Műfaj: Nu metal

Ezt hallgasd meg: Everything Falls Apart

Sosem voltam nagy KoRn rajongó. Talán azért, mert ez a tini lázadós korszak kimaradt az életemből. Ahogy Manson vagy a Linkin Park, úgy a KoRn sem fogott meg soha. Merőben más stílusú zenéket hallgattam akkoriban és ezek a "keményebb" muzsikák engem messzire elkerültek. A KoRn kb. annyit jelentett nálam hogy van az a "kutyás videójuk" (Word Up!) és kész. Mélyebben sosem tanulmányoztam a zenekar diszkográfiáját. Aztán tavaly - ahogy többször kiemeltem már - úgy alakult hogy rohadtul nem volt már mit hallgatnom. Az év végi posztban meg is jegyeztem hogy szinte egyetlen kedvenc zenekarom sem dobott piacra semmi újat, ha pedig mégis, az kb. értékelhetetlenül pocsék volt számomra. Gondolok itt a kedves Kaiser Chiefs zenekarra, akiket imádtam annak idején és most már eljutottak arra a szintre hogy unalmas liftzenét játszanak, a tavalyi lemezüket már direkt meg se hallgattam. És ebbe az ürességbe robbant be a The Serenity of Suffering album.

A nu metal korszak engem szinte teljesen elkerült. Valahol ez is olyasmi volt mint később a nu rave: tartott egy rövid ideig, majd teljesen eltűnt. És amíg utóbbi olyan nagyszerű zenekarokat termelt ki magából mint a Klaxons, a Late of the Pier vagy a Hadouken! addig a nu metalnak köszönhető a Linkin Park, a Limp Bizkit és a jelent tárgyalt KoRn is. Az a KoRn akik nem egyszer tévedtek már tévútra. Vannak akik szerint 2005 után egyszerűen nem tudtak értékelhető lemezt letenni az asztalra, vannak akik szerint már a 2000-es évek elején sem. Nekem meg fogalmam sincs, túlságosan nem merültem bele a munkásságukba. A dubstep irányába tett kirándulásukat azért félig-meddig végighallgattam és szerintem egyáltalán nem olyan vészes. Nyilván azért írok ilyeneket mert nem vagyok ős-rajongó, de az mindenképp értékelendő ha egy zenekar ennyi évvel a háta mögött még mer kísérletezni. Más kérdés hogy ezt a dubstep kikacsintást az Enter Shikari sokkal jobban meg tudta valósítani. A The Serenity of Suffering csak úgy próbaképp mászott fel a lejátszómra, aztán pár nappal később meg már azt vettem észre hogy munkába menet is ez üvölt a fülemben de olyan hangerőn, hogy már a mellettem elhúzó mentőt se hallom meg.

Az Insane rögtön a lemez egyik csúcspontja, tele van szenvedéllyel és energiával. Olyan potenciális "sláger" amire már nagyon régóta szüksége volt a KoRn-nak és a rajongóknak egyaránt. Hab a tortán a baromi klassz videoklip ami készült hozzá, gyors be is tettem alulra. A Rotting in Vain volt az első dal amit kiadtak az új albumhoz, nem titkoltan azzal a célzattal hogy megmutassák, mire lehet majd számítani. Ez a szám üt, méghozzá igen nagyot. Pörgős és zúzós, miközben tisztán hallható benne hogy ismert elemekből tevődik össze, simán visszaidézi a Freak On A Leash hangulatát. A Black Is the Soul szintén teljesen korrekt, a refrén itt is emlékezetes és végre nem érződik az izzadtság-szag a zenén. Itt jegyezném meg hogy Jonathan hörgései és artikulálatlan üvöltései egyáltalán nem állnak rosszul a lemeznek, sőt, épp hogy hozzá is tesznek a pozitív oldalhoz. Kemény hangzást ígértek a tagok, hát tessék. Jó, azért a deathcore és hard metal zenéken edződött kedvesem csak legyintett erre a "keménykedésre" de nekem - aki nem hallgatok általában hasonló zenéket - abszolút bejött. A The Hating egy picit belassítja a tempót de aztán jön az A Different World a Slipknot énekesével és megint helyreáll a rend. A refrén egy kicsit gagyi, de Corey sokat dob a számon. Illetve a hozzá készült klip is kellően beteg. A Take Me nekem nem jött be, túl nagy a kontraszt az előző dalokkal. Túl...hát hogy is fogalmazzak...közönségbarát lett. Szerencsére rögtön utána érkezik a szerintem legkiválóbb szerzemény, az Everything Falls Apart. Dallamos, azonnal megragadó refrénnel és zeneileg igen szép változatossággal támad, a "HERE IS NOTHING IN MY HEAD!" hörgéssé fajuló ismételgetésével pedig még nagyobbat üt.

A Die Yet Another Night néhol a lemez második legerősebb tételeként szerepel, számomra csak szimplán korrekt. Azt mondjuk hozzátenném hogy ebben a dalban akadnak Serj Tankian-os megoldások is. A When You're Not There érdekessége hogy ez egy szerelmes dal - ezt se várná az ember pont ettől a bandától. A Next in Line tök átlagos, abszolút középszer. A záró Please Come for Me visszaidézi a Take a Look in the Mirror érát, ellenben baromi rövid (még a 3 percet sem éri el) és pont ez a hibája is. Szerencsére akadnak bónusz számok is a Baby és a Calling Me Too Soon személyében. Előbbi kiemelkedően jó lett, húzós gitár riffekkel - utóbbi inkább középszer. A The Serenity of Suffering album a végére ül csak le, az első fele baromi erős és tényleg van egyfajta "visszatérés" íze, az ember nem kapcsolja ki rögtön 2-3 dal után. A dubstepes kitérő után a The Paradigm Shift már elkezdett javuló tendenciát mutatni és amíg ott az elektronikus fűszerezést a minimálisra csökkentették, innen szinte teljesen kivették. Nem mintha hiányozna, a The Serenity of Suffering ugyanis így lett nálam az "abszolút szívesen hallgatom" kategória.

Értékelés: 8/10

U.i.: az album cover viszont pocsék lett!