Az évet egy klasszikus, téli estékre való filmmel zárnám. Karácsony elmúlt már, azonban az ünnepi hangulat még kitart pár napig. Jó választás lehet ilyenkor Bob Clark 1974-es horrorfilmje, a Black Christmas (Fekete karácsony) mely több szempontból is igen fontos alkotás. A slasher műfaj egyik alapkövéről van szó, mely műfaj ha egy karácsonyfa lenne, akkor a Black Christmas lehetne az egyik legfényesebben ragyogó dísz rajta. Fényfüzérrel megvilágított sziluettje a mai napig élénken vibrál, hatásából pedig semmit sem vesztett. Négy évvel járunk a Halloween előtt, John Carpenter fejében még csak épp kirajzolódni látszik Michael Myers karaktere, amihez épp Clarktól kapott hátszelet. A kanadai rendező ugyanis évekkel a Halloween elkészülte előtt már felvetette a film alapötletét Carpenternek, szóval ha nagyon sarkítva nézzük, akkor a Halloween elsöprő filmes sikere bizony nem kizárólag John Carpenternek köszönhető, legalábbis ami a sztorit illeti. De térjünk vissza 1974-be.
A film felállása nagyon egyszerű (és már itt megfigyelhető a későbbi Halloween kapcsolódás): egy elmebeteg sorozatgyilkos öl egy zárt közösségben. Ez a zárt közösség pedig ebben az esetben egy leánykollégium, valahol a kanadai télben, karácsony közepén. A lányokat egy Billy nevű alak zaklatja telefonon, mindenféle trágár szövegeket mondogatva és hallhatóan nincs vele minden rendben, ugyanis egyszerre több embernek (férfinak, nőnek, gyereknek) adja ki magát, miközben hangja a fenyegetőn át a kétségbeesettig igen széles skálán húzódik. Főszereplőnk Jess (Olivia Hussey), aki épp az elmúlt napoban jött rá, hogy terhes. Viszont a gyereket nem szeretné megtartani, aminek barátja, Peter (Keir Dullea) nem igazán örül. Konfliktusuk kiéleződni látszik, mikor nem várt események kezdenek történni. Először is eltűnik Clare, akinek hamarosan megismerkedhetünk az apjával, aki lányát keresi egyre elkeseredettebben. A rendőrség bevonásával egyre szűkül a kör, Jess és Peter kapcsolata pedig az utolsókat rúgja, miközben az elmebeteg Billy csak nem áll le a zaklatással. A gyilkos már benn van a kollégiumban, a padláson húzta meg magát. “Meg foglak ölni” - súgja Clare fülébe a telefonba és így is tesz. A kollégium lakóinak száma elkezd fogyatkozni, míg végül Jess marad az egyetlen, akinek szembe kell néznie a gyilkossal.
A Black Christmas könyörtelen őrültje sokkal félelmetesebb, mint Michael Myers vagy a hokimaszkos Jason, esetleg az álmokból előlépő Freddy Krueger. Billy csak szimplán beteg, hallhatóan többszörös személyiségzavarral küzd és ölési vágyának nem tud parancsolni. Azt ugyan nem tudhatjuk meg, hogy mi áll a hátterében, miféle személyes tragédiák terelték erre az útra, de a végeredmény letaglóz. Billy minden egyes telefonhívása a mai napig iszonytató, az embert a hideg kirázza tőlük. A váltakozó hangszínek és személyiségek egy percre sem válnak komikussá, hallgatva őket a nézőt a fenyegetettség keríti hatalmába, melyet a Black Christmas rendesen ki is használ, a végére pedig már-már az elviselhetetlenség fokáig húz. Kapásból egy belső nézetes (POV - point of view) snittel indít, ami nagyon jól megadja az alaphangulatot. Alig telt el pár perc és a gyilkos már az épületben van. Az más kérdés, hogy 1978-ban a Halloween pont egy nagyon hasonló jelenettel indított, de maradjunk annyiban, hogy jótól lopni nem szégyen. A rendőrségi nyomozás beemelése a cselekménybe szükséges pont volt, a telefonhívás lenyomozása a film egyik kulcsjelenete. Kérdéses, hogy mennyivel lett volna több a Black Christmas ha nem szakad el a leánykollégiumtól és végig odabenn tartja a cselekményt, illetve ha többet elárul Billy múltjáról (ezt a 2006-os remake megtette) és legfőképp ha készül még hozzá néhány folytatás. 1974-ben ez a műfaj még messze nem volt annyira ismert és elismert, mint amilyen a '80-as évek elején lett. Talán ennek tudható be a Black Christmas mérsékelt sikere, holott egy valóban remek, korát megelőző horrorról van szó. Egy igazi slasher-klasszikusról, amit kifejezetten ajánlott elővenni a sötét téli estéken.
