Kezdjük rögtön ott, hogy az első Alice játék még 2001-ben készült az akkori technika legjavának számító Unreal-motor feljavításával és bár a kritika szinte mindenhol dicsérte, a pénztáraknál bizony elég csúnyán elhasalt. Hogy miért, azt mindenki megtudhatja aki az Alice: Madness Returns deluxe kiadását veszi meg, melyhez hozzácsapták az első Alice-t is, természetesen rendesen HD-zve. A válasz pedig: azért, mert az első Alice egy roppant kommersz játék lett, szürrealistása és elmebeteg látványvilága még egy felnőtt ember számára is kicsaphatja ama bizonyos biztosítékot, és 2001-ben azért még inkább a fiatalok generációja volt a PC ezért nem is csoda ha sokan inkább a Medal of Honor-t, vagy más, akkoriban nagy névnek számító játékot nyüstöltek mint American McGee drogos, kifordított, beteg verzióját Lewis Carroll világhírű meséjéből. Jómagam demo formájában próbáltam ki még anno, és nekem sem jött be annyira. Pedig volt benne potenciál, csak hát a játékos társadalom akkor még nem érett meg arra, hogy ilyesfajta agyszüleményekkel bombázzák őket. Aztán telt-múlt az idő és elérkezett 2011. Vele pedig az Alice egyenesági folytatása, a Madness Returns. Volt szerencsém PS3-mon tolni, úgyhogy a grafikáról máris ódákat zenghetnék de nem tudom, hogy egy mezei monitoron hogyan festhet a játék. Mindenesetre HD tévén valami eszméletlen látványt nyújtott, annyi szent. A történet ott folytatódik ahol az előző abbamaradt. Alice már nem a gyogyóban él hanem pszichológiai kezelésekre jár valami magánrendelőbe. Sajnos ezek a kezelések enyhén szólva is visszafelé sülnek el és Alice elméjében a felszínre törnek olyan emlékek amelyek akaratlanul is visszarántják a lányt a tébolyba (innen a cím), Csodaország pedig nyitott kapukkal várja. A játékban akadnak olyan részek is amikor nem fantáziavilágban járunk, hanem a valóságban, a korabeli London macskaköves utcáin. Engem ezek a helyszínek kísértetiesen emlékeztettek a Sweeney Todd című filmre: mocsok, cédák, nincstelenek, koldusok, vér és különféle testnedvek mindenfelé. Cudar egy világ volt az.
Persze az igazi cselekményfolyam az Csodaországban játszódik. Ám gyorsan felejtse el mindenki a Disney -féle Csodaország verzióját mert ez a Csodaország teljesen más. Ugyan a főbb karakterek (Vigyori Úr, Nyalka Nyúl, Kalapos, Vörös Királynő, Hernyó, stb.) itt is megtalálhatóak, úgy el vannak torzítva, hogy az ember elismerően bólogat mikor meglátja őket. Ez igen, durván kifordították őket! A környező világról nem is beszélve: mikor először kerülünk át Csodaországba, még meseszép minden. Lebegünk a virágokkal, óriás gombákkal, pillangókkal teli táj felett, majd alászállunk. Ez a tutorial. Később már keresve sem találhatunk hasonlóan békés és bizalomgerjesztő helyeket (bár a játék végén azért...de nem akarom lelőni a poént). Számomra az egyik legemlékezetesebb az egy kikötői pálya volt (a jégmezőn kívül, ahol, a Hold konkrétan füves cigit szív). Mentünk mendegéltünk és eljutottunk egy kis faluba amelyben ilyen kis halemberkék éltek. Tulajdonképpen halak, de picik és bár halfejük van, de emberi lábakon állnak. Beszélgettek, sétálgattak, élték hal-életüket. Aztán továbbmenve eljutottunk egy feldolgozó üzembe ahol ezek a halemberkék már levágott fejekkel, egymás hegyén-hátán haldokoltak (az egyik konkrétan fel volt tűzve egy vasmacskára és onnan nyögdécselt) mint valami vágóhíd, olyan képet festett az egész. Groteszk. A helyszínekre tehát nem lehet panasz, az ellenfelek is kellőképpen szürreálisra sikeredtek (van ám sétáló teáskanna, meg egyéb torz teremtmény is) és a harc is tetszetős. Alkalomadtán átválthatunk hisztéria-módra is és olyankor fekete/pirosra vált a kép, mi pedig lassítva zúzhatjuk szét az ellent, persze jelentős erőfölénnyel. Fegyvereinket fejleszthetjük is, mi a játék végéig megmaradtunk a jó öreg konyhakésnél amely max-ra húzva a legjobb fegyvernek bizonyult (nem hiába reklámozzák annyit a plakátokon). Játékmenet közben lehetőségünk van összemenni kisméretűre is, ilyenkor lila színárnyalatot vesz fel a játék, mi pedig titkos helyek (kulcslyukak a falban) és falrajzok után kutakodhatunk. Jó kis időtöltés a főszál mellett.
Sok egyéb dolog van még amiket gyűjthetünk és mivel alapvetően egy külső nézetes platform játékkal van dolgunk, sok rejtett tárgy nincs közvetlenül előttünk hanem el kell ugrálnunk/kapaszkodnunk/repülnünk értük. Ez jelentősen feltornázza az amúgy rövidke játékidőt és kiélhetjük benne a Tomb Raider óta ránk ragadt gyűjtögetési vágyainkat is. Az irányítás pofon egyszerű és ugye platformonként eltérő. PS3-mon minden kézre állt, nem volt vele különösebb problémám. A grafikáról már áradoztam, annyit még megemlítenék, hogy az átvezető animációk kézzel rajzoltak és olyanok mintha kivágott papírfigurák játszanának bennük de ez nem zavaró, sőt, nagyon is illik a képi világba. A zenékre sem lehet panasz, a menüben hallható főcímdal például rögtön beleissza magát az ember hallójárataiba. Klasszikus zongora/hegedű/egyéb vonós hangszer a felállás. Nem is igazán tudom mihez hasonlítani, utoljára a Max Payne esetében hallottam ilyesmi kiváló muzsikát. A szinkron a megszokott EA minőség, a hangokat ugyanazok szolgáltatták akik már az első Alice játékban is, úgyhogy probléma ezzel sem lehet, sem az újaknak, sem a tősgyökeres rajongóknak. Nekem személy szerint azért tetszett nagyon a Madness Returns mert imádom a szürreális, beteges játékokat, ennek az alkotásnak pedig minden egyes perce olyan mint egy rémálom. Rajongóknak egyenesen kötelező hiszen rengeteg újdonságot tudhatnak meg Alice múltjáról is, de egy olyan játékos is nyugodtan próbálkozhat vele aki még sosem hallott American McGee nevéről, avagy a 2001-es első részről. Az álmatlan éjszakák garantáltak. És nem azért mert olyan a játék, hogy nem tudod abbahagyni hanem azért mert a hangulata beissza magát az elmédbe, rád telepszik és egyáltalán nem meglepő ha éjszaka konyhakéssel rohangáló, tébolyodott lányokról, feltrancsírozott halemberekről vagy széttetovált, csontsovány Vigyori Úrról álmodsz majd. Én szóltam.
