Talán az American Horror Story sorozatról mindenki hallott már. Igencsak felkapottá vált az utóbbi néhány hónap során, a 2. évadnak pedig pont a héten lett vége. Jómagam nem vagyok valami nagy sorozat-fan, az abszolút kedvencem örökké a Trónok harca marad amely mellé olykor-olykor becsatlakozott egy kis Dexter avagy Spartacus is. A jövőben viszont kissé változik a felállás hiszen az American Horror Story olyan nagy kedvencemmé avanzsált mindössze két évad alatt, hogy szorosan a Trónok harca után következik eztán a kedvenc sorozataim listáján. Az ismerkedésem vele úgy kezdődött, hogy belebotlottam a nevébe úton-útfélen. Valahogy minden olyan blogon említették amelyeket szívesen olvastam (és olvasok a mai napig), amikor pedig már az ismerőseim is elkezdtek áradozni róla, letöltöttem az 1. évadot, elhelyezkedtem kényelmesen, feltekertem a hangerőt és elkezdtem megnézni.

Az 1. évad:

Ez az évad a jelenben játszódik de kapunk visszaemlékezéseket a múltból. A középpontban a Harmon család (Ben az apuka + Vivien az anyuka + Violet a tinilány) áll akik az új éket reményében rejtélyes múltú, ám legalább olcsó új otthonba költöznek. Az anyuka + apuka közti elmérgesedett viszály hátterében egy megcsalás húzódik amely mély sebeket okozott mindkettejüknek, az új otthontól pedig az újrakezdést és kapcsolatuk helyreállását remélik. A lányuk az egésznek csak amolyan külső szemlélője volt, őt az új otthon mellett az új suli és az új osztálytársak is foglalkoztatják. Ez így leírva eléggé klisésnek tűnhet de szerencsére egyáltalán nem az. Mielőtt azt hinnétek, hogy a sorozat szimpla dráma katyvasz, le kell szögeznem, hogy mindez csak a háttérsztori megismerése szempontjából fontos. Ugyan mindez (főleg a megcsalás dolog) majd mozgatórugóként is funkcionál a későbbiekben, a főszerep hangsúlyosan átterelődik az új otthonként funkcionáló házra. Említett ház már évtizedek óta áll és valamilyen tragikus esemény mindig történt benne. Hol egy gyilkosság, hol egy...hmm, többnyire inkább gyilkosság, igen. Azokból viszont nem kevés. Nekem nagyon tetszett, hogy minden egyes részben kapunk egy kis visszatekintést a múltba. Ilyenkor a fontosabb események elevenednek meg és ismertetik a nézőt a házban korábban történt történésekkel. Azt majd elfelejtettem, hogy természetesen a kísérteties ház mellé jár a furcsa szomszéd (Constance), egy még furcsább tinisrác (Tate, akivel amúgy a család egy szem lánygyermeke igen szerelmes viszonyt kezd el ápolni), az apuka számára fiatalnak és kívánatosnak tűnő de valójában vén szatyor takarítónő (Moira) és fél tucat különc figura akik igen rejtélyesen viselkednek minden alkalommal. Az 1. évad hol ijesztő, hol egészen megkapóan drámai, hol pedig kifejezetten abszurd elemekkel operál. Utóbbira remek példa a kertben elásott, majd onnan visszatérő, halottnak hitt szerető avagy a szado-mazo latex ruhás alak aki kegyetlenül lemészárol két meleg pasast. A horror számomra a legjobban az 1920-as években játszódó visszatekintéseknél működött. Ott akadt olyan rész is amely annyira ijesztőre sikeredett (plusz pont a hátborzongató zenének), hogy nem is mertem odanézni, pedig ilyesmi sorozatnál előtte még nem fordult elő velem. Le a kalappal a készítők előtt.

Szóval az 1. évad nagy erénye mindenképp a múltba történő visszatekintésekben és a sztori csavarosságában rejlik. A színészek egyébként igencsak jól játszanak, erőltetett avagy közepes színészi játékokkal szinte nem is lehet találkozni benne. A sorozattal még csak most ismerkedőknek kifejezetten ajánlott hiszen remek kezdőlökést ad a beteg 2. évadhoz és emellett pedig egy tisztességes, jól összerakott, fordulatos és helyenként igen merész évadról van szó. Merész, mert néha tényleg olyan momentumokat sűrítettek bele amelyek finoman szólva is a tévésorozatok határait feszegetik, másrészt pedig gyengébb idegzetűeknél bőven kicsaphatják ama bizonyos biztosítékot. Az egész olykor már-már szürreálissá válik, a karakterek múltja egyre tisztább képet fest a néző előtt és a befejezés határozottan elgondolkodtató. Én úgy voltam az 1. évaddal, hogy biztos voltam benne, hogy ezt már nem tudják felülmúlni. Aztán jött a 2. évad és durván rám cáfolt ebben.

A 2. évad:

Az Asylum alcímet viseli. Szintén a jelenben kezdődik amikor is Adam Levine (a Maroon 5 énekese) meg a nője besurrannak a már rég bezárt Briarcliff Elmegyógyintézetbe egy kis etye-petye céljából. Miközben egymást jól elszórakoztatják Véres Arc legendájának felismételgetésével (akit pont eme elmegyógyintézetbe zártak be egykor), sorra járják a termeket és szobákat. Kufircolásukat sejtelmes zajok zavarják meg de ezeknek eredetének felderítése hamar véget ér mikor Adam egyik karját tőből levágja valaki egy szoba belsejéből. Ekkor visszaugrunk az időben, egészen 1964-be. A fő történeti szál egyébként végig a múltban játszódik, csak nagyon elvétve (és főként az utolsó részben) kapunk a jelenben játszódó eseményeket. Kísérteties ház helyett ezúttal a Briarcliff Elmegyógyintézet szolgáltatja a hátteret a borzalmaknak. Itt tartja fenn a rendet Jude nővér, akit az előző évadból megismert (és azóta már egy Emmy-díjat is besöpört) Jessica Lange alakít és külön ki kell emelnem, hogy ez a nő valami iszonyat tehetséges még mindig és játéka simán kenterbe veri az összes többi szereplőét együttvéve. Egyébként visszatér még pár ismerős arc az előző évadból csak ebben az évadban már más szerepeket játszanak, ugyebár. Fontos megjegyeznem, hogy az évad folyamán még mellékszerepekben is felfedezhetünk ismerősöket az előző évadból ami nekem speciel nagyon tetszett, öröm volt őket viszontlátni.

A retro érzés remekül átjön, a díszletek, a ruhák és a zenék mind-mind rásegítenek a 60-as évekbeli hangulatra. Ez az évad amúgy elég sok mindent próbál magába foglalni. Kezdve a földönkívüliektől (igen...), a Gonosz megtestesülésén át (ez egy igen erős vallási szál az évadban) egészen Véres Arc kegyetlenkedéséig. Utóbbi egy nagyon jól eltalált sorozatgyilkos lett aki kifejezetten nőkre specializálódott és gúnynevét onnan kapta, hogy előszeretettel nyúzta le áldozatai arcáról a bőrt, majd készített belőlük maszkot magának. Eme rémtettek elkövetésével vádolják meg az egyik szereplőt (nevezetesen Kit Walker urat) akit rögtön be is zárnak a Monsignor Timothy Howard által alapított Briarcliff intézményébe egy kis gyógykezelésre miután kiderül, hogy saját barátnőjével is végzett. Odabenn aztán felváltva terrorizálja őt Dr. Oliver Thredson (akinek nem kevés vaj van a füle mögött) és Dr. Arthur Arden az egykori náci tábori sebész. Az elmegyógyintézeten belül mindenféle rémséget el lehet képzelni, tébolyodott betegektől kezdve Dr. Arden titkos kísérletein keresztül az ördögűzésig bezárólag. Ide érkezik meg Lana Winters, az ifjú újságíró hölgy aki Véres Arc misztikumáról szeretné lerántani a leplet de csakhamar ő is pácienssé válik Jude nővér és a Gonosz által megszállt segítője (Mary Eunice nővér) kezei között. Idővel a barátokból ellenségek, az ellenségekből pedig barátok lesznek. A Gonosz munkálkodása a falak között rengeteg nem várt eseményt és esemény-láncolatot indít el miközben egyre több bonyodalom és cselszövés fonódik Briarcliff mélyén. A sztori rendkívül csavaros, kliséknek nyomát sem lehet felfedezni benne. Emellett pedig rendkívül érdekes is, a nézőt leköti, eléri nála, hogy igenis várja a következő részt. Én nagyon élveztem minden egyes epizódot, még a kevésbé a fő sztorihoz kapcsolódó mellékágakat is. Az atmoszférát pedig valami zseniálisan eltalálták. Eleve az elmegyógyintézet remek hátteret kínált de ehhez kellettek még az olyan "apróságok" is mint a remekül kidolgozott karakterfejlődések és az éveket átölelő profi forgatókönyv. Mindig jót mosolyogtam a központi társalgóban állandóan hallható francia dalocskán amely szüntelenül áradt a gramofonból és bár a betegek megnyugtatására és jókedvüknek fenntartására szolgált, a készítők elérték, hogy a dalból a nézőnek már inkább legyen herótja mikor ötödszörre is meghallja. Zseniális. A 2. évad sokkal betegebb, sokkal szürreálisabb, sokkal abszurdabb és olykor sokkal drámaibb mint az előzmény. És szintén nagyon merész hiszen nem minden sorozatban találkozhatunk például kendőzetlenül bemutatott nekrofíliával avagy őrült náci tudóssal és annak rémtetteivel. De mindezek csak apró részletek, az évad egésze olyannyira egyedi és hangulatos, hogy vétek lenne kihagynia bárkinek is akit csak egy kicsit is felcsigázott az ajánlóm.

Az American Horror Story eddig két igen erős évadot tett le az asztalra és már javában készül a 3. évad. Az 1. évad remek bevezetés ebbe a különc hangulatú, igazán egyedi hangvételű miliőbe. A 2. évad pedig egy kiforrott, minden elemében profi évaddal ismerteti meg az érdeklődőt amely sokszor átcsap valami egészen másba (a "The Name Game" epizódban látható táncolós jelenet valami egészen elképesztően zseniális) de alapvetően a széria legjobb elemeit vonultatja fel. Tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a sorozatot mert ilyet sem lát minden nap az egyszeri tévénéző, nem mellesleg pedig az utóbbi idők legmerészebb és legkülöncebb szériájáról van szó. Kíváncsian várom a 3. évadot tehát. Magasan van ama bizonyos léc de ha más nem akkor az American Horror Story biztosan képes rá, hogy megugorja. Idén ősszel minden kiderül.