Imádom a horror műfaját. Ezt jól tudják azok akik kicsit is ismernek, avagy nyomon követik a film- és játékajánlókat a blogon. A gyerekkorom már horror filmek jegyében telt, tinikoromra pedig szörnyen nagy rajongójuk lettem. Faltam őket. Aztán felnőttem, a horror műfaja pedig veszített varázsából számomra - de sosem tűnt el. Még most is nyomon követem az efféle filmek megjelenését és a jobbakról természetesen írok is itt, de már nem hoznak annyira lázba mint mondjuk 10 éve. Ennek ellenére a horror videojátékokat is nagyon kedveltem mindig is. A nagy Resident Evil vs. Silent Hill versenyben nekem mindig is utóbbi jött be jobban. Remekül elvoltam ugyan az Umbrella Corporation által zombikká avanzsálódott népség kiirtásával is Raccoon City szebb napokat is látott városában (meg persze a többi creepy helyszínen) de mindig is a Silent Hill gyakorolt rám nagyobb hatást. Köszönhető volt ez például a remek történetének és magának Silent Hill városának, amely epizódról-epizódra gyarapodott valamiféle sötét titokkal. Eleinte még csak egy rejtélyes kisváros volt (amolyan Twin Peaks jelleggel) aztán a Konami fokozatosan megtöltötte okkult szertatásokkal, fanatikus szektákkal, bizarr gyilkosságokkal, furcsa eltűnésekkel és még megannyi más titokzatos dologgal. Minderre a 2006-ban kijött Silent Hill – A halott város című mozifilm csak rátett egy lapáttal. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egyik legjobb videojátékos adaptációról van szó (melyet a 2012-es 2. rész már megközelíteni sem tudott). Szóval Silent Hill mitológiája és történelme szépen felépült. Ám ami igazán beindította ezt a folyamatot, az nem az 1999-es 1. rész volt, hanem a 2001-ben megjelent Silent Hill 2, minden idők egyik legjobb horror videojátéka.

Főszereplőnk – James Sunderland – egy napon levelet kap rég nem látott feleségétől. Az öröm helyett azonban a kétkedés vesz erőt rajta, hiszen felesége (Mary) már 3 éve meghalt. Ennek ellenére a levél egyértelműen az ő kézírása, benne pedig kéri Jamest hogy jöjjön Silent Hillbe ahol majd találkozhatnak a ''különleges helyükön''. James útra is kel, egyenesen a köddel jócskán borított Silent Hill városába. Itt kapjuk meg az irányítást. Eleinte elég sokat kell mászkálnunk, felfedeznünk ezt-azt (mondjuk a temetőt) de aztán beérünk a városba. Egy vérnyomot követve aztán csakhamar szembe találhatjuk magunkat az első ellenféllel. Groteszk lény amelynek legyőzése ugyan nem túl nagy kunszt de utána már a nyílt utcán is belefuthatunk néhány társába. Szerencsére már az elején magunkhoz vehetünk egy kis adóvevőt, amely statikus zörejeivel jó előre jelzi ha rémség van a közelben. A ''szégyen a futás de hasznos'' mentalitás ebben a játékban hatványozottan jót tesz az egészségnek. Sokszor sokkal hasznosabb inkább meglépni a ránk vadászó szörnyek elől, mintsem harcba bocsátkozni velük. Ennek egyik oka az, hogy a játék még könnyű-fokozaton is képes helyenként eléggé megizzasztani az embert, a másik pedig az, hogy az irányítás…nos, nem lett épp a legjobb.

Kifejezetten körülményesre sikeredett ugyanis. Szerencsére a Silent Hill 2 nem csak abból áll, hogy a ködös nyílt utcákat járjuk és kulcsokat meg színes biztonsági-kártyákat gyűjtögetünk (álá Resident Evil). Gyakran megfordulunk majd épületekben is. Ezek belső kialakítása meglepően részletesre sikeredett. Nekem az egyik kedvencem a hotel volt. Lepusztult, dohos és málladozó falakkal dúsan borított összképe bőven felvehette volna a versenyt bármelyik budapesti, ''nem túl jó környéken lévő'' gangos társasházéval. Ehhez jön még hozzá, hogy van amikor nagyrészt vaksötétben kell mászkálnunk mert sehol egy világító alkalmatosság a közelben a falon. Nos, ilyenkor jön jól zseblámpánk amelynek fénye igencsak realisztikusan világítja be környezetünket. Épp csak annyit enged láttatni, amennyit a valóságban is látnánk. Tökéletes horror körülmények között kalandozhatunk tehát. Fura, de a Silent Hill 2 szintjét azóta egyetlen SH játék sem tudta még csak megkarcolni sem. A Silent Hill 3 lett volna egyedül méltó erre, a The Room, a Homecoming de még a nekem eredetiben meglévő Downpour sem tudtak olyan magasságokba emelkedni mint James Sunderland kalandja Silent Hill lepukkant városában – oké, mondjuk utóbbi már majdnem elérte azt a szintet. A horror-videojátékok történelmében mind a mai napig előkelő helyet foglal el ez a rémálomszerű utazás, és higgyétek el nekem, hogy bátran bepróbálhatjátok még így 2016-ban is, mert az élmény ugyanaz. Csak aztán tudjatok nyugodtan aludni éjjel.