Előzmény: A kezdetek kezdetén... (3/1)

A különös, új barát:

A férfi természetesen nem tudott belenyugodni az asszony halálába. Naphosszat csak a hálóban, a padláson, avagy a ház előtti tornácon üldögélt, és gondolkodott, tanakodott, mitévő is legyen. Enni nem evett, borzasztóan lesoványodott, és egyre gyakrabban járt be a városi könyvtárba, különféle misztikus könyveket bújni. Nem érdekelte már, hogy az emberek felismerik, ráköszönnek, vagy hogy ujjal mutogatnak rá – teljesen kizárta a külvilágot. Nem beszélt senkivel, mikor pedig az idő engedte, az erdőbe járt ki lovagolni. Egyre furcsább szerzetek jelentek meg a háznál: tudósok, alkimisták, a társadalom által megbélyegzett, elűzött orvosok. Az embereknek úgy tűnt, valamiféle szeánszok lehetnek abban a rejtélyes házban. A személyzet sem bírta már ezt a légkört, és sorra mondtak fel a Grófnak, aki szemrebbenés nélkül tűrte, hogy lassan mindenki otthagyja. Március 2.-a volt már, szép tavaszi nap, mikor a Gróf végre megtalálta azt a személyt, akit keresett: a Tudós látszatra egyszerű ember volt, de elméje ugyanolyan bomlottá vált az évek során, mint a Grófnak. Angliából, Leeds-ből települt át még évekkel ezelőtt, és egész életét annak szentelte, hogy megtalálja a halál ellenszerét, vagyis hogy miként lehet holtból újra élőt létrehozni. Nem vetette meg a nekrofíliát sem, temérdek holttestet kapart már elő a földből, undorító kísérleteihez. Családja sosem volt, perverz vágyait a tetemeken élte ki – külseje elhanyagolt volt, haja csomókban hiányzott vén fejéről. Ördögi szerkezetei, és bűzös varázsitalai voltak, melyeket egytől-egyig megmutatott a Grófnak, aki csak ámult-bámult ezek láttán – szemében felcsillant a remény, hogy felesége feltámadhat, és végre elmondhatja neki, mit miért tett, miért ölt, sőt mi több: végre újra együtt lehetnek majd. A két férfi éjt-nappallá téve dolgozott azon, hogy a különös szerkezeteket, és furcsa kellékeket bevigyék a házba, azon belül is a sötét pincébe, ahol senki sem láthatja őket még véletlenül sem.

Reggel korán keltek, majd máris indultak pakolni – sötétedésre sem hagyott alább hátborzongató szenvedélyük, és pár nap alatt olyan szinten berendezték az addig üresen álló pincét, mintha az egy komplett laboratórium lenne. "Maga szerint mi kell még a kísérlethez, barátom?" – hebegte a Tudós, kaján vigyorral az arcán. "Pontosan tudom mire gondol, maga habókos elmebeteg…!" – vágott vissza a Gróf, és még aznap, az éj leple alatt elindult a városi temetőbe egy rozsdás ásóval. Hűvös szél söpört végig a temetőn, mikor megtalálta a felesége sírhelyét – koromsötétben is pontosan tudta merre van, hiszen ezerszer járt már ott, de most a hold fehér fénye segítette a tájékozódásban. Megállt a sír előtt. Lelkiismeret furdalás nélkül lökdöste odébb a koszorúkat, és az elszáradt virágcsokrokat, majd az ásó végét a kemény, fagyos földbe mélyesztette. Varrjak károgtak a mellette lévő fán, drágakő szerű szemeikkel a Grófot figyelték, milyen elszántan ás egyre mélyebbre, és mélyebbre halott asszonya után. Nem telt el sok idő, mikor az ásó vége valami kemény tárgyba ütközött – a koporsó volt az. A Gróf lekotorta róla a földet, majd feltörte, és felnyitotta a fedelét. Iszonyatos bűz csapta meg az orrát. A nő bomlásnak indult teteme nyugodtan feküdt ott, a hold megvilágította beesett arcát, és csontos kezeit, melyek a mellkasán pihentek. A férfi csodálattal nézte az asszonyt, pontosan ugyanolyan gyönyörűnek látta, mint azon a tavaszi délutánon a parkban, mikor megismerkedtek. Óvatosan kiemelte a koporsóból, majd a földre fektette. Visszatemette a gödröt, megint elhelyezte a koszorúkat, s a virágcsokrokat, majd felemelte az asszony holttestét, és a karjaiban vitte egészen hazáig.

A perverz Tudós rettenetesen megörült, mikor látta, hogy a Gróf nem üres kézzel tért vissza. "Erre iszunk!" – harsogta, majd az asztalhoz szökellt, ahol orvosi felszerelések, szikék, injekciós tűk voltak, és kitöltött két pohár jóféle konyakot. "Mikor kezdhetünk neki?" – kérdezte a Gróf. "Ó, nemsokára barátom, nemsokára!" – válaszolta a Tudós, majd egy húzásra lehörpintette a konyakot. "Milyen szép szál teremtés! Kedvemre való lenne…" - mondta, de a másik férfi közbevágott: "Azt elhiszem, maga perverz állat! Ha nem lennék itt, biztosan rá is mászna, nemde?!" – szólt a Gróf. "Ugyan! Hozza már! Hozza már!" – sürgette a Tudós. "Ide, ni!" A Gróf megragadta az asszony hulláját, és egy különös fémszerkezet elé vitte – az egész olyan volt, mint egy ágy, azonban itt-ott csövek, és huzalok lógtak ki belőle, négy sarkában pedig fémszíjak voltak. A férfi ráfektette a nőt, a Tudós pedig hozzálátott a kísérlethez: egy kurblival feljebb emelte az ágyat, odaszíjazta a nő karjait, és lábait a négy sarokhoz, a csövek végeit beleszurkálta a testének különböző pontjaiba, mindkét karjának vénájába vékony csövet vezetett, minek végén éles tű volt. A koponyájára sisakszerű szerkezetet helyezett, majd bekapcsolt néhány gombot, elfordított néhány kapcsolót, és a legvégén megrántott egy nagyobb kart. A pince lámpája pislákolni kezdett, majd végleg kialudt – a sötétben csak a gépezet fényei látszódtak, és ütemes zakatolása hallatszott. A Gróf gyertyákat gyújtott, majd a Tudóssal együtt várták mi fog történni. A holttestbe vezetett csövekben lila folyadék kezdett megindulni, és szüntelenül áramlott – a gépezet oldalán szextáns szerű szerkezet lendült mozgásba. Műszerek jeleztek veszettül.