A Limp Bizkit sokak szerint egy rossz vicc volt, és ezt nem csak kikopott Iron Maiden pólós ős-metál fanok gondolták így, hanem nagyon sok kritikus mellett más zenészek is - például a Slipknot. Az ok persze valahol érthető, míg Fred Durst és bandája hollywood-i sztárokkal bratyizott és celebkedett (hiába szövegelte azt Fred a 2000-es albumon, hogy ő még mindig egy "...redneck fucker from Jacksonville"), addig a nu metal rejtett gyöngyszemei megmaradtak az underground színtéren.

A Slipknot számomra onnan létezik, hogy Corey Taylor csatlakozott a bandához. Éppen ezért az 1996 őszén megjelent Mate.Feed.Kill.Repeat lemezről most nem is lesz szó (amit amúgy maga a Slipknot is mindössze demóként kezel azóta). A maszkokat eleinte csak poénból viselték, aztán ezek szépen beleépültek a megjelenésükbe, a koncertek elmaradhatatlan kellékei lettek. Fontos megjegyezni, hogy a '90-es évek végén feltörekvő, újkori nu-metal őrülettől a zenekar megpróbálta minél távolabb tartani magát, noha ma már egyértelmű, hogy jelentős részben hatottak a műfajra. A Bizkit cikknél említett Ross Robinson producer egyből felfigyelt rájuk és felajánlott nekik egy lehetőséget, hogy az új lemezt vele készítsék el, amit a banda rögvest elfogadott. Itt jegyezném meg, hogy Robinson-t én azóta tisztelem, hogy a Klaxons -féle, egészen fantasztikus Surfing the Void-ért is ő felelt. Szóval a Slipknot tele energiával 1998 végén stúdióba vonult Los Angelesben, és nekiláttak a munkálatoknak.

A felvételek néha igen érdekes körülmények között zajlottak, noha a banda nem locsolta a frontembert jéghideg vízzel, mint az Enter Shikari esetében, azért az egymás kölcsönös szadizása végigkísérte a rögzítést, Robinsonnak például ha olyanja volt, akkor mindenféle szarral dobálta a zenekar tagjait, ezzel ösztökélve őket. De összességében az emlékek nagyon pozitívak, több interjúban is elmondták, hogy Robinson a végére már beállt közéjük zenélni és ha azt mondták neki, hogy valami effekt nem tetszik nekik, nem való a dalba, akkor egyetlen szó nélkül levette. Közben persze zajlottak a kisebb-nagyobb koncertek, a Slipknot eljutott néhány nevesebb fesztiválra, ezért a lemez 1999-es megjelenésekor már igen komoly rajongóbázis állt mögöttük. Olvastam olyat, hogy ez a lényegében debüt nem elég kiforrott hangzású, kapkodó, összecsapott. Na, ez momentán úgy hülyeség, ahogy van. Az 1999-es Slipknot egy tökéletes bemutatkozó album, mi több, olyan durva hangzása van, hogy letépi a fejedet. Mennyire kemény már mondjuk az "Eyeless", ami simán úgy indul, mintha egy drum & bass szám lenne (ez a zenei kicsapongás később is tetten érhető), vagy a "Wait and Bleed", ami amellett, hogy a banda elsőszámú slágere lett, én a refrénnél mindig azt hallottam, hogy "inside Michelle I wait and bleed". De ott van még a "Spit It Out" is, ami meg a rappel keveri mesterien a zúzós hangzást, Corey üvölt, a füledet épp megerőszakolják a dobok, te atya ég, minden amiért a Slipknotot szeretni lehet, benne van ebben a dalban. És jön még a "Liberate", a "No Life", vagy a "Diluted", amik mind széttépik a fejed, hogy a viszonylag lassabb, de inkább ijesztőbe, nyugtalanítóba forduló szerzeményekről már ne is szóljak. Ennek ellenére az album igen vegyes kritikákat kapott (itthon is), sokan egyszerűen nem tudták hová tenni ezt a zúzós hangzást, meg a különféle stílusok kavarodását, ami elsősorban annak volt köszönhető, hogy 1999-ben a Limp Bizkit meg a Korn uralták a nevesebb rock slágerlistákat, és az MTV-nek hála a tévéből is ezek ostromolták a zúzásra éhes fiatalokat. Szerencsére a Slipknot megtalálta a maga közönségét, és amíg a nu-metal elkanyarodott a mainstream irányába, és az utcákon piros baseball sapkás kölykök karattyolták, hogy "Keep rollin' rollin' rollin' rollin'!", jött fel a Papa Roach, a Disturbed, 2000-ben meg landolt a zseniális Hybrid Theory, addig a Slipknot megmaradt az underground közegben, viszont egyre többen beszéltek róluk. Messze nem játszotta őket annyit az MTV, mint mondjuk a Bizkitet, de a koncerteknek hála elkezdtek világszerte egyre felkapottabbak és elismertebbek lenni, 2000-ben pedig a debüt aranylemez lett az USA-ban. Aztán mikor már a Slayer mellett léptek fel, ők is kezdték elhinni, hogy igazi sztárokká avanzsálódtak. Boszorkánykonyhájukban  (azaz ismét Robinson stúdiójában) azonban valami egészen nagyszerű készülgetett, ami 2001-ben akkora pofont baszott le a műfajnak, mint Bud Spencer jobb pillanataiban.

Ez lett az Iowa. Nem csak a Slipknot életmű legjobbja, de talán minden idők egyik legjobb metál lemeze is egyben. A kecske a borítón nem véletlen, sok más metál zenekarral egyetemben a Slipknotra is rásütötte néhány okostojás a szövegeik miatt, hogy a Sátánnal kokettálnak. A lemezre ezért direkt pakoltak sátánista szimbólumokat és a szövegekben is visszaköszön néha az öreg patás. De mindjárt az intro után ott a "People = Shit", ami hatalmas klasszikus, egyúttal egyértelműsíti, hogy a zenekar nem adta alább az elvárásoknak és megint maximum fokon égnek. Jön a "Disasterpiece", a "My Plague", meg az "Everything Ends" (egyik kedvencem) és azon kapjuk magunkat, hogy a lábunk ütemre mozog és kedvünk lenne Corey-val együtt üvölteni. Eszméletlen ütős kezdéssel nyit az Iowa, én első hallgatásnál csak ezt a pár dalt indítottam újra és újra egymás után, pedig még csak a kibaszott ötödik tételnél járunk. A "The Heretic Anthem" egy fricska a sátánizmussal vádaskodók felé, a "Left Behind" épp a dallamossága miatt kiemelkedő, de nálam nagy favorit a "The Shape" és az "I Am Hated" is. A lezárás stílusos, a címadó dal (ami felvétele alatt Corey állítólag összehányta magát, meztelen testét pedig üvegdarabokkal vagdosta) a maga 15 percével (!) talán kicsit soknak tűnhet, de így kell méltón búcsúztatni egy klasszikus albumot. Mert az Iowa klasszikus, ehhez kétség sem férhet, egy modern Nevermind, a maga célközönségének.

Azért szeretem a Slipknot zenéjét, mert javarészt majd' szétrobbannak a dühtől, de ha egy dal nem is dühös, akkor is minimum nyugtalanító, hogy a rendkívül nyomasztó dalszövegekről már ne is beszéljünk. Van, akinek ez a két lemez jelenti a nu-metal csúcsát - noha a banda tényleg igyekezett nem magára aggatni a jelzőt -, szerintem egyszerűen csak két kibaszott kemény metál lemezről van szó, amikben olyan merész stílusbeli kicsapongások hallhatóak, hogy az embernek tátva marad a szája. Én ezt a két lemezt tartom etalonnak, bár tudom, hogy az utánuk következő - 2004-ben megjelent - Vol. 3 (The Subliminal Verses) sokak szerint a legtökéletesebb albumuk. Kedvelem azt is (a "Duality" tagadhatatlanul zseniális), de nekem már egy kicsit túl populáris. Az viszont mindenképp említésre méltó, hogy legalább a gitárok előtérbe kerültek rajta és olyan klassz gitártémákat hallhatunk ott, hogy a hajunk égnek áll. De ha bárki azt kérdezi tőlem, hogy a Slipknot életműből melyik lemezt emelném ki, mint legnagyobb kedvencem, akkor bizony nem tudnék dönteni a Slipknot és az Iowa között, mert mindkettőt egyformán imádom. Ilyesmi pedig nálam nem túl gyakran fordul elő.