Az American Horror Story első és második évadáról már írtam ITT (és ama cikk mellesleg a blog történetének egyik legnépszerűbb, legtöbbet olvasott irománya lett). Akkor említettem, hogy az akkoriban a tematikát még csak sejtetni engedő 3. évad mennyire várólistás nálam, és hogy pont az American Horror Story az a sorozat amely képes lenne megugrani a saját maga által felállított lécet (hiszen az előző két évad zseniálisra sikeredett). Nos, egészen remek lett a Coven alcímet viselő 3. évad is, ezt kár lenne tagadni. Azonban a számomra abszolút etalon 2. évad (Asylum) szintjét nem érte el. Néha-néha megkarcolta de ennyi. Ettől függetlenül egy nagyon is jó évaddal találhatta szemben magát az, aki nekiállt ennek a modern korba áthelyezett, véres boszorkánymesének. Kezdeném az évadértékelőt a leges-legelején.
A Coven beharangozása (plakátok/videók) borzasztó stílusos lett
Az 1. rész engem abszolút berántott. Átkozott jó volt a hangulat, a régi szereplők újbóli feltűnése, a zenei aláfestés, a képi világ, egyszerűen minden. Még az új főcím is annyira megtetszett, hogy utána egymás után vagy tízszer újranéztem. Bevallom, ez a boszorkányos téma szerintem remek ötlet volt a készítőktől! És most már ideje megjegyezni a nevüket: Ryan Murphy és Brad Falchuk. Nekik köszönhetjük ezt az elborult, fekete humorral dúsan átitatott, néhol már-már szürreális és abszurd pillanatokkal operáló szériát. A kreativitásuk a Coven esetében is azonnal szembetűnő. Szóval lement az 1. rész és én már megint úgy éreztem, hogy az American Horror Story újból megvett kilóra. Továbbra is tartom magam ahhoz az állásponthoz, hogy ez a modern boszorkányos alapfelállás és az 1830-as évekbeli események párhuzama tökéletes nyitó epizód volt. Megismerhettük a szörnyen rasszista (és egy kis Báthory Erzsébet komplexussal küszködő) úrinőt, Delphine LaLaurie-t aki ugyan előkelő, puccos vendégségek alkalmával kaviárt és déli gyümölcsöket zabált, odalenn a pincében nem volt rest fekete rabszolgákat halálra kínozni (igen változatos módszerekkel) és lecsapolt vérükkel kenegetve magát a saját halhatatlanságára vágyakozni. Büntetése nem maradhatott el, egy vudu papnő, Marie Laveau meg is adta számára a hőn áhított halhatatlanságot. Csak épp egy leláncolt koporsóba, a föld alá temetvén. Napjainkban a Cordelia Foxx által vezetett, fiatal boszorkányoknak létrehozott magániskolának napjaiba nyerhetünk bepillantást. Ide érkezik meg Zoe Benson, aki még maga sem tudja pontosan, hogy miféle erőkkel is rendelkezik. Általa ismerhetjük meg az iskola többi lakóját, a szabályokat és a modern boszorkányok életmódját. Még egy Kyle nevű sráccal is majdnem összejönnek, csak épp a srác sajnos túl gyorsan elhalálozik. De semmi pánik, boszorkányokról lévén szó, a halott nem sokáig marad halott. A háttérben azonban ott munkálkodik Fiona Goode, a Legfőbb. A boszorkányok boszorkánya. Érzi, hogy gyengül már és hogy hatalma fogytán de makacs módon nem akarja továbbadni erejét. Ennek érdekében pedig még Delphine LaLaurie-t is kiszabadítja. És a konfliktusok innentől kezdődnek, iskolán belül és kívül egyaránt.
A boszorkányos téma nagyszerű ötletnek bizonyult!
Anno valamiféle boszorkányos Rómeó és Júlia -szál is be volt harangozva. Nos, ebből végül nem egészen az lett amit mondjuk én is vártam volna. Ugyan Taissa Farmiga (Zoe) és Evan Peters (Kyle) visszatértek mint szerelmespár, azonban a kezdeti néhány rész után (Kyle feltámasztása például jó ötlet volt és tetszett is, de aztán később, mikor ezt a ''dühkitöréses zombi'' állapotot egyszerűen nem tudta levetkőzni, nálam már teljesen érdektelenné vált) sajnos a készítők hanyagolták ezt a szálat. És a végére sem lett belőle semmi. Fűztek ugyan bele egy szerelmi háromszöget Madison Montgomery (Emma Roberts, akivel Evan Peters a valóságban is egy párt alkot) bevonásával de egy-két rész után ez is teljesen kifújt. Sokkal érdekesebb volt Delphine LaLaurie (Kathy Bates zseniális alakításával még Jessica Lange-et is túlszárnyalta) karaktere, aki az 1830-as évekből a modern korba csöppenvén megpróbált beilleszkedni a társadalomba (az elsődleges humorforrás is hozzá köthető). Akadt még néhány régi szereplő akiket visszahoztak (Lily Rabe, a mocsárban élő boszi – név szerint Misty Day – például azért tetszett mert megtestesítette a mai hipszter/modern hippi életstílust) de mindannyian tudjuk, hogy ha American Horror Story, akkor Jessica Lange. Nos, Fiona Goode szerepében kifejezetten emlékezeteset alakított de ebben az évadban sajnos nem írtak rá annyira kiforrott, annyira mélyen kidolgozott karaktert mint az Asylum esetében. Ám alakítása így is több mint korrekt lett, főleg az évad utolsó néhány részében. Nagy kár, hogy az idén Ősz környékén érkező 4. évadban láthatjuk őt utoljára. Nagyon jó volt még Frances Conroy is, mint a Tanács egyik legbölcsebb és folyton metaforákkal és idézetekkel dobálózó tagja, Myrtle Snow. De mint említettem, Kathy Bates-t egyszerűen nem lehetett túlszárnyalni ebben az évadban. Lubickolt a szerepében, és a legemlékezetesebb pillanatok mind-mind hozzá köthetőek. A színészeken kívül a látványvilág is nagyon jó volt. Néha kellőképpen nyomasztóra, néha szörnyen véresre, néha pedig kifejezetten betegre sikeredett. A zenei aláfestés is tetszett, jó ötlet volt Stevie Nicks (Fleetwood Mac) cameoja aki 2 nagyon szép dalt énekelt. A záró epizód is vele kezdődött, és be kell vallanom: az énekével kísért montázs olyannyira megkapó volt számomra, hogy rögvest feledtetni tudta eme évad megannyi negatívumát. Mert bizony akadtak szép számmal.
Kathy Bates, a 3. évad vitathatatlanul legjobbja
A legfájóbb talán az, hogy sok történeti szál egyszerűen nem futott ki sehova. Zoe és Kyle kapcsolata például eleinte ígéretesnek tűnt, de később olyannyira érdektelenné vált, hogy én már azon sem lepődtem volna meg ha vissza sem térnek az utolsó néhány részre. A régi sorozatgyilkos, az Axeman történeti szála is csak addig volt érdekes amíg el nem kezdődött a Fionával tartó viszonya. Az iskola szomszédságába költöző új lakókat kurva hamar lerendezték. A vudu mágiát is kibonthatták volna egy kicsit jobban, ha már a főcímben is annyira előkelő helyet kapott (onnan egyébként az erdőben ijesztgető szárnyas rémség miért nem került be?). A boszorkányvadászos szálról már nem is beszélve amit megint csak olyan hamar – és borzasztó suta módon – rendeztek le, hogy én már azt sem értettem, hogy akkor meg mi a frászért erőltették egyáltalán bele ebbe az évadba. Az új Legfőbb kiléte sem sokáig érdekelt engem. Nem sok tétje volt már. Azt hiszem ha nem 13, hanem mondjuk 23 részes lett volna az évad akkor elégedettebb lennék hiszen akkor lett volna bőven idő minden szálat szépen kibontani, majd a végére rendesen elvarrni. Így nálam a Coven sajnos csak az első és a második évad után kullog, de nem akarok én kukacoskodni, hiszen ettől függetlenül klassz évad volt. Maga a boszorkányos téma nagyon sokat adott hozzá az élményhez és őszintén szólva roppant kíváncsi leszek arra, hogy a 4. évadra mit találnak ki a készítők. A neten terjedt egy teória miszerint cirkuszos alapfelállást kapunk de ezt már megcáfolták. Akármi is jön, én kíváncsian várom. Dacára a sok negatív hangvételű kritikának, én azt vallom, hogy az American Horror Story: Coven mindenképp megéri a rá áldozott időt! Remek a sztori, a színészek, az atmoszféra és ez az egész boszorkányos tematika tényleg van annyira érdekes, hogy elvigye a hátán az évadot. Nyugodtan szemet lehet hunyni a negatívumok felett hiszen a lényeg úgyis az, hogy ez még mindig az az American Horror Story amit megszerettünk, és ez bizony nem boszorkányság!
Értékelés: 10/6
