Kiadás éve: 2017
Műfaj: Synthpop/Electronic
Ezt hallgasd meg: Poorman
Megint eltelt négy év, megint itt az új Depeche Mode lemez. Sorrendben már a tizennegyedik, Spirit címmel. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem vártam. Csak hát a Delta Machine nálam nagyon nem talált be, féltem hogy ez sem fog. A Depeche Mode még mindig az egyik kedvenc zenekarom, és becsülöm bennük, hogy ennyi idő után is képesek előállni új lemezekkel, sőt, hogy mernek kísérletezni a mai napig. Nálam az Ultra és az Exciter az abszolút favoritok, de emlékszem még, mikor kijött a Playing The Angel, 2005-ben. Suli után rohantam a Media Markt-ba és kaptam le a polcról - ki voltak rakva nagyközépre, mint újdonság. Pár heti zsebpénzem ráment, de megérte az utolsó fillérig. A Playing The Angel ugyanis egy remek szintipop lemez, a műfaj abszolút királyaitól. Otthon betettem a lejátszóba, elindítottam, és majd' letépte a fejem az A Pain That I'm Used To zajkollázsa. Már ott tudtam, hogy rendben lesz az egész cucc. A Depeche Mode tíz lemez után is képes volt egy ennyire energikus, slágeres, ütős anyagot letenni az asztalra, amin a mai napig legnagyobb kedvencem - a Nothing's Impossible - is szerepel. A 2009-es Sounds of the Universe is tetszett, de már csak kevésbé. Azért azt sosem szabad elfeledni hogy azon a lemezen pedig ott van a Wrong, ami egy kicseszett erős szintipop sláger és méltán lehet büszke rá a zenekar. Emlékszem, mennyire vártam a videoklipet, ami a lemez előtt jött ki. Egyik este volt a premier, online. Hát, legalább 10x megnéztem egyhuzamra, egymás után. Aztán jött a Delta Machine, amit előrendelésben szereztem meg. Kifejezetten vártam, de én személy szerint csalódtam benne. Mondjuk a B-oldalas All That's Mine eléggé tetszett. Viszont van akinek meg pont a Delta Machine a kedvence, én ebbe nem kötök bele. Ízlések, és pofonok - szokták mondani. De egy valami minden rajongóban közös, mégpedig hogy az új Depeche Mode lemezt mindannyian nagyon vártuk.
És menetszerűen jött is, március 17-én befutott.
A Going Backwards végre egy tisztességes nyitány. Erre már nagyon nagy szükség volt mert az előző két lemezen ez nagyon nem akart összejönni, az In Chains és a Welcome to My World is mérhetetlenül unalmas kezdésként funkcionált anno. Szerencsére itt már nem ez a helyzet, a kezdő dal koncerteken is abszolút megállja majd a helyét. A Where's the Revolution már ismerős lehet, ez jött ki első kislemezként, én is írtam róla. Hát, hát, hát...nekem továbbra sem jön be. Nem rossz, erről szó sincs. De én nem tettem volna meg kislemeznek, pláne nem beharangozó dalnak. A szövegben persze érezhető a mai Amerikára való reflektálás, írták is mindenütt hogy "a Depeche Mode politizál" azonban hangzásügyileg már messze nem olyan kiemelkedő. A The Worst Crime nekem nagyon tetszett. Lassú, ezt aláírom. De a szöveg elviszi a hátán. A társadalomkritikus él itt még erősebb, Gahan kapásból úgy kezdi: "There's a lynching in the square, you will have to join us" Aktuálisak és sötétek a szövegek, mind Martin, mind Gahan kitettek magukért. A Scum viszont nem jó. Meg lehet barátkozni vele, de nekem nem ment. "Pull the trigger!" - kiabálja Gahan. A You Move nagyon pöpec, imádom a súlyos szinti alapját. Teljesen korrekt dal. A Cover Me is klassz, még a Clean is beugorhat róla. A felétől az analóg pittyegés is jót tesz neki, nekem itt meg a 2009-es instrumentális Spacewalker sejlett fel. Az Eternal az első teljes egészében Martin által énekelt dal a lemezen. És sajnos nem túl kiemelkedő. Nem egy Breathe, de még csak nem is egy Damaged People. A Poison Heart sem túl emlékezetes, de nyugalom, ezekkel ki is fújt a negatívumok listája a Spirit-en.
A So Much Love instant sláger, mondhatni húzódal. Biztos vagyok benne, hogy előszeretettel játsszák majd az elkövetkezendő koncerteken. A pattogós, ütemes tempó és az elsőre kissé bugyuta, de könnyedén dúdolható szöveg nagyon jól állnak neki. A Poorman kakukktojás, mert olyasmi, mintha valaki blues-t kevert volna a szintipop mellé. És mennyire, de mennyire fasza rajta a gitár! Martin háttérvokáljai és Gahan előtérbe tolt éneke még inkább kiemelik ezt a remek szerzeményt. A No More (This Is the Last Time) is abszolút jó. Gahan szerzeménye, simán felfért volna az egyik szólólemezére is, mert eléggé személyes hangvételt üt meg benne. A szintis alapok itt is remekül működnek, óvatosan, odaadóan kísérik Gahan énekét. És végül érkezik a záró Fail, melyet Martin énekel. Vészjóslóan kezdődik, a szövegnél pedig néztem egy nagyot. Martin azt énekli: "Our souls are corrupt, Our minds are messed up, Our consciences, bankrupt, Oh, we’re fucked" - káromkodást eddig nem hallottam tőle. A társadalomkritikus dalszöveg - mely egybeolvad a kezdő Going Backwards-al - jó pont, viszont nem ez lesz Martin legkiemelkedőbb dala, elmarad ugyanis a már említett Breathe vagy a Home szintjétől. Bár azt hozzá kell tennem, hogy messze jobb mint a Jezebel. És ezzel véget is ért a Spirit. A konklúzióm az, hogy ez egy abszolút korrekt, minőségi album lett. Jót tett neki hogy a producer ezúttal James Ford volt, bár helyenként a vaskos szintifüggönynek és az analóg pittyegéseknek hála az embernek olyan érzése lehet, mintha nem is ő, hanem megint Flood hegesztette volna össze a produktumot. Az olyan meglepetések pedig mint a Poorman blues-os töltete, számomra örömteliek. Egy szó mint száz, a Depeche Mode még mindig tartja a szintet. Voltak az utóbbi években kevésbé emlékezetes, sőt, erősen középszerű dalaik, de itt egy-két kivételtől eltekintve nem ez a helyzet.
Bátran vegyétek meg!
