Kiadás éve: 2007
Műfaj: Industrial rock / Synth pop / Electronica
Ezt hallgasd meg: Kingdom
A Depeche Mode méltán vált kult-zenekarrá az évek alatt. A szintipop bandák közül mindig is kiemelkedtek, és noha elsősorban a "darkos" new wave volt mindig is az ő terepük, lazán alkottak pár tucat instant-slágert, így nem meglepő, ha az Enjoy the Silence első hangfoszlányaira még a rákoskeresztúri Patak söröző mindig vidám vendégei is elkezdenek dobolni csámpás lábaikkal. Gyerekkorom, majd később tinikorom legmeghatározóbb zenekara volt a Depeche Mode, az Ultra, az Exciter és a Playing the Angel albumok a mai napig hatalmas kedvenceim, gyakran előkapom még őket random hallgatás céljából.
Én aláírom, hogy Martin L. Gore rendkívül tehetséges dalszerző-énekes, de valamiért a Depeche Mode újabb lemezein kissé tolakodónak éreztem a jelenlétét, mintha nem is egy Depeche Mode, hanem egy Martin L. Gore szólódalt hallanék éppen. Dave Gahan viszont csak 2003-ban (23 évnyi együtt zenélés után) jutott el oda, hogy kiadjon egy saját lemezt. A Paper Monsters nekem annak idején egyáltalán nem tetszett. Túl közeli, túl intim volt, igazán sötét, "darkos" szerzemények nélkül. Aztán később megbarátkoztam vele. Igazából egyáltalán nem rossz album, csak erősen érezhető rajta az Exciter álomszerű, már-már ambient stílusba hajló hangzásvilága. Aztán mint tudjuk, 2005-ben jött a nagy visszatérés, és berobbant a Playing the Angel, ami újfent visszahelyezte a Depeche Mode-ot a legjobb szintipop zenekarok élvonalába, nem mellesleg adott vagy fél tucatnyi potenciális slágert. Koncertek, turnék, majd a következő lépés (Sounds of the Universe) a zenekar történelmében. Csakhogy 2005 és 2009 között történt még egy fontos momentum: Gahan második szólólemeze.
Ha a Paper Monsters az Exciter stílusjegyeit hordozta magán, akkor a Hourglass (Homokóra) egyértelműen a Playing the Angel elektronikával vadul kacérkodó hangzásvilágát. A nyitó Saw Something közepesen tempós irammal vezet be minket Gahan múltbéli problémáit és mérgező kapcsolatait taglaló dalcsokrába, John Frusciante gitárszólója viszont egészen feldobja a végére. A kiválóan slágeres, ugyanakkor komoly témákat feszegető Kingdom a hittel foglalkozik, a Deeper + Deeper azonban meglepetésszerűen színtiszta, sőt, már az industrial határmezsgyéjén mozgó elektronika. Ez az, amit már nagyon hiányoltam. Tökös, karcos, zajos, "mocskos" elektronikus dal, az I Feel Loved-ot megidézve és előrevetítve a Wrong-ot. A 21 Days nekem sokáig a kedvencem volt annak idején, mindig is valamiféle bibliai töltetet véltem kihallani belőle, holott az egyre sokasodó félelmekről szól. A Miracles ismét a hitet helyezi előtérbe, az Use You ellenben szintén egy baromi vagány, tempós electro-rock dal. Az Insoluble sajnos középszer, azonban az Endless a maga majdnem 6 percével egy tök jó, mi több, merész elektronikus tétel. Az A Little Lie az öregedéssel, a halállal, az elmúlással foglalkozik, ahogyan az albumot záró Down is. Utóbbiból viszont én nem tudtam nem kihallani Gahan drogos korszakának lenyomatát, illetve, hogy mi történt volna vele, ha nem tér le arról az útról. A Hourglass összességében profi munka, jót tett neki Andrew Philpott és Christian Eigner dobos közteműködése, de a legszebb benne, hogy ezzel a lemezzel Dave Gahan végleg bebizonyította, hogy van ő is olyan jó dalszerző, mint Martin L. Gore. Ha a 2 évvel későbbi Sounds of the Universe ingadozó minőségét nézzük, akkor nyugodtan mondhatnánk, hogy a Hourglass egy szuper Depeche Mode sorlemez lehetett volna, mondjuk ha Gore is felénekel rá 1-2 dalt. Mert akik a karcos, darkos hangzásvilágot keresték, azok itt megkapták. Nincsenek rajta vidám tételek, messze jár már a Just Can't Get Enough, meg a More Than A Party bohókás, '80-as évekbeli giccse. Dave Gahan saját szerzeményei sötétek, depresszívek, árad belőlük a keserűség és az öregedés miatti bánat.
És pont emiatt működik a Hourglass.
