Hetek óta erről beszéltek mindenhol. Szó volt róla a tévében, a rádióban, az újságokban és természetesen az utcán, az emberek között is. Nem telt el egy olyan nap sem, hogy valaki nem említette volna. Világvége? Nem – ezt sosem mondták ki így nyíltan. Persze, mikor szóba került egy-egy nagyobb társaságban, az ott lévők csak azért is így nevezték. A médiában ezzel szemben a "világméretű katasztrófa" kifejezést használták állandóan. Több hónapja vizsgálták már – a mérések, és a számítások félelmetesen precízek voltak. Percre pontosan meg tudták határozni, hogy mikor is fog bekövetkezni. Gyorsan jött el az utolsó nap – túl gyorsan. Titkon azért mindenki egy csodára várt – akik túl sok fantasztikus filmet láttak annak idején, azok egy égből leereszkedő, hatalmas űrhajóra vártak, ami majd az utolsó pillanatban elmenekíti az embereket. Megint mások isteni segítséget vártak, és naponta egyre többször imádkoztak az ég felé fordulva. Furcsamód azt senki sem remélte, hogy ez az egész nem fog bekövetkezni – túl sok volt az egyértelmű jel arra, hogy nem marad el. A Nap már közel két hónapja az óriási, szürkés-fekete felhők mögé rejtőzött, és csak éppen annyi fényt adott, amennyi elég volt ahhoz, hogy az emberek meg tudják különböztetni a délelőttöt az éjszakától. A bolygó az utolsó óráit élte.

Néha ő is elmosolyodott ezen az egész helyzeten – keserves mosoly volt ez, nem is értette igazán, hogy minek örül. Rég belenyugodott már, hogy a vég elkerülhetetlen, legbelül azonban kissé szánta magát, hogy meg kell élnie mindezt. Szánta magát, hogy ebbe a korba született, ezek az emberek közé, akikkel most majd együtt kell végignéznie a világ pusztulását. Volt olyan perc, amikor szinte már irigyelte a nagynénijét, aki tavaly hunyt el. Neki legalább már nem kell átélnie mindezt, ami most folyik odakinn – gondolta. Egyedül az utolsó napon nem mosolygott már. A tudósok szerint ez volt az a nap, amikor bekövetkezik a "katasztrófa". Számára azonban ez a nap is pontosan úgy indult, mint az összes többi, átlagos nap: felkelt, megreggelizett, majd kávét főzött magának. Mikor a telefonjáért nyúlt az asztalon, a keze véletlenül hozzáért a tévé távirányítójához – egy percre megtorpant, mintha hirtelen megfagyott volna. Átfutott az agyán, hogy bekapcsolja, tájékozódik, megnézi, miket mondanak most, az utolsó napon – már a negyedik napban járt, mikor még a híradót sem nézte meg, és úgy egyáltalán: kizárta a médiát az életéből. Látta ő eleget, hogy mekkora káosz uralkodik odakinn az utcákon, semmi szüksége nem volt rá, hogy még többet megtudjon a kinti állapotokról.

A laptopját azért bekapcsolta – ellenőrizte a mailjeit. 27 új olvasatlan üzenete volt, pedig tegnap este nézte meg őket utoljára. Mind búcsúüzenet volt, rég elfeledett emberektől – volt osztálytársaktól, kollégáktól, ismerősöktől. A legnagyobb nyugalommal olvasta végig egyesével őket, majd válaszolt is mindre. "Ma mind meg fogunk dögleni basszátok meg!" – hallatszott az utcáról egy kiáltás. Nem is érdekelte már különösképpen – az elmúlt napokban hozzászokott már, hogy efféle kijelentéseket hall a régen mindig csendes kis utcácskájáról. Ha nincs mit tenni, akkor nincs mit tenni – gondolta. Talán bújt volna ő is a föld alá? Ugyan már, felesleges – ott sem lehetett volna megúszni azt, ami következett. Viszont sosem akarta gyorsítani a folyamatot – hallott egy nőről, aki a közelben lakott, és pár nappal ezelőtt csoportos öngyilkosságot követett el a családjával. Legalább az elmúlás nem érte őket váratlanul. Ő nem akarta ezt, ahogy nem akarta az utolsó órákat sem a családjával, sem a férjével együtt tölteni – a Donnie Darko óta tudjuk, hogy "minden élőlény egyedül hal meg", szóval miért éppen ő formálta volna családi eseménnyé ezt a világvége dolgot?

Már napok óta csak régi fényképeket, és fotóalbumokat nézegetett, miközben a kedvenc lemezeit hallgatta sorra. Nosztalgiázott – régi emlékeket csalt elő az emlékezetéből. Jó és rossz emlékek hada rohanta meg ilyenkor, a legtöbbre nem is emlékezett már – olykor elérzékenyült, de miután összeszedte magát, folytatta az egészet tovább. Így telt el az utolsó nap délelőttje is – ebédet sem evett, mindössze a macskájának adott ennivalót bőven. Most már igazán nem kellett aggódnia azért, mert szegény cica elhízik. Egyetlen egy dolog járt csak a fejében: nem messze az otthonától volt egy park, oda szeretett volna lemenni még egyszer utoljára. Az a park nagyon különleges jelentéssel bírt a számára: annak idején rengeteget járt oda. Még gyerekkorában fedezték fel a helyet a barátnőivel – iskola után mindig ott lógtak, és órákig beszélgettek. Ott tökéletes csend, és nyugalom honolt mindig is – éppen ezért gondolta úgy, hogy keresve sem találhatna jobb helyet a halálhoz, mint a szívének kedves kis parkot odalenn.

Hosszasan készülődött: a legszebb ruháját vette fel, kivasalta a haját, újrafestette a körmeit, még a szemét is kihúzta – olyan volt, mint egy kamasz, aki az első randijára készül. Később tudatosult csak benne, hogy mennyire felesleges is volt ez az egész, hiszen ott lenn úgyis egyedül lesz majd – maximum néhány madárka szemrevételezi majd, hogy milyen szépen is néz ki. Leemelte a lakáskulcsot, és a cicájára pillantott, aki éppen egy kis gumilabdával játszadozott – püfölte oda-vissza. Elnézegette egy darabig, majd elköszönt tőle: "Szervusz cicó!" – mondta neki, és kilépett az ajtón. Odakinn rettentő fagyos, szinte januári hideg volt – dacára az ősznek. Mindenki téli szerelésben, sálban, sapkában és nagykabátban mászkált. Az orra alatt káromkodott, hogy fel kellett volna vennie egy kabátot, de úgy gondolta most már teljesen mindegy – nem megy vissza érte.

Ami feltűnt neki, az az volt, hogy furcsa nyugalom uralkodott az utcán – nyoma sem volt annak a káosznak, amire számított. Sokan voltak kinn, de minden egyes ember halálosan nyugodt volt – úgy tűnik, belátták már mind, hogy nem érdemes elbújni ez az egész elől. Vártak. Volt, aki egymagában, voltak, akik összebújva, esetleg csoportosan – és mindenki az szürkés-fekete eget bámulta, ahol akkor még csak villámok cikáztak igen rövid időközönként. Olyan volt, mintha Istent várták volna, aki majd egyszer csak leereszkedik a mennyből és megmenti az emberiséget a katasztrófától. Furcsa szituáció volt. Ő is bámulta egy rövid ideig a villámokat, majd elindult. Az ácsingózó emberek között vágott át, és egyenesen a park irányába vette az útját. A templom előtt egy rongyos ruhákba öltözött, szakállas vén öregember prédikált egy kisebb társaságnak. Csak részleteket hallott az egészből – és néhány mondat amúgy is halandzsa volt –, de a következőt például tisztán értette: "Most már teljesen mindegy, nem?! Rúgj be, üsd meg egy régi ellenséged, szeretkezz gumi nélkül! Tegyél meg bármit, amit eddig nem tettél – holnapra úgysem létezel már!"

Ez a két mondat kavargott a fejében, ahogy egyre közelebb ért a parkhoz. Egy pillanatra megfordult az is a fejében, hogy visszafordul, és hanyatt-homlok rohan a szüleihez, hogy mellettük legyen az utolsó pillanatokban – végül ezt az ötletet gyorsan elhessegette. Elhaladt néhány olyan ablak alatt, ahonnan akaratlanul is meghallotta a tévéből szűrődő híreket – ezek szerint már tényleg csak nagyon kevés idő volt hátra. Még két óra maximum. Amíg ezen gondolkodott, egyszer csak odaért a parkhoz – egy-két ember ténfergett csak ott a közelben, de ő pontosan tudta, hogy olyan mélyre, amilyen mélyre ő készül bemenni, nem fogja úgysem követni senki sem. Elindult – egyre beljebb, és beljebb ment. Út közben a körülötte lévő fák, és bokrok különféle édes illatait szippantotta magába, és ezek régi, kedves emlékeket idéztek fel benne – akkor kezdte valóban sajnálni, hogy hamarosan vége lesz mindennek. Elérte a park legvégét, onnan már csak egy rozoga kis drótkerítés jelezte, hogy ez itt a határ – mögötte sötét erdő húzódott. Teljesen egyedül volt, senki sem volt még csak a közelben sem. Volt ott egy réges-régi, rozoga kis padocska, amit az idő már igencsak megviselt – oda ült le, és várt. Egyszerűen csak várt, de azt ő maga sem tudta pontosan, hogy mi is fog bekövetkezni, hogy mire is kellene számítania – talán egy hatalmas földrengésre, vagy egy mindent elsöprő lángcsóvára, ami majd úgy sodorja magával, mint egy folyó a faágakat?

Gyártott néhány ilyen lehetséges teóriát – annyira belemerült, hogy észre sem vette, és eltelt másfél óra. Már arról is megfeledkezett, hogy fázik. Megakadt a szeme egy kólásüveg kupakján a lába mellett – nézegette egy darabig, majd úgy döntött, hogy felveszi. Amikor azonban érte nyúlt volna, a távolból éktelen nagy robbanást hallott – olyan volt, mintha valaki azzal szórakozott volna, hogy óriási köveket gurít le emeletes házak legtetejéről. Az első után egyre több ilyen robbanás hallatszott, néhány egész közel hozzá. Érezte, amint a lába alatt megremeg a föld – a kis kólás kupak is ide-oda táncolt. A robbanások sokasodtak – hallotta őket a közelből, és a távolból egyaránt. Néhány másodperc szünet volt csak közöttük – ezekben a köztes időközökben kiabálásokat, kétségbeesett utasításokat és sikításokat vélt felfedezni. Már rég nem a padon ült – felállt, hogy jobban láthassa mi is fog következni. Az égre pillantott. A villámlások már olyan sűrűn cikáztak, mintha megakadt volna a szalag – nem volt szünet köztük. A felhők pedig olyan gyorsan haladtak, mintha egy viharos őszi nap lett volna – a szél is feltámadt, bár ideje már nem volt rá, hogy ezt is furcsállja. A robbanások egyetlen nagy egésszé álltak össze, és ez a hatalmas morajlás egyre csak felé közeledett. Lenézett az alatta még inkább remegő talajra, de a kólás kupakot már nem látta sehol. Ekkor fogalma sem volt, hogy mit csináljon, hirtelen az órájára pillantott. 16:54-t mutatott. Mikor felnézett a groteszkül lilás-fekete fényben úszó égboltra, még egy éles villanást látott – aztán beborította a sötétség.