Kiadás éve: 2014
Kiadó: Columbia, Sony Music
Műfaj: Neo-psychedelia/Electronic Rock/Trip Hop/Alternative Rock
Ezt hallgasd meg: Explodes
Szeretném rögtön azzal indítani az ajánlómat eme album kapcsán, hogy bizony nekem a Kasabian egy igencsak meghatározó zenekar az életemben. Imádom őket mind a mai napig. Ott voltam mikor bombaként berobbantak a tökéletes debüttel (Kasabian – 2004), aztán pedig végigkísértem útjukat a csúcsra a glam rockos Empire (2006), a spagetti-western hatásokat is felvonultató West Ryder Pauper Lunatic Asylum (2009) és a számomra eddigi legemlékezetesebb lemezük, a Velociraptor! (2011) rongyosra hallgatása mellett. Utóbbi pedig több szempontból is fontos számomra, leginkább azt hiszem azért mert egy olyan magánéletbeli korszakomhoz köthető (jól sejtitek: párkapcsolat...) amelyhez szinte csakis pozitív emlékeim kötődnek. Nem mellesleg a Velociraptor! 2011 Őszén jött ki, nekem meg ugyebár az Ősz a kedvenc évszakom úgyhogy az az album eléggé szép kis "aláfestőzene" volt azon év napsütéses, kellemesen meleg és színpompás Őszéhez. Aztán telt-múlt az idő és felröppentek a hírek, hogy a Kasabian új lemezen munkálkodik amely minden eddiginél jobban előtérbe tolja majd az elektronikát és melynek címe 48:13 lesz. Eme első hírre én rögtön felkaptam a fejem ugyanis nagyon bejött a 2004-es debüt elektronikával masszívan átitatott stílusa és 2009-ben pont ugyanannyira tetszett a minimál-elektronikával operáló Secret Alphabets mint 2011-ben a kísérteties I Hear Voices. Lelki szemeim előtt egy olyan albumnak képzeltem el a 48:13-mat amely majd mindezek összevegyítése lesz a rockkal, de mégis inkább az elektronikát helyezve előtérbe. Nos...ezen feltételezésem be is igazolódott.
Külön elismerésre méltó, hogy egy olyan nagy és sikeres zenekar mint a Kasabian még mindig mer kísérletezni. Én úgy érzem, hogy ebben nagyon sok nagy szerepet játszik a mostanra már kvázi "második frontember" státuszba avanzsálódott Sergio Pizzorno személye. Ő az aki már a korábbi lemezeken is mindig hozott valami megkapóan újat és bizony nagyon szerethetik őt az istenek mert eddig még semmivel sem nyúlt mellé, eddig minden formula bevált és működött. Nincs ez másként a 48:13 esetében sem amely biztos vagyok benne, hogy minden Kasabian-rajongónak nyújt majd nem kevés pozitív pillanatot. A nyitó (Shiva) intro -szerű, alig 1 perces felvezető. Utána szinte becsapódó bombaként robban be Led Zeppelin-es riffjeivel a Bumblebeee és akárhányszor újrahallgatom ezt a dalt, mindig arra lyukadok ki, hogy a Club Foot óta nem hallottam ennyire energikus és zúzós szerzeményt a fiúktól. Nagyon pofásan össze lett rakva, kellemesen dallamos és megadja az alaphangulatot. A Stevie pedig ügyesen viszi ezt tovább. A nagyzenekaros nyitása után belép a dob és hirtelen olyan klassz atmoszféra kerekedik az egészből, hogy mire bekúszik Tom Meighan félreismerhetetlen hangja, egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy már a lábunkkal (vagy az ujjainkkal) dobolunk. Szuper kezdés. A (Mortis) újfent rövid átvezető szerzemény, kicsit lenyugtatja a hallgatót mint a Rivotril de aztán jön a Doomsday és a hangulat megint a tetőfokára hág. Pörgős, élettel teli dal. Mikor először hallgattam végig az albumot (szigorúan egyszerre rajongói és szakértői füllel) felmerült bennem a kérdés, hogy az okés, hogy kurvajó kis rockos dalokat nyomtak le eddig de hol marad a beígért minimál-elektronika amelyet annyira beharangoztak? Nos, kérdésemre a majdnem 7 perces Treat adta meg a választ. Gyerekek...ebben a dalban 90-es évek techno-disco számait idéző alapok vannak, basszátok meg! Komolyan mondom, felültem az ágyamban (általában ott szoktam főként új zenéket hallgatni) és csak kamilláztam magam elé, hogy WTF?! Minimalista pittyegések, dobgép, és persze Pizzorno bátor kísérletezőkedve merthát ki más állhatna egy ennyire merész és a zenekar stílusából teljesen kilógó szerzemény mögött ha nem jelen korunk egyik legtehetségesebb és legmerészebb dalszerzője? Úgyhogy miután rendesen kicsodálkoztuk magunkat, jöhet a Glass. Ezt Pizzorno énekli. Kissé pszichedelikusra vett, késő 60-as évekbeli stílus a domináns de ezt a végére szépen megfűszerezik egy szimpla, magvas gondolatmenetű narrációval. Ügyes! Ezt követi abszolút kedvencem, az Explodes. Ha valaki a jövőben majd arra kér, hogy jelemezzem egyetlen dallal a 48:13-mat akkor erre esne a választásom. A Secret Alphabets és az I Hear Voices szerelemgyereke, kísérteties szintetizátor-futamokkal, minimalista elektronikával és a végére egy kis rockos fűszerezéssel. Imádom. Aztán a (Levitation) kedélyesen lenyugtat mindenkit és még mielőtt kirepülnénk az űrbe, előbb a felhők közé emelkedünk a Clouds segítségével. Hamisíthatatlan britpop, csak épp elektronikával megtámogatva. Az album legnagyobb slágerének szánt Eez-eh viszont csak mindezek után következik!
Jóideje kijött már a hozzá tartozó videoklip is (alant be is szúrtam), amely szépen példázza, hogy a fiúk ezúttal hanyagolták a komolykodást. Számomra nem is amiatt marad emlékezetes, hogy még az olyan hazai, eleve "too mainstream zenékre" specializálódott rádióállomások is előszeretettel játsszák mint a Class.fm hanem azért mert elhangzik benne az azóta már szállóigévé lett mondat: "Everyday is brutal. Now we're being watched by Google" Merész. Az utána érkező Bow és a lezárást elhozó S.P.S mindkettő Pizzorno által előadott szerzemény, ez az ember lassan már igazán kiadhatna egy saját, önálló lemezt is (a London Boulvard filmzenéjét most nem vettem számításba, bocs...). Előbbi rockosabb, utóbbi – mely egyben a lezáró-tétel is – neo-hippie (van egyáltalán ilyen kifejezés?), pszichedelikus, vidám 60-as évek trip, kellemesen fülbemászó stílusban előadva. Nekem bejött. Ahogyan bejött az egész 48:13 album is az elejétől a végéig. A Kasabian tagjai jó előre lenyilatkozták, hogy ne egy komoly albumot várjunk tőlük, inkább egy színes stíluskavalkádot és lám, nem is csaptak be bennünket! A produceri munkálatokat is ellátó Sergio Pizzorno dalszerzési képességeit tekintve egyértelműen a "hivatalos" frontember, Tom Meighan fölött áll és meg merem kockáztatni, hogy már-már John Lennon magasságába emelkedik néhány pillanatban de könnyen lehet, hogy ezt csak én képzelem bele. Az viszont 100% hogy a 48:13 (mely címét az album játékidejének teljes hosszáról kapta) remek hallgatnivaló mindenki számára aki akár csak kicsit is vonzódott valaha a Kasabian zenéjéhez, esetleg kíváncsi arra, hogy milyen az amikor a rockot összevegyítik a minimál-elektronikával. Aki Shoot The Runner, Fire, vagy Days Are Forgotten kaliberű slágereket vár az válassza az album első felét, aki pedig elismerően bólogatott anno mondjuk a már sokat emlegetett Secret Alphabets avagy az I Hear Voices hallatán az bátran vesse bele magát az album második felében előbújó, elektronikával masszívabban megtámogatott szerzemények sokaságába. De mindkét csoport egész nyugodtan hallgassa végig az egész albumot szépen az elejétől a végéig, lehetőleg minél többször! A fanyalgókat pedig egyszerűen nem értem. Ez egy tipikus "Nesze basszátok meg, mi ilyesmivel is elő merünk állni!" -féle lemez lett. Nem szabad többet belegondolni mint ami valójában. Emelem a kalapom a Kasabian, de főként a dalszerző/énekes/billentyűs/gitáros/producer Sergio Pizzorno előtt. Szép volt fiú(k), csak így tovább! ;)
Értékelés: 10/8
