Eredeti történet: Az öreg ház rejtélye

Az első mellékszál: A ház, amely szörnyű titkokat rejteget

A második mellékszál: A múlt sötét titkai

A szörnyű baleset:

1892. december 16.-n kezdődik eme történet, mely remélhetőleg segít kicsit tisztábban látni, miért is tartják elátkozottnak a már sokat emlegetett öreg, szomszédos házat. Hideg, hűvös idő volt aznap, habár a hóesés reggelre már jócskán alábbhagyott a tegnapi állapotokhoz képest, mikor is szinte egész nap megállás nélkül szakadt. A Gróf büszkén lépett elő otthona melegéből, kitárva hagyta a bejárati ajtót és mezítláb álldogált a tornácon. Arcát csípte ugyan a reggeli fagyos szellő, de ez őt mit sem érdekelte – kihúzta magát, és körbeszemlélt a birtokán. A ház, amelyben feleségével, és szolgálóikkal laktak azon a télen is, cseppet sem volt nagy. Kifejezetten kicsi ház volt, a Gróf többi birtokához képest, ő mégis jobban szerette, mint a hatalmas szobákkal körülvett kastélyait. Saját maga építtette, méghozzá pontosan azért, hogy mikor belefáradt az emberekbe, abban a házban nyugodtan, kíváncsi szemek nélkül ki tudta pihenni magát – ott nem kellett a világ ügyes-bajos dolgaival foglalkoznia.

Így ment ez évről-évre, a Gróf, a felesége, és a személyzet majdnem minden telet ott töltött a házban, amelyben szűkösen fértek el ugyan, de legalább senki sem figyelte őket. A pár a hálószobában aludt, a szolgálók egy része pedig a mellettük található kisebb szobában, vagy a padláson. A béke, és a nyugalom színhelye volt az a ház akkoriban, és senki sem feltételezte volna, hogy később micsoda szörnyűségek fognak történni ama rideg falak között. Másnap, december 17.-én a Gróf lesújtó hírt kapott: felesége eltűnt, miután lovagolni indult a közeli erdőbe – a szokásos másfél-két órás elmaradozásai után, akkor már négy és fél órája volt távol. A lova, melyet annyira szeretett, nélküle bicegett vissza a birtokra, jobb mellső lába eltörött. A Gróf tudta, hogy baj van, érezte, hogy felesége leeshetett a lóról, ezért azon nyomban a keresésére indult, többedmagával. Sötétedésig kutatták az erdőt, de mindhiába – az asszonyt mintha a föld nyelte volna el. Egyesek szerint az erdő melletti folyóba zuhanhatott. A Gróf egyre csak a nevét kiáltozta, olyan hangosan, és olyan erővel amennyire csak képes volt rá – mire visszamentek a házhoz, már teljen berekedt, hangja elment. Tüdőgyulladást kapott, és ágynak esett. Irtózatos láz gyötörte, rémálmaiban az asszonyt látta betört, szétnyílt koponyával, amint a bokrok árnyékában fekszik holtan, és őt hívogatja. Három nappal később érkezett a hír: megtalálták a feleségét. Nem volt halott, viszont mikor a lóról leesett, beverte a fejét egy szikladarabba, és ez maradandó agykárosodást okozott nála. Az erdőben téblábolt napokig, mikor is egy vadász rátalált, aznapi portyája során. A nő össze-vissza beszélt, és esze ágában sem volt visszamenni a birtokra.

A Gróf nagyon megörült a jó hír hallatán, és egyből felpattant az ágyból. Pizsamában rohant imádott asszonyához, és szorosan keblére ölelte a meglepett nőt, aki valószínűleg azt sem tudta, hol van éppen. Furcsa napok következtek. Nagyon furcsák. Az amnézia mellett sokkal rosszabb dolgok is kísértették az asszonyt: mindenhol fekete árnyalakokat látott, akik – mint elmondta – szerinte érte jöttek, és a szívét akarják kivájni, majd jóízűen megenni. Szobájának sötét sarkában kuporgott, ahová nem sütött be napfény, és egész álló nap ki sem mozdult onnan. Magában beszélt, és a levegőbe hadonászott, mintha csak szellemeket próbálna elűzni a közeléből. Az erdőről beszélt, a titokzatos erdőről, ahol szerinte bolyongó lelkek laknak, és egyre csak vissza akart menni közéjük. A Gróf elkeseredetten nézte, mivé lett szeretett felesége, jobbnál-jobb orvosokat hivatott, hogy vizsgálják meg, de ők sem tudtak tenni az égvilágon semmit. A szolgálók sem bírták a terhet – a lovász fiú egyik reggelen eltűnt, gyanították: megszökött. A nő szenvedett, és a helyzet odáig fajult, hogy nemegyszer arra kérte a Grófot, szabadítsa meg szenvedéseitől, ölje őt meg. Ölje meg, hogy azon nyomban visszatérhessen az erdőbe az övéi közé. Január 7.-én történt meg az a borzalmas esemény, amit a Gróf nem tudott megemészteni sosem: felesége korán reggel ébredt, és mint egy alvajáró, lement a háló mellett található, pincébe vezető ajtón. Odalenn megállt, és egyre csak az előtte elterülő nagy faládát bámulta szüntelenül. A személyzet egyből riasztotta a Grófot, hogy menjen gyorsan, tegyen valamit. Amaz fejvesztve rohant az asszony után, de mikor leért, hirtelen megtorpant. A nő kezében egy konyhakés volt, amit szorosan markolt, és még mindig a faládát szemlélte. "Nem én tettem" – suttogta. "Megpróbáltam megállítani, de nem sikerült. Gyilkos vagyok…" - hangja remegett. A Gróf semmit sem értett, csak állt ott földbe gyökerezett lábakkal.

A személyzet a pince tetejéről hallgatózott. "Soha többé nem csinálhatok ilyet" – kiabálta a nő a férfinek, majd hirtelen elvágta a saját torkát a késsel. A Gróf azon nyomban odaszaladt hozzá, és karjaiban tartotta, amíg a nőből eltávozott az élet. Szemei üvegessé váltak, a meleg vér pedig szerteszét folyt a hideg kövön. A férfi csak nézte, egyre csak nézte halott asszonyát, és szemeiből könnyek hulltak a nő sápadt, fehér bőrére. "Miért?!" – motyogta a Gróf. "Miért tetted ezt velem?" A szolgálók egytől-egyig lenn voltak akkor már, és csendben álltak ott, őket figyelve. Szólni nem mertek. A nő holttestét a Gróf a saját karjában vitte ki az udvarra, és lefektette a fehér hóba, amit a vér pirosra festett – nemsokára megérkezett a rendőrség is, akik – hallva hogy miket mondott az asszony szörnyű halála előtt – módszeresen átkutatták a pincét. A nagy faládában megtalálták az eltűnt lovász fiú hulláját, melyen szúrásnyomok, a nyaka körül pedig lila hullafolt volt található. A szakértő szerint megfojtották – a szúrásnyomok csak később keletkeztek a testén. A Grófot ledöbbentette a hír, nem tudta volna azt feltételezni imádott feleségéről, hogy gyilkolt volna. Több helyről is visszahallotta, hogy pedig az asszony a balesete után abnormálisan kezdett viselkedni, elméje elhomályosult, megbomlott, és egyáltalán nem meglepő dolog, hogy ilyen szörnyűségre vetemedett. Borongós napok következtek a Gróf életében – életét megkeserítette a magány.