Előszó: Ez az irományom még akkor jelent meg, amikor annak idején még a Puruttya blogon (is) tevékenykedtem. A bejegyzés anno azért született mert kikerült egy poszt amelyben volt egy videó ahol egy pasas megverte a nejét csak azért mert az ki merte kapcsolni a PS-t. Durva, mi? A téma egyébként mindig aktuális mert a videojátékok az utóbbi időben hatalmas teret hódítottak maguknak, gondoljunk csak például Japánra, avagy az online csatározásokra/kalandozásokra. Tőlem sem áll távol a videojátékok világa, számomra is van pár meghatározó cím amelyek nagyban hatással voltak a gyerekkoromra és persze még manapság is szívesen játszogatok hébe-hóba, akár otthon, akár baráti társaságban.

Szerintem az egészséges mértéket meg lehet tartani, nincs olyan játék amely megkívánná, hogy egyetlen nap, étlen-szomjan játsszuk végig. Ha egy kicsit visszatekintek a múltba, akkor élénken él még bennem néhány emlék, mikor annyira kiakadtunk egy-egy játékon, hogy nem egyszer a billentyűzetet vágtuk a falhoz, avagy a kontrollereket törtük ketté mert olyan durva idegállapotba kerültünk, hogy a Mónika show-ból az Idegbeteg csendes, szerény embernek tűnt mellettünk. Engem például kurvára kiakasztott már a régi Prince of Persia is ami még valamikor a 90-es években volt divat és volt benne olyan varázslötty is amit ha megittál, akkor a feje tetejére állt a kép. Igazából erre volt egy nagyon egyszerű mentőöv is: megfordítottad a bumszli CGA-monitort és folytattad tovább a kalandozást. Aztán a technika fejlődésével utat törtek maguknak a jobbnál jobb, csili-vili három dimenziós alkotások is amelyeket már játszhattál számítógépen, bitang erős videokártyával, meg egér + billentyűzet kombóval, csak hogy még nagyobb legyen az öröm. Bizony, volt idő amikor a PC volt az úr és a konzolok még nem uralkodtak úgy a piacon mint most. Szerintem mindenki emlékszik még a Diablo dungeon-fosztogatós részeire, a Quake online csatáira, avagy Lara Croft kalandozásaira a futószalagon gyártott Tomb Raider epizódokban. Valahogy fiatalabb korban ezek mind képesek arra, hogy magukba szippantsák az embert és dacára a ma már jócskán kezdetleges grafikának, vagy a midi zenéknek, mégis ott tudtuk érezni magunkat egy-egy rideg, mocskos barlang mélyén, avagy a világűrben amint éppen űrhajó-flottánkat irányítva foglaltuk el az utolsó ellenséges bolygót. Aztán ez a kezdeti újdonság, hogy ''Hú, mekkora fless már ezekkel játszani, nézd meg öcsém!'' szépen lassan bekúszott a mindennapokba.

Volt nekem is olyan időszakom, amikor hazaértem a suliból, lebasztam a táskámat a sarokba és beültem a PC elé tolni valami ordasnagy szar játékot amelyről a többiek azt mondták jó, holott a szintje a béka segge alatt leledzett. Fura, hogy a későbbiekben pont az ilyen szar játékokkal való játszadozás lett egy közösségi, csapatépítő élményfutam hiszen idősebb fejjel jókat röhögtünk a hibákkal teli, félkész játékokon, később pedig egy leleményes srác videógyűjteményt is csinált ebben a témában (ez volt a Rossz PC Játékok sorozat). Ha jól emlékszem 2000/2001 tájékán jelent meg a Playstation 2 és onnantól fogva egyfajta háború indult meg a PC-s és a konzolos tábor között. Az előbbi váltig állította, hogy a PC-nek koránt sem áldozott le hiszen a Counter Strike szerű lövöldéket és az online játékokat csak azon lehet igazán kiélvezni, míg az utóbbi, a konzolos társadalom folyton azt hangoztatta, hogy a jövő márpedig az ő masináikban van. Most, 2012 tavaszán ha körülnézel, akkor levonhatod a konklúziót, hogy melyik tábornak volt igaza. Én nem állok egyik oldalra sem, dacára annak, hogy ma már csak konzolom van. Szerintem a poszt témája – a játékfüggőség – platformtól független. A pszichiátria éppúgy a szenvedélybetegségek között tartja számon, mint a vásárlási mániát, az alkoholizmust vagy a drogfüggőséget. E pszichés betegségek tünetei nagyjából megegyeznek, akár játékhoz, akár az internethez, akár valamilyen számítógépes munkához vonzódik túlzott mértékben a beteg. A kapcsolódó fizikai károsodások között megtaláljuk az ízületi fájdalmakat és a fejfájást, az alvászavarokat, a szem kiszáradását, az ínhüvelygyulladást, valamint az izomzatnak és a csontozatnak a mozgásszegény életmód okozta torzulásait. Gyakori, hogy a számítógépfüggő elhanyagolja személyes higiéniáját, ki-kihagy egy-egy étkezést. Szinte mindig jelentkeznek viselkedésbeli torzulások is.

Bevallom, velem is előfordult olyan annak idején, hogy csupán azért maradtam ki a suliból mert fontosabb volt egy újabb tartomány elfoglalása az Age of Empires-ben, avagy egy újabb logikai feladvány megoldása valamely kalandjátékban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én már bőven abban a korban voltam tinédzser amikor kezdett kialakulni a torrent-társadalom és a kalózverziók elárasztották a piacot. Internetről letölteni egy-egy játékot még macerás volt, azonban volt egy ''beszállítónk'', egy lakótelepi, műszaki cikkekkel foglalkozó csóka, aki nyomtatott listán kínálta a legújabb játékokat és filmeket, ha jól emlékszem potom 800 forintos áron. Hozzá jártunk szabadidőnkben a haverokkal, ő PC-re és konzolra is tudott cuccokat szerezni. Amolyan kocka-díler volt, ha lehet ilyen csúnyán fogalmaznom. Később őt a Keletiben váltotta egy tag, bár hozzá már egészen másért jártunk, nem játékért (khmm…). Szóval ott volt nekünk az a kocka-díler, aki bármit meg tudott szerezni pár nap alatt és tényleg megbízható volt, mindig leszállította az árut. Így egyáltalán nem ütköztünk akadályba ha kellett valami, mert hozzá mindig fordulhattunk. Nagyjából hetente vettünk tőle valamit és miután egy késő őszi délutánon a szemünk láttára vitték el a rendőrök, már cseppet sem aggódtunk mert addigra teret hódított magának valami egészen új, valami egészen nagyszerű: a warez.

Az internet kitárta kapuit. Hol volt már akkor az a korszak, amikor még sárga kazettákért jártunk a piacra, hogy matrica alapján válasszunk valamit ami szerintünk jó, de aztán otthon kiderült, hogy 10-ből 5-ször nem is az volt a kazettán ami a matricáján (nyugodtan tegye fel a kezét az, akinek volt ilyen sárga kazettás, ál-NES ''konzolja'', nem szégyen…). És hol volt már az amikor még a legnagyobb esőben is örömmel bicikliztünk a kocka-díler pasashoz az új FIFA reményében. Ezek mind elhalványultak. Elkezdtünk letölteni. Eredeti játékot maximum Karácsonyra kaptunk, vagy még akkor sem, hiszen nem is volt rá szükségünk – közben meg hegyekben álltak a polcon a másolt TDK cédék (én még borítókat is rajzolgattam nekik…) és a suliban is ment a biznyákolás egymás között. Volt az egésznek valamiféle különleges varázsa. Aztán hirtelen nyári munka, érettségi, barátnő, továbbtanulás és az egésznek lőttek. A barátok szétszéledtek, a másolt TDK cédék lekerültek a falról és valaki olyanhoz kerültek aki fiatal még, és nagyobb becsben tartja őket. Visszagondolva: mi is elég durván függők voltunk. Talán nem extrém módon, de mindenképpen függők. Durcultunk amikor valamelyik szülő kikapcsoltatta a gépet, talán még rá is ripakodtunk. Nem tudtunk betelni a virtuális világok okozta gyönyörökkel és nem értettük, hogy az idősebbek miért tartanak hülyének minket emiatt. Idővel persze megváltozik az ember és a videojátékok iránti rajongása is visszaszorul – legalábbis a legtöbb esetben. Nézzünk néhány példát, amikor a játékfüggőség olyan szélsőségessé vált, hogy a beteg életébe került:

2000 márciusában a 37 éves, dél-koreai Kim Kvangsu szó szerint halálra játszotta magát. Napokig nem aludt, nem evett, csak hogy el ne szakadjon kedvenc játékától, a One Thousand Years-től. Munkatársai szerint Kim gyakran délután 4 órától a másnap reggeli műszakkezdésig játszott. Szervezete végül nem bírta a megterhelést, és 17 órányi folyamatos játék után szíve felmondta a szolgálatot.

Hasonlóképpen járt 2003 januárjában egy 28 éves hongkongi fiatalember, egy egész éjszakás Diablo II-parti után esett össze holtan. Pedig bizonyára ő is olvasta a túl sok, megszakítás nélküli játék veszélyeiről tájékoztató matricákat. A matricákat alig nyolc hónappal azelőtt ragasztották ki a környéken, miután 2002 májusában, Hongkongnak ugyanabban a körzetében meghalt egy 17 éves fiú. Ő is a Diablo II "áldozata" lett.

Az egész világon nagy port kavart fel a 21 éves Shawn Wooley esete, aki 2002 elején, egy szokásos napi (mármint teljes napi) Everquest-menet után öngyilkos lett. A fiú édesanyja a játékot hibáztatta, bár elismerte, hogy a fia beteg volt, pszichológusa depresszióra hajlamos, skizoid személyiségnek írta le őt. Wooley asszony és ügyvédei azóta is hadban állnak a játék kiadójával. Egyrészt azt próbálják kideríteni, hogy mi történhetett a játékban, ami Shawn öngyilkosságához vezetett, másrészt azt szeretnék elérni, hogy a kiadó a függőségre figyelmeztető matricákkal lássa el a játékot.

A legszomorúbb haláleset egy csecsemőé, akinek az volt a bűne, hogy nem hagyta nyugodtan játszani az apját. Tony Lamont Bragg is az Everquest rabja volt, és bosszantotta, hogy 9 hónapos fia, akire neki kellett vigyázni, mindig felsír. Hogy elhallgattassa a gyereket, dühösen megrázta és megszorította, majd visszatette a járókába a csecsemőt. Percek múlva a gyerek halott volt, apja ugyanis több bordáját is eltörte, és az egyik borda átszúrta a szívet. Bragget annyira lekötötte a játék, hogy csak egy nappal később fedezte fel a gyermek halálát. 15 év börtönre ítélték.

Idén is történt már haláleset videojáték miatt. Február elsején este 9 órakor Taiwan Xinbei városában holtan találtak egy 23 éves fiatalembert, Chen Rongyou-t, aki kétszer 8 órás online játékot folytatott a halálát megelőzően. Amikor a rendőrség megtalálta, már beállt a hullamerevség, karjai nyújtva voltak a számítógép irányába, egyik kezével az egeret, másikkal pedig a billentyűzetet fogta. A taiwani média jelentése szerint Chen a League of Legends nevű játékkal játszott, míg a hong kongiak szerint a World of Warcraft-al. A boncolás után kiderült, hogy a férfi szívrohamban halt meg, amit a hideg időjárás válthatott ki, illetve az, hogy a játékfüggő teste legyengült az egész éjszakán átnyúló játékmaraton alatt. A rendőrök megtalálták a zsebében a gyógyszeres dobozát, amelyben a szívgyógyszerei voltak. Chen korábban a Beitaoyuan TV technikusaként dolgozott, nemrégiben lépett ki munkahelyéről. Január 31-én este 10 órakor ékezett meg a Wangji Daren nevű internetkávézóba, ahol 100 taiwani dollárt költött 8 óránként internetezésre. Miután a játék befejeződött, Chen körülbelül 2-3 órát aludt a 0-24 órás kávézó székében, majd reggel 6-kor felkelt, és újabb 8 órás játékba kezdett. Az internetkávézóban dolgozó pincérnő szerint a fiatalember nagyon kimerültnek látszott, valamint igencsak összeroskadva ült a székében. Este 9 órakor vették észre, hogy a teste kihűlt, ajkai lila színűek, majd azonnal kihívták a rendőrséget. Megdöbbentő, hogy a teremben ülő többi játékos még akkor sem hagyta abba a játékot, amikor a rendőrség kiérkezett a helyszínre. Csak néhányan távoztak, amikor kiderült, hogy pontosan mi is történt.

Szóval ez egy elég érdekes téma. Olykor drasztikus méretek ölt, és akkor emberéletet is követelhet de véleményem szerint addig semmi probléma nincsen, amíg meg tudjuk tartani a megfelelő mértéket. Egy kis közbeiktatott pihenő sosem árt, még ha online nyomunk is éppen valamilyen bossfight-ot. Lehet szólni a társaknak, hogy ''Bocs, elugrom egy cigire, majd jövök vissza!'' és senki sem fog megorrolni érte. Sajnos hosszú távon a játékfüggőség a szociális élet kárára mehet, avagy különféle pszichikai betegségek kialakulásához vezethet. Hosszan lehetne még folytatni ezt a gondolatmenetet, de már így is többet írtam mint szerettem volna.

Utóirat: Látjátok, csak úgy mint a WoW, úgy a LoL is lehet halálos ha nem tud mértéket tartani az ember. A mostani gyerkőcöknek már alap a videojáték. Teljesen mindegy, hogy konzol vagy PC. Utóbbi egyébként még veszélyesebb mert mégiscsak a PC az online játékok melegágya. Tehát fontos, hogy meg tudjuk tartani a mértéket különben szociális kapcsolataink, sőt, egyenesen akár az életünk is rámehet. Szórakozásnak/kikapcsolódásnak a videojátékok remek alternatívák lehetnek de ne pazaroljuk rájuk az életünket.