Kiadás éve: 2018
Műfaj: Psychedelic rock / Synth pop
Ezt hallgasd meg: TSLAMP
Gyönyörűen elment mellettem az új MGMT album, pedig vártam, mint a messiást. A Little Dark Age alapján valamiféle sötét, dark wave beütéses lemezt vártam, aztán mikor a Spotify jelzett, hogy fenn van a Little Dark Age az MGMT-től, hirtelen azt hittem ez csak a kislemez. Francokat, a teljes album volt, ami annak rendje s módja szerint február 9-én meg is jelent. Én meg miket hallgattam helyette február elején? A Hotline Miami 2 OST-t, full hangerőn. Jól le is szidtam magam, mikor később észrevettem, hogy az új MGMT már kinn van, friss és ropogós.
Az előzetesen kiadott dalokat hallgatva borítékolható volt, hogy Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser nem szakítanak a pszichedeliával, ugyanakkor merőben új ízeket is csempésznek a friss szerzeményekbe. Jelen esetben ez a '80-as évek szintipopja lett. Azért ez a műfaj egyáltalán nem áll messze a duótól, már a debütáló Oracular Spectacular is bőven merítkezett belőle. Viszont a nyitó She Works Out Too Much ebből semmit sem érzékeltet, és inkább kelt olyan hangulatot, mintha a 2013-as - eléggé megosztó - MGMT albumról maradt volna le. A közelében sincs a Congratulations-t nyitó It's Working bohókás elszállásának, a méltán kult-klasszikus Time to Pretend-től pedig annyira messze áll, mint ide a Vénusz. Itt egy kicsit megijedtem, hogy mi várható a későbbiekben, hiszen épp a 2013-as MGMT lemez a tanú arra, hogy mi van akkor, ha a srácok túlzásba viszik a kísérletezést és emiatt lemaradnak az ütős slágerek. Hála az égnek, a másodikként érkező - és egyben címadó - Little Dark Age helyrebillenti az egyensúlyt. Mikor kijött a dal, már írtam róla ITT, de továbbra is egy baromi ütős, darkos new wave számnak tartom, ami egyszerre idézte fel bennem Gary Numan és a Depeche Mode legszebb pillanatait. Andrew egészen új hangnemben énekel a dalok többségében, sokszor volt az az érzésem, mintha nem is ugyanazt az énekest hallanám, és itt azért kitűnik, hogy öt teljes év telt el az előző lemez óta.
A When You Die is hallható volt már korábban, szerintem abszolút rendben van. Jó, hogy van benne egy kis káromkodás, illetve baromi klassz lett a hozzá készített, nagyon elborult videoklip is, amit valami keményebb tudatmódosító szer hatása alatt nézni garantáltan becsavarodós élmény. Érezhető rajta Ariel Pink hatása - aki egyébként társszerzője is a dalnak -, a "Don't you have somewhere to be at seven thirty?" soron pedig mindig elmosolyodom. A Me and Michael hatalmas nosztalgiabomba számomra, visszaidézte a '80-as évek kevésbé felkapott, ám annál fülbemászóbb dalokat összehozó szintipop zenekarait, illetve van benne egy pici Metronomy áthallás is, ami szintén pozitívum. Aztán mindezek után következik a szerintem legtökéletesebb, legfülbemászóbb új MGMT dal, a fura című TSLAMP. Ez a szövegben gyakran ismételgetett "Time Spent Looking At My Phone" rövidítése, és külön érdekesség, hogy az albumnyitó első számmal egyetemben, az MGMT itt is a modern kor hátulütőire (jelen esetben a mobilokon böngészésre, Facebook, Insta, internet, stb.) reflektál, ami meglehetősen szokatlan egy olyan zenekarnál, akik szeretnek nyakig merülni a retróban. Viszont a dal istentelenül király, mértani pontossággal van kimérve benne, hogy mikor kell jönnie a refrénnek és az egésznek nagyon fülbemászó, '80-as évekbeli hangulata van.
A James megint egy igen érdekes dal, Andrew egészen bariton hangon énekel benne, viszont engem inkább a hangzásvilágával fogott meg. A Days That Got Away pedig felfogható egy instrumentális tételnek is, szöveg mindössze annyi van benne, hogy - minő meglepetés! - "Days that got away..." A One Thing Left to Try olyasmi, mint egy soha ki nem adott Empire of the Sun szerzemény (még a hangszín is passzol!), a When You're Small pedig kvázi az egyetlen, igazán belassult dal a lemezen, de ez is tökéletes. A záró Hand It Over (szintén hallható volt már korábban) viszont egy az egyben visszaidézi a Congratulations befejező tételét, álomszerű, melankolikus, pszichedeliába mártogatott dal, ami remek választás volt az album végére. És itt ér véget a Little Dark Age, ami újra egy baromi releváns és izgalmas zenekar képét mutatja, akik továbbra sem tettek le a kísérletezésről, viszont sikerült visszatalálniuk a helyes útra, egyúttal egy olyan LP-t hoztak így 2018 év elején, aminek garantált helye lesz az év végi listámon - de szerintem nem csak az enyémen.
