Vannak azok a játékok, amelyek egyáltalán nem hagynak mély nyomot bennem. Vannak amiket egyszer kipörgetek, és másnapra már el is felejtettem őket. Sőt, vannak olyanok is, amelyeket félbehagyok - pl. The Order 1886, brr...a hideg kiráz tőle - mert olyan szinten elmegy tőlük a kedvem közben, hogy sajnálok időt fecsérelni rájuk. És akkor ott van a másik oldal - a pozitív. A játékok, melyeket széles mosollyal az arcomon tolok végig, vagy épp újra és újra előveszem őket idővel. De itt találhatók azok a számomra klasszikus címek is, melyeket a mai napig hatalmas rajongással vagyok képes imádni. Csak hogy néhány példát említsek: The Last of Us (az örökös kedvenc), BioShock Infinite, LIMBO, Sleeping Dogs, INSIDE, Tomb Raider és hosszasan tudnám még folytatni a sort. Mindenkinél vannak ilyen címek, ebben biztos vagyok. És nálam ide sorakozott most fel a Hellblade - Senua's Sacrifice.
Én egyáltalán nem láttam jönni ezt a játékot, sem egy előzetest, sem egy árva cikket nem olvastam róla korábban. Csak akkor kaptam fel rá a fejem, amikor már megjelenése napján is ódákat zengtek róla itt-ott. Úgy voltam vele, hogy egyszer nagyon szívesen végigjátszanám, már csak a mondavilága miatt is, ugyanis az északi mitológia igen közel áll hozzám (két tetoválásom is ebben a témában született) Kapóra jött, hogy egy kedves barátommal felesben tudtuk megvenni a játékot - ami már alapjáraton is igen szerény áron fut - és nekem adatott a lehetőség, hogy először nekiálljak Senua kalandjának. Végül két nap alatt pörgettem ki a Ninja Theory játékát, és a végén úgy tettem le a kontrollert, hogy bármi is érkezik még idén év végéig, az holtbiztos, hogy a Hellblade nálam dobogós lesz 2017 legjobbjai között.
Erősen spoileres teszt / kritika következik, ennek tudatában olvass tovább.
Nagyjából Kr.u. 790-ben járunk. A történet főhőse Senua, kinek klánját egy északi barbár nép egytől-egyig lemészárolja. Ebben a pusztításban hal meg Dillion is, Senua egyetlen igaz szerelme, aki mellett annak idején meglelte a békét és a boldogságot, és ami még fontosabb: aki mellett felül tudott kerekedni saját mentális problémái felett. De Dillion már nincs többé. Feláldozták őt a Vér Sasnak. Senua pedig ebben az elkeseredett, reményvesztett állapotban dönt úgy, hogy visszaszerzi feláldozott szerelme lelkét. Küzdelemmel és fájdalommal kikövezett útja egyenesen a Niflheimben található holtak birodalmába, Helheimbe vezet (Hel=Hell=Pokol), ahol az alvilág úrnőjével, Héllel kell majd megküzdenie. Viszont odáig igen hosszú út vezet, és Senua megbomlott elméje végigkiséri ezt az utat, amint halott szerelme koponyáját magával cipelve a megváltás felé indul. A lány apja, Zynbel, volt az igazi gonosz mindig is. A játékban a Sötétség megtestesülése tulajdonképpen maga Zynbel, aki Senua mentális betegségét egyfajta pestisként kezelte, és aki miatt Senua anyja, Galena, máglyán végezte. Ezen megrázkódtatások után a lány elméje véglegesen akkor bomlott meg, mikor szerelmét is elveszítette. És hiába kíséri őt Dillion szelleme fényes ragyogás közepette, a Sötétség végig ott ólálkodik a nyomukban, a megfelelő pillanatra várva.
Már a kezdés is piszkosul erőteljes. Amint Senua lassan becsónakázik a karóba húzott holtestekkel szegélyezett, ködbe burkolózó tájba, az embert akaratlanul is kirázza a hideg a rá váró borzalmaktól. A Hellblade persze később sem finomkodik. Megcsonkított, karóba húzott vagy éppen keresztre feszített és kalodákban lógó hullákat találhatunk majd' minden új helyszínen. A készítők érezhetően rengeteg munkát fektettek a megfelelően nyomasztó atmoszféra megteremtésébe, de legalább ennyi munkát fektettek a skandináv mondakörre építő kutatómunkába és Senua mentális problémáinak hiteles visszaadásába is. Ez utóbbit külön is ki kell emelnem, ugyanis egy megfelelő fülhallgató birtokában 3x olyan nagy élményt ad a játék. Folyamatosan hallunk suttogásokat a fülünkben - ezek a hangok, a fúriák, Senua fejében már "régi lakóknak" számítanak - melyek mindig az adott szituációra reagálnak, ha pedig épp semmi fontos nincs a közelünkben, akkor megosztják velünk véleményüket. Nem mellesleg Senua az utóbbi évek egyik legjobban kidolgozott videojátékos karaktere. Erős, de mégis esendő kelta harcos, aki mentális problémái miatt csendes, magába forduló személyiség, ugyanakkor ha harcra kerül sor, kitör belőle Kratos. Melina Juergens (aki amúgy nem is színész, hanem a Ninja Theory egyik dolgozója) zseniálisan formálta meg a karaktert, játéka minden elismerést megérdemel. Ahogy minden elismerést megérdemel a készítők északi mitológiában végzett kutatómunkája is, mert ez sem lehetett kis feladat. Elszórva találhatunk rúnákat, melyeket aktiválva a narrátor részletesen mesél az ismert és kevésbé ismert északi istenekről vagy éppen a kilenc világról és azok születéséről.
A grafika egyszerűen szemkápráztatóan gyönyörű. Vessetek csak egy pillantást a képekre, amiket lőttem. Párszor előfordult, hogy megálltam néhány percre bámészkodni az elém táruló látványban, mert ehhez foghatót nagyjából az Uncharted 4 óta nem láttam. És akkor ehhez jön még az audio részleg, ami pedig szimplán az elmúlt évek legjobbja. A harcok közben például annyira remek muzsikák csendülnek fel, hogy az ember hatásukra teljesen átszellemülve, a kontrollert még jobban megszorítva rohanja le az ellenfeleket. A harc egyébként - ha már itt tartunk - nem túl bonyolult. Kardunkkal tudunk vagdosni, nehezebbet csapni (lassabb), védekezni és ha épp jó ütembe nyomjuk le a védekezés gombját, akkor az ellenfél támadását megrekeszthetjük és egyből visszatámadhatunk. Segítség még, hogy később kapunk egy tükröt, mellyel - ha feltöltődött - lelassíthatjuk az időt és még eredményesebben kaszabolhatjuk az életünkre törő ellenfeleket. Sajnos a harc egy idő után kifejezetten monotonná válik, főleg a végjátékban. De mint említettem, a zene hatására ezt csak igen ritkán fogjuk érezni, helyette inkább az jár majd a fejünkben, hogy nekifutásból b*sszuk szét a pajzsos gladiátor -szerű fószer kobakját. Érdemes odafigyelni a fejünkben hallható hangokra is, mert suttogásaik bár legtöbbször értelmetlenségnek hangzik, mégis hasznos információkat lehet kimazsolázni belőlük, teszem azt, például a harcok során figyelmeztetnek hogy valaki a hátunk mögött készül lesújtani ránk, illetve a logikai fejtörők során is adnak hasznos tippeket. A fejtörők amúgy egyáltalán nem nehezek.
Én negatívumot nem tudok említeni. Egyedül a játék feliratozásában akadnak kövér hibák, néha nem az van odaírva amit a szinkron mond, illetve az időzítés is csúszott párszor, de ezt biztosan javítják majd. A játékélmény csillagos ötös, melyet igazából csak a végére kissé túltolt harcok szakítanak meg, viszont a történet szempontjából ezeknek is van létjogosultsága. Ó, igen, és vannak ám bossharcok is! De még milyenek! Ezeket nem szeretném lelőni, de legyen elég annyi, hogy ezek is simán ott vannak az utóbbi évek legjobbjai között és nekem személy szerint régen izzadt már a tenyerem ennyire egy-egy harc közben, pedig én aztán végigtoltam a Bloodborne-t is. A Hellblade - Senua's Sacrifice egy tökéletes játék lett és még szebb, hogy ez egy eredetileg indie cím - innen szép nyerni. Rohadtul nem gondoltam volna, hogy épp a Ninja Theory hozza el idén számomra azt a játékot, mely olyan szinten be tudott szippantani, mint a cikk elején említett társai, de itt van, és már másodszor játszom végig Senua vérrel, verítékkel és fájdalommal kevert történetét és bízom benne, hogy a játék végén tett megjegyzés - miszerint akad még történet, amit el lehet mesélni - nem csak ígérgetés.
