A 2013-as reboot a legjobb dolog volt, ami a megkopott Tomb Raider szériával történhetett a szintén vérfrissítésnek ható Legend óta. A Crystal Dynamics nagyon jól érzett rá, hogy mi kell az új generációnak, ha előzménytörténetet akarnak látni: rengeteg vér, brutalitás, és elsősorban karakterfejlődés. Mert Lara Croft sem volt mindig az a duplapisztolyos kalandor, aki T-rex-re lövöldözött elveszett völgyekben. A 2013-as rész törékennyé, sokkal nőiesebbé, ezáltal végre emberivé tette az ikonikus karaktert, mindez pedig már nagyon hiányzott nekünk, rajongóknak. Igen, magam is rajongónak vallom magam, hiszen a Tomb Raider iránti imádatom gyerekkorom óta tart, mikor Laci haveromnál először betettük a karcos, másolt TDK lemezt a PSX-be, és elkezdődött a varázslat. Nem csak azért nyűgözött le a Tomb Raider, mert az első 3D-s akció-kalandjáték volt, amivel játszhattam, hanem azért is, mert az Indiana Jones filmeket is akkoriban szerettem meg, és hatalmas élmény volt, hogy ősi sírkamrákban kalandozhatok magam is. Croft kisasszony sikere pedig nem maradt el, igen hamar virtuális világsztár lett belőle, de mindezt már tudjátok, hiszen a videojátékos történelem része.

A rebootolt Tomb Raider és a köztem lévő kapcsolatról talán mindent elmond az, hogy amíg a 2013-as részt össze-vissza ajnároztam, és mind a mai napig a Top5 kedvenceim között tartom számon, addig a 2015-ös Rise of the Tomb Raiderről máig nem írtam meg az eltervezett tesztet. Pedig végigjátszottam, tetszett is, közben pedig majd' 250 képet lőttem benne a cikkhez, de aztán valamiért csak nem akartam nekiállni. Rájöttem, hogy a játék szép, szép, de túl kevés új elem van benne, amikről lelkesen írhatnék. Érdekes módon a hozzá kiadott Blood Ties DLC nekem jobban bejött, mint maga az alapjáték, hiszen ebben a kiegészítő tartalomban a Croft Manorban nyomozhattunk, és azon kívül, hogy tömve volt easter eggekkel a korábbi részekre, igazán jó volt végre újra többet megtudni Lara múltjáról és családi hátteréről. Eltelt azóta egy kis idő, és mikor bejelentették, hogy érkezik a trilógia záródarabja Shadow of the Tomb Raider néven, nagyon megörültem a hírnek. Pláne mikor megtudtam, hogy a havas-hegyvidékes helyszínt a forró dzsungelre cserélik, hiszen a trópusi környezet mindig is elengedhetetlen kelléke volt a szériának. Természetesen sokakkal egyetemben én is előrendeltem az új részt, méghozzá Croft Edition kiadásban, és szeptember elején izgatottan vártam a futárt, aki időben meg is hozta a csomagot.

A Trinity nyomában

A történet lényegében ott folytatódik, ahol a Rise of the Tomb Raider véget ért: Lara még mindig a Trinity nevű titkos szervezet nyomában jár, akik állandóan rosszban sántikálnak, nem mellesleg pedig ők a felelősek Lara apjának haláláért is. A prológusban sikeresen meglelünk egy titkos ereklyét, amit azonban a Trinity helyi rosszarca, Dominguez végül szépen elszed Larától, amivel tulajdonképpen a maja apokalipszis eljövetelét készíti elő. Larának tehát versenyt kell futnia az idővel, hogy megakadályozza a világvégét. A történet roppant vészjóslónak hangzik, de sajnos baromi súlytalan. Szinte végig mellettünk lesz segítőtársnak Jonah, aki a 2013-as részben még egy jópofa mellékszereplő volt, a Rise of the Tomb Raider elején pedig ha emlékezetem nem csal, vele másztunk hegyet, de mintha ott többet nem szerepelt volna. Itt viszont állandóan belebotlunk, ha nem mellettünk mászkál, akkor egy átvezető videóban tűnik fel, amivel mondjuk nem is lenne gond, ha nem ennyire borzasztóan egydimenziósra, klisésre írták volna meg a karaktert. Jonah lezuhan, elveszik, foglyul ejtik, igazából az is csoda, hogy a faluban lévő lámák nem eszik meg. Már-már életképtelennek nevezném, de akkor a többiekről még nem is szóltam. Az ügyeletes főgonosz Dominguez - aki mint később kiderül, egymaga felelős Lara apjának haláláért - nagyon trehány módon lett kidolgozva. Érződik rajta, hogy megpróbálták kicsit árnyalni, miszerint nem annyira gonosz ő, de személyisége nem elég összetett, motivációja zavaros, ha ő lenne régóta keresett nemezisünk, akit gyűlölnünk kéne mindenért, akkor valamit nagyon elnéztek az írók.

És itt van nekünk Lara, akiről hangoztatták, hogy a Shadow of the Tomb Raiderben válik végre azzá, akinek megismertük. Egy vérbeli kalandorrá, egy ikonikus alakká. A valóságban ez nem így van, Lara a 2013-as rész végén vált mindezzé, mikor duplapisztollyal sorozva küldtük a másvilágra Mathias-t, aki a mélybe zuhant. A Shadow of the Tomb Raiderben egyszerűen már nincs karakterfejlődés. Lara halomra gyilkol mindenkit, késsel szúr nyakon katonákat, és közben nem dilemmázik. A béna szkriptre - és a korábbi író, Rhianna Pratchett távolmaradásának hiányára - a legjobb példa, mikor a Trinity kommandós-egységének vezetője (már a nevére sem emlékszem, annyira jellegtelen figura) bekamuzza Larának rádión, hogy Jonah már halott, és érte a lányt okolja. Lara a gyász legkisebb jelét sem mutatva vált át Terminátor-üzemmódba, és egy baromira túltolt átvezetőben úgy emelkedik ki a vízből, mint egy igazi gyilkológép, majd a rá lövöldöző katonáknak monoton, "you're fucking dead" beszólással osztja az ólmot - itt már a fejemet fogtam, annyira kínos volt az egész. Erre rátesz jópár lapáttal a szinkron is, Camilla Luddington talán még soha nem adta elő Larát ennyire unottan és bármiféle átélés nélkül. A főbb átvezetőkben még csak-csak, de hallgassátok meg bármelyik gyűjthető ereklye után a leíráshoz felmondott monológját. És ha már szóba került a szinkron, én mindenkit óva intenék attól, hogy Paititi faluban eredeti nyelven hallgassa a lakosok mondandóját, mert némelyiknél a szekunder szégyen fogott el a hallottak alapján, és szinte látni véltem, amint a stúdióban már tizedszer olvassa fel a delikvens papírról ugyanazt az értelmezhetetlen szöveget, a hangmérnök pedig csendben a haját tépi az idegtől. Szerencsére a zene legalább rendben van, az ősi hangszerekkel kiegészített szólamok kellemes hallgatnivalók önmagukban is, az átdolgozott főtéma pedig kifejezetten jól sikerült.

Apocalypto

Amiben viszont a Shadow of the Tomb Raider még mindig jól teljesít, az a látvány. A dzsungel és az utunk során elénk táruló ősi romok kidolgozása valóban gyönyörű, ezt aláírhatom. A buja növényzetben kisebb-nagyobb állatok szaladgálnak, a fák tetejéről majmok figyelik minden lépésünket, az ősi sírokban pedig egészen elmés - de egyben sokszor halálos! - szerkezetek várják, hogy működésre bírjuk őket. Végre nagyobb teret kaptak a vízalatti helyszínek, ezekre érezhetően jobban rágyúrtak a fejlesztők, mondjuk vicces, hogy a piranhák elől úgy tudunk elrejtőzni, ha megbújunk a hínárok között. És ha már bujkálásról esett szó, az új rész egyik nagy újdonsága, hogy alkalomadtán bekenhetjük magunkat sárral, amivel még jobban tudunk érvényesülni, ha csendes gyilkolásról vagy lopakodásról van szó. Ez alapvetően nem lenne rossz, de egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor használtam, hiszen egész egyszerűen nem vagyunk rászorulva. Eleve nagyon kevés őrhely van, ahol tudjuk alkalmazni, másrészt pedig az ellenfelek sajnos segghülyék. Kötött útvonalon mászkálnak, a mesterséges intelligencia pedig egyszer fél kilométerről kiszúr, máskor pedig a baka szeme láttára szúrom nyakon és húzom be a bozótba a társát, akkor sem érdekli. A logikai feladványok mondjuk nem rosszak, de éppen az előző részben láthattunk sokkal ötletesebbeket. Érdekesség, hogy a nehézségi szintet beállíthatjuk akár kategóriákra lebontva, szóval akinek a harc nem erőssége, az nyugodtan visszaveheti EASY-fokozatra, míg mondjuk a puzzle-szegmenst feltolhatja HARD-ra. Az opcionálisan fosztogatható sírkamrák újra megvannak, de a fősztori alatt is belefutunk majd pár feladványba, amik között akadnak nevetségesen egyszerűek (mondjuk a keresztény templom alatti kripta), de sokat anyázósak is (például a Trial of the Eagle), összességében ezek korrektek, de a hajunkat nem tesszük le egyiktől sem.

A játékmenet alig változott, ismét alapfelszerelésünk az íj, a puska, a pisztoly, meg a falmászó csákány, de készíthetünk még különféle dolgokat, illetve néhány gear csak a történet előrehaladtával válik elérhetővé. Ilyen például a lábunkra erősített falmászó-talp, amivel a körülményesebb helyekre is felmászhatunk, illetve a kilőhető kötél, amivel immár nem csak nagyobb szakadékok felett lenghetünk keresztül, hanem a megmászható falrészekről le is ereszkedhetünk segítségével. Sajnos sokszor egyáltalán nem egyértelmű, hogy merre kéne ugranunk, vagy lengenünk, ezért párszor akaratlanul is a mélybe fogunk zuhanni. Itt is ugyanúgy megvan a kötelet kilövő nyíl, amivel nem csak hídat képezhetünk bizonyos helyek felett, de kiszakíthatunk vele ledeszkázott ajtókat, meg a különféle nyíl-típusok (a legjobb a mérgezett, amitől az Assassin's Creed játékokhoz hasonlóan megőrül és társaira támad az ellenfél). A Rise of the Tomb Raiderben már volt egy kis falu, amit bejárhattunk, és ott szerintem működött is a dolog. Ezúttal azonban - két másik, kisebb falu mellett - megkapjuk a hatalmas Paititi települést, ahol még mellékküldetéseket is felvehetünk, ha kedvünk tartja. Én viszont személy szerint dögunalmasnak találtam az egészet, érzésem szerint a fejlesztők erősen átestek a ló túloldalára, mert ami papíron jónak tűnt, az a valóságban monotonná és kényszeressé avanzsálódott. Egyrészt maga Paititi sem elég érdekes, másrészt meg kinek van kedve béna mellékfeladatokat csinálni, amikor a világvége toporog a küszöbön? Persze értem én, hogy az open world játékélményre akartak jobban rágyúrni ezzel, és biztosan sokan vannak, akik a sztori befejezése után is maradnak a faluban küldetéseket megoldani, de engem speciel untatott az egész. Hiába van szépen kidolgozva minden, ha nem ránt magával az élmény, ha nem szippant be az atmoszféra, és csak tapasztalati-pontokért farmolok álmosan a mellékküldetések alatt. Arról nem is beszélve, hogy a civilizációtól elzárt Paititi nem igazán reagál ránk, mint kvázi kívülálló, nyugodtan mászkálhatunk az utcákon, ránk se fognak bagózni sem a lakosok, de még az őrök sem. A piacon pedig a legnagyobb természetességgel vásárolhatunk fegyvereket vagy fegyver-fejlesztéseket a kofáktól, akik gondolom a gyümölcstermesztésbe belefáradva döntöttek úgy, hogy fegyverneppernek állnak.

A hanyatlás kora

Szerintem rájöhettetek már, hogy számomra hatalmas csalódás lett a Shadow of the Tomb Raider. Nem csak azért, mert képtelen normálisan lezárni a trilógiát, hanem azért is, mert ugyan ismét tömve van tennivalóval, ezeknek már a fele sem motivál arra, hogy újra leüljek a játék elé. A sztori nagyon béna, a főellenfél egy vicc, ahogyan Lara jellemfejlődése is. Hol van a beígért Túlélővé válás? Vagy az a nüansznyi pillanat volt az, amikor gyilkológépként előmászunk a vízből és káromkodva halomra lövünk mindenkit, aki él és mozog? Mert én semmi előrelépést, vagy karakterépítést nem vettem észre a korábbi részekhez képest, pedig itt még egy múltban játszódó szakaszt is kapunk - de minek? Hiba volt a Crystal Dynamics részéről, hogy lepasszolta a projektet az Eidos Montréal csapatának, mert a Shadow of the Tomb Raider egy lelketlen alkotás lett, ami ráadásul rosszul időzítve is jelent meg, hiszen a többség még Pókember lázban ég, néhány napon belül pedig befut az Assassin's Creed Odyssey. Ha ezt szánták Lara Croft utolsó kalandjának, akkor nagyon szomorú vagyok. Mert ez a rész egyszerűen nem méltó a korábbiakhoz, még azt is meg merem kockáztatni, hogy ugyanolyan lelketlen fércmunka, mint a rókabőrként lehúzott Tomb Raider III, vagy a Chronicles. Ez a széria nem ezt érdemelte, a Crystal Dynamics reszortja lett volna, hogy apait-anyait beleadva egy tökéletes lezárást készítsenek, nem pedig az, hogy kiadják kezük közül az egészet. Inkább most engedjük el Larát, és jöjjön helyette kétévente egy mozifilm Alicia Vikanderrel, mert jelen állapotában a Tomb Raider újfent az Uncharted mögött kullog, a Shadow of the Tomb Raider ügyefogyottsága miatt immár mérföldekkel lemaradva.

ÉRTÉKELÉS: 62%