összes fontosabb és kevésbé fontosabb lemezeiket. Az Exciter korszakban kapcsolódtam be, azt az albumot a mai napig nagyon szeretem. És most itt az új dal, a Where’s The Revolution. Vártam, végighallgattam, aztán újra végighallgattam, és konstatáltam hogy ha ilyen lesz a teljes lemez - mely március 17-én jelenik meg, Spirit címmel -, akkor ez nem lesz több mint egy Delta Machine 2.0. Mert a hangzás az dettó ugyanaz, mintha a Ghost és a Corrupt szerelemgyereke lenne, nyakon öntve politizáló dalszöveggel. Azért ez várható volt, hiszen a tagok már Amerikában élnek, adta magát hogy valamilyen módon reagálnak majd az aktuálpolitikai eseményekre. Persze a politizálás nem újdonság a zenekarnál. A ’82-es The Sun and the Rainfall, a ’84-es People are People, vagy a ’86-os New Dress is tartalmazta már ezt az irányt. "Ki hozza a döntéseidet? Te vagy a vallásod? Te vagy a kormányod és az országod?" - énekli Dave Gahan a dalban. A refrénben pedig felhangzik a címet is adó "Hol a forradalom?" kérdés. Hát, zeneileg sehol.

Félek, hogy bukta lesz ez az album. Már a Sounds of the Universe is erősen izzadtságszagú volt, pedig azon még voltak korrekt dalok is (pl. Wrong, In Sympathy, Miles Away/The Truth Is). Azért az némi bizakodásra ad okot, hogy a lemez producere James Ford volt - talán hoz némi vérfrissítést a hangzásba. A külcsínért pedig ezúttal is Anton Corbijn felelt. Március 17-én minden kiderül.

Az albumra az alábbi dalok kerülnek fel:

01. Going Backwards
02. Where's The Revolution
03. The Worst Crime
04. Scum
05. You Move
06. Cover Me
07. Eternal
08. Poison Heart
09. So Much Love
10. Poorman
11. No More (This Is The Last Time)
12. Fail

7 komment
vélemény ajánló kritika new wave album szintipop depeche mode mode depeche 2017 synthpop albumok albumajánló

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr512186242

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Intimitás Gourmet · http://intimitasgourmet.blog.hu/ 2017.02.06. 12:42:08

83 óta hallgatok DM-et. Az első lemezüket mai napig nem szeretem.
Az Exciterben volt utoljára még pár jó dal, de összességében a Songs of Faith and Devotion óta nem tud egyetlen albumuk sem lekötni. Az Angel, Universe, Delta albumukat meghallgattam, köszönötem és ennyi. Koncertek és a felvételeken sem tudtam mit kezdeni velük.
Valahol olyan az egész, mint a U2. Van jó frontember, van jó dal író, mégis uncsi az egész, de a régi dalok miatt tele a stadion.
Jobban örülnék neki ha inkább azt csinálnák amit mondjuk a Fleetwood Mac csinál. Ők a régi albumaikat turnéztatják meg újra, mégsem nosztalgia bulikat tartanak.

Ez a dal még jó is leheten, kérdés miért politizálnak? Mert valóban éreznek valamit, vagy csak trendi?

Tudom uncsi lemez, hogy Wilder óta nem jó DM, de ebben a dalban is max a szöveg ér valamit.
Válasz erre 

-Britpopper- · http://focker.blog.hu 2017.02.06. 13:03:34

@Intimitás Gourmet: Az első lemez nekem sem a szívem csücske, de én megkedveltem idővel. Annyi dark wave zenét hallgattam az elmúlt években hogy kész felüdülés volt pl. az Ice Machine vagy a Nodisco azokból az időkből. Bár én még a Playing the Angel albumra is azt mondom, hogy klassz. Érezni benne a lendületet, az energiát, hogy képesek voltak vele újra az élmezőnybe jutni és meg akarták mutatni hogy kik ennek a műfajnak a koronázatlan királyai. Az Exciter jó volt a maga nemében, de vérbeli partislágerek - az I Feel Loved-on kívül - nem kerültek rá. A Playing the Angel meg kapásból hozott 2-3 ilyet. Egyébként pont a napokban hallgattam újra a Songs of Faith and Devotion lemezt és egyre csak azon járt az agyam hogy hol van már egy olyan tökéletes szerzemény manapság mint azon pl. a Walking in My Shoes, a Rush vagy a Higher Love? Én ennél az új számnál dettó azt éreztem amit 2013-ban a Heaven esetében: semmit.
Válasz erre 

Intimitás Gourmet · http://intimitasgourmet.blog.hu/ 2017.02.06. 13:38:27

@-Britpopper-: A Walking in my shoes, az egyik legjobb daluk. Mai napig kiráz tőle a hideg, és nem hiába állandó szereplője azóta is minden koncert setlistnek.
Valahogy azt érzem, hogy addig jó volt a koncepció, egyéges volt az egész, ezek meg inkább dalgyűjtemények.
Illetve most már simán visszamehetnének a 80-as évekbeli hangzáshoz, nem kellene erőltetni ezt az azóta megszokottat.
Válasz erre 

-Britpopper- · http://focker.blog.hu 2017.02.06. 14:35:20

@Intimitás Gourmet: Hát nagyon nem kéne, de mégis erre építkeznek. Az előző albumra is azt mondták hogy teljes visszakanyarodás lesz az ősidőkhöz, de nekem ami onnan valóban a régi időket juttatta eszembe, az a csak B-oldalas All That's Mine volt. Illetve korábbról - még 2009-ből - sok helyütt olvastam hogy a Peace lett olyan, mintha egy ereje teljében lévő szintipop banda írta volna valamikor a '80-as évek közepén. Hát, nem is tudom. Nekem inkább hangzott mesterkéltnek. Ellenben Dave szóló anyagai nálam betaláltak, a Hourglass szerintem remek lett. Én úgy látom hogy Martin továbbra is erősen rátelepszik a készülő lemezekre és az ő alkotói válsága nagyon rányomja a bélyegét a kész produktumokra.
Válasz erre 

Krennic 2017.02.13. 11:36:24

Nagyon szeretem az újabb albumaikat is, a Delta pl. a második kedvencem a BC után. A manapság divatos nyafogás helyett érdemes lenne inkább elmerülni a zenéjükben, és nem a polcra rakni. Szerencsére én se az első érzéseimből indultam ki anno amikor meghallottam az I Feel You-t. A Violator után brutálisan szar volt. Ettől függetlenül adtam esélyt az albumnak, és milyen jól tettem.
Válasz erre 

-Britpopper- · http://focker.blog.hu 2017.02.13. 17:19:36

@Krennic: Vannak akik már az Ultra óta nyafognak, pedig nálam épp az Ultra-Exciter-Playing the Angel trilógia áll a toppon. A Delta Machine-ból az elsők között voltam aki megkapta a példányát. A híres Metro - Nóm hanglemezboltból lett előrendelve, természetesen. Nekem valami nagyon hiányzott belőle. Olyasmi, amit a Sounds of the Universe esetében még megtaláltam néhány dalban, de itt csak a már említett All That's Mine idézte vissza. Jó, persze nyilván az is közrejátszik hogy én nem a '80-as évektől hallgatom a Mode-ot hanem a 2000-es évek elejétől, a régi lemezeiket pedig tisztelem ugyan, de azok már nem gyakoroltak rám akkora hatást mint az akkori fiatalokra.
Válasz erre 

Krennic 2017.02.13. 18:39:25

Most győzködhetnélek, hogy márpedig a Delta igenis jó album, de nem teszem. Egyrészt ez egyéni ízlés dolga, másrészt pedig senkire nem lehet semmit ráerőszakolni.

Nekem az összes lemez bejön, és szinte ünnep ha kiadnak egy új albumot. Nem érzem azokat a dolgokat amiket írsz. Főleg nem az alkotói válságot. Martin szövegei inkább mélyültek, jó példa erre a Child Inside. A lényeg a lényeg, én ma is megtalálom a Mode albumaiban mindazt ami számomra vonzóvá tette őket a nyolcvanas években.

Egyébként az Ultra-Exciter-PTA hármas is nagyon jó, főleg az Ultra. Az egy különleges gyöngyszem!
Válasz erre 
süti beállítások módosítása