Kiadás éve: 2014
Kiadó: Fiction
Műfaj: Indie rock/Alternative rock
Ezt hallgasd meg: Ruffians on Parade
Mindenek előtt: én kérek elnézést, hogy a múlt héten nem volt semmilyen cikk de görbe szombat estém volt és utána másnaposan már nem igazán akartam írni semmit sem. Bocsi mégegyszer. Erre a hétvégére viszont van anyagom bőven. Kezdésképp rögtön itt a Kaiser Chiefs új albuma amely még annyira friss és ropogós, hogy tétovázás nélkül beválasztottam jelen albumajánló központi tárgyának. Korábban olvashattátok már, hogy igen nagy rajongója vagyok a zenekarnak. 2005-ös Employment albumuk instant klasszikus. Azonnal ütő slágerekkel és megmosolyogtató dalszövegeivel a mai napig hivatkozási alap minden olyan új zenekar számára akik újból fel akarják fedezni maguknak a brit gitárzenét, azon belül is a britpop/indie-rock/post-punk revival stílusokat. A 2007-es Yours Truly, Angry Mob korrekt album lett, ahogyan a 2008-as Off with Their Heads is (bár mindkettőnél akadtak fanyalgók). A 2011-es The Future is Medieval nekem hatalmas kedvencem. Nem csak azért mert egy remek dalcsokor volt amelyből ki-ki maga állíthatta össze a saját albumát kedve szerint, hanem azért is mert visszaidézte bennem azokat az időket amikor a Kaiser Chiefs még olyan erős B-oldalas szerzeményeket írt amelyek külön kiadva megértek volna egy önálló albumot. Meglehetősen vártam tehát az új albumot. Amely március 31-én be is futott. Az Education, Education, Education & War névre keresztelt lemez immár az egykori dobos és társalapító, Nick Hodgson nélkül készült el. Sajnálom, hogy a pasas kilépett mert ha meghallgatjuk a saját szerzeményeit akkor könnyen észrevehetjük, hogy egy zenei zsenit veszített a banda azzal hogy ő elhagyta őket. Számomra a dalai mindig John Lennon-t idézték. Bízom benne, hogy hallunk majd még róla. Eme esemény után a Kaiser Chiefs a feloszlás szélére sodródott. Ám nem adták fel. Lenyilatkozták, hogy az új album afféle "második debütálás" lesz, szereztek egy új dobost (Vijay Mistry), a frontember – a még mindig kölyökképű Ricky Wilson – pedig az angol The Voice zsűrijében vállalt szerepet (amivel nem titkoltan az új albumot is promózta mellesleg). Szépen megágyaztak tehát az Education, Education, Education & War lemeznek. Lássuk, milyen lett a végeredmény:
A sejtelmes nyitánnyal indító, majd csakhamar berobbanó The Factory Gates egy olyan sláger amely már évek óta ráfért volna a zenekarra. Fél perc alatt jól felismerhetővé válnak benne a zenekarra oly jellemző sajátosságok, Ricky Wilson éneke továbbra is meghatározó, ám ebben a dalban – és echte az egész lemezen – minden eddiginél szélesebb skálán mozog. Néha a szokottnál magasabban énekel és ez szerintem eléggé jól is áll neki. A dalszöveg már az első számnál is teljesen rendben van. 2005 régen volt már, azóta a tagok sokat öregedtek. Eltelt majdnem 10 év. A témakör sokkal inkább a háborúk és az orwell-i disztópia, mintsem a szombat esti bulik és az ifjúkori szerelmek. Utána Coming Home. Hát...kövezzetek meg de nekem ez a dal egyáltalán nem tetszik. Számomra unalmas és ötlettelen (pont mint a hozzá forgatott videoklip). Nem is értem, miért pont ebből lett EP mikor az album szinte összes többi szerzeménye mérföldekkel jobb nála. Például a Misery Company a maga "kinevetős" refrénjével (nem vicc, tényleg az a refrén, hogy Ricky gúnyosan nevet) és analóg-szintetizátoros fűszerezésével baromi jól eltalált egyveleget alkot. A Ruffians on Parade az én személyes favoritom. Minden összeáll benne. Vidám, tempós alap. Odaszólós, ám mégis poénos dalszöveg ("I study military maps/It helps me relax") és annyira süt a jókedv az egész dalból, hogy lehetetlen nem imádni. Számomra visszaidézte a régi időket, mikor tucatszámra hallgattam a zenekar B-oldalas felvételeit is és sok közölük jobban tetszett mint a tényleges albumokon lévő társaik. Menjünk tovább. Fura, de eddig lassú szerzemény nem is volt. Ezen javít egy kicsit a Meanwhile Up in Heaven amely ugyan nem annyira belassult mint mondjuk korábban Nick Hodgson dalai, de az albumon lévő folyamatos pörgésben egy kis megállóhely. Pont időben, hiszen a rá következő One More Last Song hatalmas zúzás. Jól példázza, hogy van még tűz ebben a zenekarban. A My Life nekem a másik nagy favoritom. Remek a szöveg, remek a zene. Vidám és slágeres. Újfent a régi időket idézi. Nem mellesleg Ricky itt is megvillantja, hogy tud ő változatosan énekelni ha akar. A Bows & Arrows erre még egy remek szemléltető példa. A Cannons kissé idegennek hat a Kaisers zenei világától. Ám a végére tett, háborúellenes vers miatt (melyet Ricky írt, és Anglia egyik kedvenc színésze, Bill Nighy olvas fel) érdemes végighallgatni azt a kicsivel több mint 6 percet. A záró Roses szomorkás és mélabús. Lezárásnak profi. Ahogyan az egész album profi munka, hiszen egyrészt nem kis nevekkel dolgoztak együtt, másrészt ők még mindig ugyanaz a banda akik 2005-ben letették az asztalra az indie rock egyik mérföldkövét. Egy szó, mint száz: a végeredmény egészen korrekt lett. Eleinte nem tartottam jó ötletnek, hogy a Kaiser Chiefs a feloszlás helyett inkább tovább erőltette a zenélést. De be kellett látnom, hogy még mindig képesek meglepetést okozni. Talán 1-2 igazán lassú, merengősebb szerzemény elfért volna a lemezen. Talán a túl sok (háborús-) komolykodás mellett helyet szoríthattak volna könnyedebb témáknak is. De mindez csak kukacoskodás. Ugyan a Kaiser Chiefs nincs megint a csúcson (és talán már nem is lesz soha) de mindenképpen korrekt munka lett tőlük az Education, Education, Education & War is. Sehol sem fog szerepelni az év végi összesítésekben (nálam sem), de jó hallgatni és jó tudni, hogy itt vannak még velünk és hozzák a kötelezőt.
Értékelés: 10/6
