Kiadás éve: 2010
Kiadó: Transgressive
Műfaj: Indie rock/Math rock
Ezt hallgasd meg: Spanish Sahara
A Foals bemutatkozó lemeze (Antidotes) kincs volt minden indie és rock rajongó számára. A leginkább a Bloc Party zenei világára emlékeztető és ugyanazon bagázs debütjének szintjét minimum megütő, de talán még túl is szárnyaló 2008-as lemez az NME év végi összesítésében is előkelő (ötödik) helyen végzett, úgyhogy mind a rajongók, mind a kritikusok tűkön ülve várták már a folytatást. Két év egy zenekar pályafutása során talán nem annyira sok, gondolhatnánk. A Foals ezzel szemben teljes mértékben rácáfol erre a megállapításra. A Total Life Forever érett, felnőtt fejjel is elismerésre késztető cucc amelyen már csak nyomokban fedezhető fel az előzményre oly jellemző dance-punk, netán nu rave stílus. Nincs egyetlen Cassius, avagy Balloons sem. Helyettük olyan dalok vannak amelyek összetettek, tartalmasak és lebilincselőek. A borítót elnézegetve talán sokaknak felsejlett a Nirvana együttes klasszikusa, a Nevermind. Nem is véletlenül. A Foals jelen tárgyalt albuma ugyanis pont olyan mint a Nevermind volt annak idején: kiforrott. Igen, ez a legjobb szó rá. Profi munka. Nem a táncparkettre hív, hanem otthon merengős, ágyban fekve hallgatós utazásra a koponyád körül, az elméd mélyére. Masszív anyag, talán első hallgatásra nem is fedi fel minden báját. Kis időt kell hagyni neki. Meghálálja.
Ez tényleg ugyanaz a banda? – ez a kérdés fogalmazódott meg bennem amikor nekiálltam hallgatni jelen bejegyzés tárgyából egy-két random választott dalt. Még a frontember (Yannis Philippakis) hangja is teljesen másképp szól néhol, nem az a nyivákolós amit az előző album során megszokhattunk és amelyre bármely kezdő indie banda büszke lenne. Hol mélyebben, hol magasabban énekel, néha elcsukló, néha szinte már-már kiabáló hangon. A hangszerelés is visszafogottabb lett, ám mégis előtérbe került. Nincsenek már széttorzított effektek amelyek elnyomnák a gitárok hangjait. A dalok hosszúsága is pont megfelelő, bár ezzel már az előző alkalommal sem volt problémám. Szeretem ha egy dal képes szépen kibontakozni és nem csak úgy hopp, vége van 2 és fél perc környékén. És akkor nézzük is meg magukat a dalokat: az albumot a Blue Blood nyitja amely a Foals-ra oly jellemző matek rock-os káoszba csavarodik, majd vissza. Szerintem első számnak egyáltalán nem volt rossz választás. A második a Miami. Na, ez egy elég érdekes dal (és a dalnál már csak a videoklip érdekesebb...). Már majdnem a hip-hop felé hajlik, de mégis inkább az indie védjegyeit vonultatja fel többségében. Egyébként tempós, lüktető dalról van szó. Utána érkezik a címadó szerzemény (Total Life Forever) ami nekem nagyon bejött, és engem valahol ez a dal emlékeztetett a leginkább a régi Foals-ra. Egy picit az Animal Collective is beugorhat róla de mindenképpen egy erős, még az előzőnél is elszállósabb szerzemény. Eztán érkezik a Black Gold amely nekem a kedvencem az albumról. Tökéletesen bontakozik ki, a végén egyazon két sor ismételgetésével pedig megadja azt a pluszt amelytől egy dal igazi gyöngyszemmé válhat. Nem egysíkú, nem laposodik el és nem egy kaptafára készült. Kicsit sötétebb tónusú de ez egyáltalán nem baj. Az utána következő Spanish Sahara is legalább ennyire jó, avagy még inkább. A lemez egyik húzónevéről van ugyanis szó és a Foals eddigi legszebb daláról. Lassan indul be. Az elején Yannis elcsukló hangon énekel, a háttérben pedig mintha hullámok csapkodnának (itt még a The XX is felsejlik). Aztán beindul az egész, erőre kap, és a végéig meg sem áll (a remek gitártéma mellé még egy kis Radiohead -féle pittyegést is kapunk). Én amondó vagyok, hogy 2010 egyik leggyönyörűségesebb dala ez, jól be is tettem a bejegyzés végére a hozzá készült (szintén remekbe szabott) videoklipet. Menjünk tovább.
This Orient. Na, ez egy tipikus indie dal. Sok helyütt a Bloc Party-t emlegetik de én a korai Editors-t is kihallani véltem belőle, mindenesetre tény, hogy nagyon klassz kis szám. Olyan amiről az ember egyből megállapíthatja, hogy az indie műfaj sosem fog kihalni. Utána a Fugue instrumentális szakasza kicsit visszavesz a tempóból, majd az After Glow a maga kicsit több mint 6 percével is követi ezt a nyugodtabb, lassú folyású menetelést. Az Alabaster is hasonlóan indul, de azért a végére kissé erőre kap, viszont Yannis hangját szinte fel sem lehet ismeri, annyira más. A 2 Trees esetében is tartja ezt a szólamot, a dal maga amolyan visszafogott, a végére nagy adag instrumentális résszel megfűszerezett etap. Az albumot a What Remains zárja. Középtempós darab, helyenként kicsit jobban előtérbe hozott, helyenként pedig visszafogottabb gitárjátékkal. Egy kicsit hosszabb azért lehetett volna. Mindent összevetve a Total Life Forever egy olyan lemez lett amelyre méltán lehetnek büszkék a srácok. Ennyit fejlődni két év alatt nem kis teljesítmény lehetett, az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy sikerült maximálisan kielégíteniük mind a rajongóikat, mind a kritikusokat (az NME a hatodik helyre válogatta őket az év végén). A Foals tehát tovább lépett, megkomolyodott és jó úton halad a világhírnév felé. Megérdemelten. Jelen kitárgyalt album szépsége többszöri hallgatásra jön csak elő igazán, 20-30 év múlva pedig biztos vagyok benne, hogy nekem is jobban fog tetszeni. Érett, lehengerlő, energikus és örökérvényű produktumról van ugyanis szó amelyet nagyon nehéz lesz túlszárnyalni. De mindez NEKIK simán összejöhet.
Értékelés: 10/9
