Vigyázz, spoileres!
A The Last Door az egyik legnagyobb kedvenc kalandjátékom manapság. Tudjátok rólam, hogy oda meg vissza vagyok a gótikus horror műfajért, és H. P. Lovecraft munkásságáért, ezért is nőtt szívemhez a The Game Kitchen fejlesztőstúdió horror-kalandjátéka. A teljes 1. évadról írtam már egy átfogó tesztet, melyet olvashattok itt is, de olvassátok el inkább - ha eddig még nem tettétek meg - a Creepyshake horror-portálon ITT. Lássuk, mit kínál nekünk az új évad, kijött ugyanis a teljes évadot tartalmazó Season 2 Collector's Edition, fincsi extrákkal, trófea rendszerrel, és egy tökéletes történetbeli folytatással, mely rengeteg új kalandba sodor bennünket.
A nyitóepizód a The Playwright, azaz "A drámaíró" címre hallgat, amely nem csak technikailag fejleszti tovább a játékot, hanem új játszható karaktert, új titkokat és rejtélyeket hoz be a történetbe. Ezúttal ugyanis Wakefield doktor, az előző évadban főszerepet játszó Devitt terapeutájának bőrébe bújunk, aki visszatér Londonba, hogy páciense nyomára bukkanjon. Útja során szörnyű teremtményekkel találkozik, megannyi kísérteties helyszínen. Útját terelgetve belevethetjük magunkat a titokzatos Alexandre Du Pré utáni nyomozásba, kinek levelét az előző évadban megismert Anthony házában találtunk. A nyomok pedig a cseppet sem barátságos, őrültekkel és sötét titkokkal teli East Hill Lunatic Asylum területére vezetnek.
- Mintha lépések zaját hallanám...
Nos, kezdeném ott, hogy hatalmas köszönet az előző évados összefoglaló montázsért, melyet a nyitóepizód elején lehet megtekinteni, ugyanis fel kellett frissítsem a memóriám a történet szövevényessége miatt. De így egyből beugrott az egész, és már vetettem is bele magam Wakefield doktor kalandjaiba. Devittől ugyebár ott búcsúztunk el, hogy átkelt az Utolsó ajtón - innen a játék címe - és nyoma veszett. Wakefield doki az ő nyomában jár, de Alexandre levelét megtalálván sokkal nagyobb kalandba keveredik, mint amire számított. Kapunk egy térképet Londonról, melyen bizonyos adott helyeket bejárhatunk. Ez is régi kalandjátékos hagyomány, de itt persze jóval puritánabb megvalósításban. Ettől függetlenül mint újdonság, jól illik a játékba. A történetről korai lenne még bármi magvasabb gondolatot leírnom, hisz nagyon az elején tartok. Az viszont már most jól látszik, hogy remekül fonták tovább Devitt sztoriját, és ugyan pont maga Devitt hiányzik belőle, Wakefield doki is hamar kedvencünkké avanzsálódhat. A helyszínek érdekesek, az ijesztő jelenetek - mert hisz ezek is jelen vannak megint, természetesen - pedig a legjobb pillanatokban érkeznek. Számomra az elmegyógyintézet lezárt cellás, elkülönített épülete volt a legfélelmetesebb. Itt zene sem volt, csak ajtók nyikorgása, és ki-be csukódásának hangjai, nameg megmagyarázhatatlan eredetű, fémes zajok. És sajnos az összes szobát végig kellett járni. Mondanom se kell, iszkoltam onnan el minél előbb.
A félelmetes hangulatra ezúttal sem lehet panasz
Talán nem fülessel kellett volna játszanom, abban még a legapróbb neszezések is feltűnnek. A jumpscare jelenetekről pedig már ne is beszéljünk! A játék frusztráló, zenekarral rögzített zenéjét ezúttal is Carlos Viola szerezte, és újfent gyönyörű - tényleg gyönyörű! - tételeket komponált, melyeket önmagukban is megéri hallgatni. Leginkább a spanyol horrorok, főként Guillermo del Toro kapcsolódó filmjeinek zenéire emlékeztetett. A Collector's Edition mellé egyébként jár a teljes soundtrack, úgyhogy érdemes azzal együtt beszerezni. A háttérzajok is nagyobb szerepet kaptak, most már hallhatunk különféle beszédfoszlányokat is. Bár a játék nem hagyta maga mögött a pixel-art grafikát, a The Last Door narratívája, és vizualitása rengeteg technikai és tervezési fejlődésen esett át. Számomra a pixeles látványvilág továbbra sem zavaró, bár azért azt hozzátenném, hogy most már egy kicsit átestek a készítők a ló túlsó oldalára. Gondolok itt konkrétan arra, hogy néha egész "zsúfolt" helyszíneket pakoltak bele a játékba. Ezek főként külső helyszínek. A gond az, hogy sokszor annyi minden van a képernyőn ezeken a helyeken, hogy teljesen egybeolvad ez a jókora pixel-massza és nehéz kivenni akár még csak a szereplőket is. Bár ez már csak kukacoskodás. A The Playwright tökéletes nyitóepizód, kíváncsian ülök a folytatás elé.
