Túl sokat nem tudtam erről a játékról. Csupán annyit hogy alapvetően horror és persze indie, mert az indie műfaj egyébként is baromira fut manapság, hogy a kreativitásáról már szót se ejtsünk. Szóval beruháztam Steam-en a Neverending Nightmares nevezetű cuccra és pár óra alatt végig is vittem. Egyáltalán nem hosszú játék, és még tartalmasnak sem mondanám, hiszen teljesen lineáris az egész. Szépen haladni kell benne és előttünk bontakozik ki a sztori. Mondjuk háromféle - elég eltérő - befejezést is megnyithatunk, attól függ hogy a játék bizonyos pontjain hogy döntünk.
A főszereplő - Thomas - egy mentális betegségben szenvedő férfi, akit szörnyű víziók gyötörnek. Minden egyes ébredése egy-egy rémálomba kalauzolja el őt, a rettegés pedig módszeresen ül rá a vállára, majd hideg kezeivel körbefonja és többé már nem ereszti. Mikor először ébredünk fel a játékban, még szinte semmit nem tudunk arról hogy mi történt velünk vagy azzal a lánnyal akiről szörnyű vízióink vannak. Ki ő? A húgunk? A feleségünk? Egy idegen? Magyarázatokat ugyan fogunk kapni de a teljes kép akkor sem tisztul ki igazán. A leginkább Edward Gorey illusztrációit idéző, 2D-s fekete-fehér látványvilág kifejezetten sokat ad hozzá az ijesztő hangulathoz. Erre pedig a zene csak rátesz néhány lapáttal. A háttérben óvatosan megbújó, zörejekkel átszőtt félig-ambient igazán lúdbőröztető hatást kelt. Mellé jön még a már említett rajzolt látványvilág amely a kezdeti fekete-fehér uralmát apránként töri meg a vér vörös színével.
Elég nyomasztó hangulattal lett megáldva a Neverending Nightmares, annyi biztos. Thomassal mikor megindulunk a hatalmas családi kúriában (kastélyban?) bolyongani, eleinte a nyugtalanság kúszik a bőrünk alá, később pedig - mikor már ellenfelek is lesznek a játékban - érkezik a félelem és a rettegés, melyre csak rátesz a játék egy-egy jól irányzott jumpscare jelenettel. Történt olyan hogy egy olyan helyre értem ahol volt egy hatalmas szekrény (jelölve hogy használható tárgy). Itt már rögtön tudtam mit kell tennem: elrejtőzni a szekrényben. Nem hiába, Amnesia játékokon edződtem, na. Alapvetően este játszottam a Neverending Nightmares-t, laptopon, fülhallgatóval. Sokkal többet nyújtott így. Az egyik leágazó történeti szál Thomas gyerekkorát nyitja meg. Ott tele van minden ijesztő, betört fejű és maguktól pislogó játékbabákkal. Aztán az epizód vége felé haladva ezek "életre kelnek" és ha közel megyünk hozzájuk, megindulnak felénk. Apró hangulatfokozó elem de nagyon hatásos, a hideg kirázott tőle.
Összességében azt tudom mondani hogy a Neverending Nightmares abszolőt megéri azt a 2-3 órát amit rááldoz az ember az idejéből. Nem egy egetrengetően kimagasló alkotás de az indie horrorok között üde színfolt és a története is kellőképpen érdekes. Mellesleg érdemes odafigyelni benne minden kis apróságra, például a festményekre vagy az ellenfelek ábrázolásmódjára, és keresni az összefüggéseket. A készítők szándéka nyíltan az volt hogy bemutassák az elmebetegségben szenvedők kilátástalan helyzetét, a torz (rém)álomvilágba menekülés szörnyűségeit. A koncepció bejött, a Neverending Nightmares igazán elvont és beteg cucc lett. Egy próbát mindenképp megérdemel, még azoknak is akik nem igen kedvelik a horrort.
Értékelés: 10/7
