Hosszabb kritika: Blur – Parklife

Az Parklife a szépemlékű britpop műfaj alapköve A Blur '94-es lemeze évekkel meghaladta a korát és olyan alapokat fektetett le amelyeket utána kismillió zenekar vett alapul. A 2000-es évek közepétől ismét fellendült, oly trendi indie zenekarok fele nem is létezne, ha nem lett volna a Blur és a Parklife. Egy olyan album amely újra divatba hozta az angolságot, a kvázi ''telepi suttyók'' Oasis ellentettjeként a tipikus angol sznobizmus és fennkölt elegancia hámrétege alatt ugyanolyan csibész és fiatalos volt mint kortársaik legtöbbje. A fiataloknak szólt, de az idősebbek is elismerősen bólogattak a lemezt hallgatván. Mind a rajongókat, mind a kritikusokat lenyűgözte, nem mellesleg egész Angliával megismertette a Blur és még inkább a két alapítótag nevét: Damon Albarn és Graham Coxon. Két csodabogár akik azóta már egymagukban is megállták a helyüket, Albarn például szépen befutott a frissiben ismét felkapott Gorillaz élén, míg Coxon tökéletes szólólemezeket dobott és dob a mai napig a piacra. Sajnos a Blur a későbbi albumain már igencsak eltolódott az amerikai alternatív rockzene irányába és ez nem feltétlenül tett jót nekik. Annak rendje és módja szerint szépen ki is égtek és egy erősen közepes 2003-as lemezt követően feloszlottak. Persze azóta újra összeálltak már, lett menetrendszerű új album is, de azt a fiatalos energiabombát amelyet a Parklife képvisel, már biztosan nem tudják sohasem megismételni. Kivéve ha szereznek egy időgépet és újra megfiatalodnak.

Tracklist:

1. girls and boys
2. tracy jacks
3. end of a century
4. parklife
5. bank holiday
6. bad head
7. the debt collector
8. far out
9. to the end
10. london loves
11. trouble in the message centre
12. clover over dover
13. magic america
14. jubilee
15. this is a low
16. lot 105

Hiába tudom hogy '94-es, mikor hallgatom, ebből semmi sem jön le. Akár 2004-ben vagy 2014-ben is felvehették volna, a hangzás vérprofi, a dalszövegek időtállóak és helyenként erősen polgárpukkasztóak - lásd mondjuk az abszolút sláger Girls & Boys - de minden egyes dal remek. Az én személyes favoritom a Trouble in the Message Centre amely teljesen magával ragad minden egyes hallgatásánál és a mai napig nem tudom elhinni hogy ezt '94-ben adták ki, annyira mainak tűnik. Egy nagyon erős válasz volt a Parklife a grunge műfajra, és tulajdonképpen győzelmet aratott, hiszen a grunge pár éven belül teljesen kihalt. Oké, a britpop sem húzta sokkal tovább de ez más kérdés. Ezek a fiatal angol suhancok meg úgy befutottak, hogy csakhamar az egyik legnagyobb kult-zenekarrá avanzsálódtak az Egyesült Királyságban. Aki szeretne egy kis indie rock zenetörténetet az kezdje ezzel az albummal mert remek kiindulópont és segít megérteni hogy 2000 után miért is szaporodtak úgy el annyira a jobb és rosszabb indie zenekarok mint a gombák az esős Albion ködös erdeiben.