Azt hiszem, 2008, maximum 2009 lehetett, mikor a birtokomba került a Tomb Raider Legend. Kiskoromban imádtam Lara Croft kalandjait, a PSX-en tolt 1. rész a mai napig meghatározó élmény számomra, és magam is azok közé tartozom, akik moziban láthatták az Angelina Jolie főszereplésével készült B-filmes, ám abszolút fogyasztható filmes adaptációt. A játékot az Anniversary kiadással (erről is lesz majd később teszt) együtt zsákoltam be egy Media Marktban, a "Legjobb Választás" (LV) címszóval ellátott, szép, igényes kiadású lemezek formájában. Ez a kiadás egyébként az "Ezt Vedd Meg" (EVM) szellemi örökösének számított, csak ők ügyeltek arra, hogy minőségi játékokat adjanak ki. Ugyanilyen kiadásban sikerült még beszereznem abban az évben a horrorisztikus F.E.A.R-t (meg annak két kiegészítőjét) illetve a varázslatos Fable The Lost Chapters remekművet is, melynek Danny Elfman szerezte csodálatos zenéjébe a mai napig beleborzongok, pedig igen kevés játék érte el ezt nálam eddig (talán még a Heroes III). Persze én is csorgattam a nyálam a Legendre mikor megjelent, azonban csak azután rohantam a boltba megvenni, miután lett egy kellően erős gépünk hozzá otthon. Egy Fujitsu-Siemens asztali PC lett a nagy karácsonyi meglepetés, eredeti (!) Windows Vista operációs rendszerrel, meg Nero 7 szoftverrel és Norton vírusirtóval - amit azonnal le is szedtem, mert belassította a rendszert. Ekkor már nyugodtan nézegethettem a különféle PC magazinokban tesztelt játékokat. A warez persze élt már, azonban számomra megrekedt az mp3 letöltésnél. Nagy érdeklődéssel telepítettem hát fel a 2006-os Legendet.

A menü egész hangulatos. Lara a háttérben áll, miközben egy nagyon szép főtéma szól, ami ugyan már nem a régi, jól megszokott dallamokra épült, viszont szerintem kellően hatásos így is és meghozza a kedvet egy kis kincsvadászathoz. Új játékot indítva Bolíviában kezdünk és az első néhány szakasz még tutorialként elmagyarázza, hogy miként tudunk ugrani, guggolva közlekedni, falon mászni és egyebek. Az irányítás sarkalatos pontnak számított nálam, hiszen bármennyire jól el is voltam az Angel of Darkness felpatchelt változatával, az tagadhatatlan tény, hogy annak a résznek az irányítása katasztrofálisra sikeredett. A Core Design ott engedte el végleg Lara Croft kezét, a jogok pedig a Crystal Dynamics stúdióhoz vándoroltak, akik - mint a tesztből kiderül majd - egyáltalán nem végeztek pocsék munkát. Szóval a Legend irányítása sokkal jobban kézreáll, pár gombot kell csak nyomkodni. Nyilván ebben nagy szerepet játszott, hogy konzolokra is megjelent a játék, viszont én PC-n toltam végig és az irányításra egy rossz szavam nem lehetett. A kamerakezelésre már annál inkább, hiszen sajnos néha elég érdekes szögeket írt le, viszont ez sem volt túl zavaró.

Először belecsöppenve a játékba azonnal szemet szúrhat az akkoriban igen szépnek számító grafika. Nem csak magára Larára gondolok elsősorban - bár tény, hogy őt is sokkal realisztikusabbra "faragták" - hanem a részletgazdag környezetre is: madarak repkednek körülöttünk, a háttérben vízesés zubog, az ősi sírok és elfeledett romok pedig nem csak dísznek vannak a pályákon, kidolgozottságuk képes elhitetni a játékossal, hogy egykoron valóban léteztek azon a helyen komplett földalatti városok vagy toronymagas templomok, melyeket azóta jócskán megtépázott az idő vasfoga. A változatosságra sem lehet panasz, Bolívia után eljuthatunk Peruba, Japánba, Afrikába, Angliába, de még egy hóeséssel tarkított orosz bázisra is, sőt, ha még ez sem lenne elég, a menüből bármikor beléphetünk a Croft Manorba (melyet a filmbéli helyszínről mintáztak) ami szerintem minden Tomb Raider rajongó szívét megdobogtatta, mikor először felfedezte ezt a lehetőséget. Néha lehetőségünk akad imádott motorunkra pattanva üldözéses szakaszokat végigtolni, ami azon kívül, hogy igazi adrenalin-löket, számomra egy olyan szuper érzés volt, amit már az 1996-os rész azon átvezető videója óta vártam, hogy Lara motorra ugorva Natla nyomába eredt. A Legendben kiélhettem motorról lövöldözős hajlamaimat, bár az automatikus célzásrásegítés végett inkább csak az akadályok kerülgetése jelentett valamennyi kihívást.

Persze a játék nagyobb részében inkább platformer ügyességünkre kell bazíroznunk, illetve lelőni mindenkit, aki utunkat állja. Ehhez jó szolgálatot tesz dupla pisztolyunk, melyben kifogyhatatlan lőszer kapott helyet, illetve felkaphatunk az ellenfelektől is géppuskákat vagy egyéb mordályokat, hogy hatékonyabban ritkíthassuk soraikat. Párszor befigyelnek QTE-részek is, mikor a megfelelő pillanatban kell lenyomnunk a képernyőn felvillanó billentyűt. Szerintem ezek annyira nem lógnak ki a játékból, sőt, néhány szakaszt kifejezetten izgalmasabbá tudnak tenni, arról már nem is beszélve, hogy mennyire látványos mozgásrepertoárt láthattunk alattuk Lara kisasszonytól. Két hűséges segítőnk Zip (a Chroniclesből) és Winston (akit minden valamirevaló játékos minimum egyszer bezárt már a hűtőkamrába a 3. részben) folyamatos rádiókapcsolatban állnak velünk, instrukciókat, tippeket adnak és a háttérinfókat is ők adagolják egy-egy új helyszínhez vagy mitológiához. Szerencsére nem kell agyatlanul végiglövöldöznünk minden pályát, sokszor futunk bele logikai feladványokba, melyekhez legtöbbször a fizikát kell igénybe vennünk. Hatalmas kőgolyókat kell a megfelelő pozícióba gurítanunk vagy épp ládákat kell szintekkel feljebb emelnünk, de akad rá példa, hogy a víz sodrásának erejét kell kihasználnunk a továbbjutás érdekében. Ötletesek ezek a feladványok és legalább megmozgatják egy kicsit az ember agyát.

A sztori végre megint érdekes, Lara múltjával és sötét családi titkokkal foglalkozik. Nem a béka segge alól előrángatott múltidézés (Chronicles) vagy valami elborult misztikus összeesküvés-elmélet (AoD) hanem végre újfent egy izgalmas, személyes kaland, melybe ha belemerül az ember, igen nehéz abbahagyni. A fő sztori olyan 7 és fél órát tesz ki, azonban akadnak gyűjtögethető tárgyak (rewardok) szerte a pályákon - néhol meglehetősen eldugott helyeken - amik összeszedésével egyrészt bőven kitolhatjuk a játékidőt 8-9 óra fölé, másrészt klassz bónuszokat (concept artok, modellek, karakter leírások, ruhák, stb.) adnak. A szinkron korrekt, a zene viszont többnyire a háttérben marad, ami nem is olyan nagy baj, hiszen messze nem annyira kiemelkedő, mint mondjuk a 2013-as reboot dallamai. Az MI nem mindig áll a helyzet magaslatán, már az első végigjátszásom alkalmával is tapasztaltam olyat, hogy egyszerűen csak bambultak bele a semmibe az ellenfelek és várták, hogy halomra lőhessem őket. Illetve a célzás is kissé körülményes néha, de persze ezek messze nem olyan hatalmas hibák. A Tomb Raider Legend véleményem szerint egy remek újragondolása lett az addigra bőven megfáradt szériának. Én már az első előzetesek láttán biztos voltam benne, hogy ebből az új koncepcióból valami jó fog kisülni és valóban így is lett, holott a Crystal Dynamics tényleg nem csinált egyebet, csak visszatért a gyökerekhez. Hiszen az egy dolog, hogy az első Tomb Raider 1996-ban megreformálta a 3D-s platformer akciójátékok műfaját, azonban a jókora technikai bravúron túl ott volt hozzá egy klassz, női Indiana Jones -féle koncepció, amiben a játékosok mesés kincsek után kutathattak barlangok és ősi romok között. A Legend pedig ugyanezt a koncepciót vitte tovább, csak a modern kor igényeinek megfelelően tálalva, az eredeti széria maximális tiszteletben tartásával. A siker persze nem maradt el.

Ezek után pedig a Crystal Dynamics nekikezdett a folytatásnak.