Ismét eltelt egy év, számomra meglehetősen mozgalmasan. Jött egy csomó új film, sorozat, könyv, képregény, zene, meg videojáték és bevallom, mindre nem is volt időm, de azért szorgosan kigyűjtöttem azokat, amik ebben az évben a leginkább tetszettek nekem. Kezdjünk is hozzá:

Filmek:

Az év csalódása: Venom

Én alapvetően kerülöm a képregényfilmeket, de a Venom érdekelt, hiszen gyerekkoromban rajongtam a karakterért. Örültem, amikor bejelentették, hogy Tom Hardy és Riz Ahmed is benne lesz a filmben, a mosoly azonban hamar lefagyott az arcomról, mikor kijött az első előzetes. Konkrétan egy audiovizuális hányásnak tűnt az egész, béna történettel, egy helyét nem találó Hardy-val és olyan bődületesen gagyi CGI-látvánnyal, hogy attól még a '90-es évek végi videojátékos átvezető animációk is elszégyellnék magukat. Fikarcnyival sem lett jobb a teljes, PG-13-as korhatárbesorolást kapott film sem, de legalább pontosan azt kaptam, amit vártam: egy lelketlen, összecsapott, fájóan béna kivitelezésű, tizenéves gyerekekre behatárolt katyvaszt, ami újratervezett eredettörténetként még viccnek is rossz.

Az év meglepetése: Upgrade

Sosem gondoltam volna, hogy Leigh Whannell annyi horror után merész kitérőt tesz a sci-fi irányába, de az Upgrade durván rám cáfolt. Hab a tortán, hogy mindehhez megnyerte főszereplőnek aktuális kedvencemet, Logan Marshall-Green-t, aki a Prometheus idején talán még nem volt több, mint a szegény ember Tom Hardy-ja, azonban a Quarry (Préda) sorozat óta egyre jobban jön fel, és abszolút megérdemelten, hiszen egy kiváló színész. Whannell a bosszúfilmes koncepciót a nem túl távoli jövőbe helyezte, a neonfények és lepusztult ipari gyártelepek világát pedig jókora adag brutalitással töltötte fel.

Az év legjobb filmje: Mandy

Azt hiszem már az első megtekintés után megfogalmazódott bennem, hogy a Mandy simán az év filmje számomra. Az egész olyan, mint egy lázálom. Tele van tömve szimbolikával, Nicolas Cage évek óta nem tett le ennyire erős alakítást az asztalra, Andrea Riseborough a valóságban szerintem annyira nem, de ebben a filmben valami iszonyatosan gyönyörű, a képi világ, a fényképezés, a beállítások és nem utolsó sorban az idén tragikusan elhunyt Jóhann Jóhannsson éteri, önmagában is élvezetes filmzenéje teszik nálam örök klasszikussá a Mandy-t, ami sokak számára talán túl lassúnak és értelmezhetetlennek tűnik, de ha az ember rá tud hangolódni és képes befogadni az ilyen elvontabb művészfilmeket, akkor ideális választás lehet. Itthon is kiadásra került Mandy - A bosszú kultusza címmel, ami már megint nem tudom, hogy jött össze, kedves hazai fordítók, de annyi baj legyen, a lényeg hogy hozzánk is eljutott ez a remekmű.

Szerettem még:

- Bohemian Rhapsody
- Eighth Grade
- Mission: Impossible - Fallout
- Under the Silver Lake
- The Night Comes For Us

Horrorfilmek:

Az év csalódása: The Nun

Érdemes megfigyelni, hogy a The Conjuring univerzumban miképp váltakoznak a jó-, illetve a gyenge filmek. Kezdődött az egész a 2013-as első filmmel, ami szerintem a mai napig egy kiváló alkotás, ha az ember borzongani vágyik. Aztán jött a gyalázatosan rossz Annabelle, ami spinoffként lehet hogy jó ötletnek tűnt, de sajnos megvalósításában messze elmaradt James Wan klasszikusától. Aztán 2016-ban érkezett a The Conjuring 2, immár ismét Wan rendezésében és a film megint tarolt a mozikban, többekkel egyetemben én is imádtam. Utána jött az Annabelle: Creation, ami szerintem egy igazán klassz előzménytörténet volt, hatásos ijesztgetésekkel, majd felröppentek a hírek, hogy idén befut közénk a The Nun, jövőre meg jön a Crooked Man. Sajnos a papírformát követve a The Nun szörnyen gyenge lett, klisés, kiszámítható, Taissa Farmiga pedig hiába a kedvencem az American Horror Story óta, itt valamiért nem találta a helyét. Természetesen fullon pörög a jumpscare-számláló, de mit sem ér ez, ha a hangulat félúton a saját lábában esik pofára.

Az év meglepetése: Gonjiam Haunted Asylum

Fene se gondolta volna, hogy a found footage műfajban lehet még újat mutatni, de a Gonjiam megtette! Az ázsiai horrorfilm a Grave Encounters mintáját követi, azaz adott egy szellemvadász csapat, akik betörnek egy elhagyatott, ám vélhetően kísértetjárta épületbe, hogy ott megpróbáljanak levideózni néhány entitást. Eleve para, hogy a Gonjiam Elmegyógyintézet a valóságban is létezik és bizony a világ hét legijesztőbb helye között szerepel, de hála az égnek a film nem ment el a Grave Encounters -féle gagyi CGI-rémségek irányába, hanem a megfelelő módon adagolt feszültséggel és épp jókor beillesztett ijesztgetésekkel éri el, hogy a Gonjiam Haunted Asylum ne csak egy újabb béna found footage zagyvaság legyen, hanem egy valóban rémisztő horrorfilm.

Az év legjobb horrorfilmje: Hereditary

Idén ez volt az a megtévesztő horrorfilm, amire megint csapatostul özönlöttek a prolik a plakátok miatt, és már az első 15-20 perc után vagy kimentek, vagy a telefonjaikat nyomkodva, egymással beszélgetve várták, hogy elteljen a filmből hátralévő idő. A Hereditary legnagyobb hibája, hogy itthon a kizárólagos kisebb mozis vetítések helyett eljutott az összes helyre, láthattad bármelyik Cinema City-ben és így bizony el kellett viselned a nagyrészt elégedetlenkedő, prosztó közönség reakcióit. Mert a film nem követi a sablonos, ijesztgetésekre építő újkori horrorok sémáját, helyette valami egészen más oldalát mutatja meg a műfajnak: a zsigeri félelmet, a rémálomba hajló őrület manifesztációját, ami megtekintése után még napokig nem hagy nyugodni.

Szerettem még:

- Apostle
- Cam
- Unfriended: Dark Web
- Unsane
- Marrowbone

Sorozatok:

Az év csalódása: Westworld - 2. évad

Amilyen klassz volt az első évadban a Westworld, annyira unalmassá vált a másodikra. Jópár sorozatbarát ismerősöm feladta és elengedte az HBO öntudatukra ébredt androidjainak történetét, én valahol a feudális Japánt megidéző és szamurájokkal szájkaratézó epizódnál döntöttem úgy, hogy oké, nekem a Westworld akkor ennyi volt. De ahogy elnézegettem az évad kritikáit, bizony elég sokan éreztek hasonlóan: a túltolt belemagyarázások mellett a legfájóbb pont a megkedvelt karakterek háttérbe szorítása volt, ami mellett hiába van meg az HBO-ra jellemző profizmus, ha a Detroit: Become Human idén ezerszer többet mondott el az androidok viszontagságairól, mint a jövőre a harmadik évaddal jelentkező, agyonsztárolt Westworld.

Az év meglepetése: The Terror

Március 25-én, mindössze két nappal a születésnapom után jött az AMC saját gyártású horror-sorozata, Dan Simmons könyvéből, erős The Thing utánérzéssel. A HMS Terror és a HMS Erebus hajók az Antarktisz végtelen jégmezőin elakadva arra kényszerítik a kapitányokat és a teljes legénységet, hogy egy idő után gyalog vágjanak neki az ürességnek, amit természetesen a résztvevők 99%-a nem él túl. Erős alakítások (Jarred Harris, Ciarán Hinds és Tobias Menzies mellett az újonc Adam Nagaitis alakít még hatalmasat a pszichopata Cornelius Hickey szerepében), nyomasztó hangulat, rideg látvány és egy annyira erős, már-már sokkoló utolsó rész, hogy én beleborzongtam többször is. Szerencsére jön a második évad.

Az év legjobb sorozata: The Haunting of Hill House

Az első rész első percétől fogva nem volt kérdéses tovább számomra, hogy mi lesz idén az év legjobb sorozata az én listámon. A The Haunting of Hill House a Netflixen landolt, rendezője pedig az a Mike Flanagan, aki nálam a tavalyi év legjobb horrorfilmjének beválasztott Gerald's Game (Bilincsben) című Stephen King adaptációért is felel. Flanagan ezúttal sem hozott szégyent a nevére: a Crain család története bár inkább egy nagyon sötét, a múltba visszanyúló és egy jelenkori halálesetet katalizátorként használó dráma, azért ha paráztatásról van szó, simán hozza akár a The Conjuring zsigeri félelmet kiváltó szintjét. A történet remek, szépen áll össze, a 6. rész valami eszméletlenül zseniális kameramunkával operál, a 8. részben van egy annyira váratlan jumpscare, hogy majdnem hátraestem a székkel, éles szeműek pedig nyugodtan vadászhatják a minden részben fel-felbukkanó, háttérben álló kíséreteket, akik valamilyen módon kötődnek az elátkozott házhoz.

Szerettem még:

- Narcos: Mexico
- Sharp Objects
- Patrick Melrose
- Chilling Adventures of Sabrina
- Trust

Akinek mindenképp kell kapnia valami díjat jövőre az Oscar-gálán:

Rami Malek, mint Freddie Mercury.

Ha van igazság, akkor meg is kapja a legrangosabb díjat.

Zenék:

Az év csalódása: MUSE - Simulation Theory

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a MUSE az utóbbi időben vért izzadva próbál mindent elkövetni, hogy valamiképp felszínen tudjanak maradni, és ehhez igyekeznek állandóan az éppen aktuális trendekbe belenyúlni. Ez 2018-ban valamiért a synthwave lett náluk, ami egyébként már elég régóta egy nagyon klassz műfaj, csak szélesebb körökben - például itthon is - csak idén kezdtek vele komolyabban foglalkozni. Matt Bellamy és zenekara pedig úgy érezték, most jött el az idő a synthwave beemelésének a banda stílusába, hiszen mégsem nyújthatták már tovább a dubstep vonalat, az már kifújt. A borítót a Stranger Things plakátjaival elhíresült Kyle Lambert rajzolta, a dalszövegeket ismét átjárják az összeesküvés-elméletek, a hangszerelés pedig inkább pop, mintsem alternatív rock - ezen már eleve sok régi rajongó húzhatja a száját. Nem azt mondom, hogy rossz lemez a Simulation Theory, de ha a MUSE 2015-ben fel tudott mutatni egy gyökerekig visszakanyarodó, sallangmentes, tökös rock-albumot (Drones), akkor igazán szakíthatnának már ezzel a mindenbe belenyúlós attitűddel.

Az év meglepetése: rook - Parasite

Az utóbbi pár évben rendre azon kapom magam, hogy régebbi, akár több mint 10 éves lemezeket hallgatok inkább a mai felkapottak helyett. Tavaly Marilyn Manson, idén a Limp Bizkit, a She Past Away és a Slipknot talált el, de különösebben nem is követtem figyelemmel az idei lemezfelhozatal fontosabb alkotásait. Egyre többet lógok azonban a bandcamp oldalon, ahol néhány ezer forintért nagyon klassz albumokat lehet lehúzni jó minőségű mp3-ban. Nekem, aki 2018-ban is mp4-lejátszóval a zsebemben mászkálok, ez különösen fontos. A kanadai Ada Rook azért egyik kedvenc női előadóm, mert dalai egyszerre bűbájosak és olykor hallgathatatlanná torzítottak. Olyasmi, mintha összeolvadna a Nine Inch Nails, a hálószobapop, a chiptune, meg a witch house (utóbbi műfaj új favoritom, hála szintén a bandcampnek), az egész felett pedig ott húzódik rook rendkívül édes hangja, amit nagyon szívesen hallgatsz, de ha kicsit jobban odafigyelsz a dalszövegekre, akkor hamar megtalálhatod a keserű, depresszív hangvételét a zenéjének. Nekem kellett ez a hangzás, ez a műfaj, a Parasite pedig nagyon sokszor tette helyre a lelkemet idén év végén.

https://rooksfeather.bandcamp.com/album/parasite

Az év legjobb külföldi albuma: MGMT - Little Dark Age

Miközben idén ősszel a SPIRI† GΔ†ES közreműködésével megszületett az Emerald képében az a dal, amire a legbüszkébb vagyok az eddigi munkásságomból, érdekes módon a nemzetközi színtérről számomra legemlékezetesebb lemez már év elején, egész pontosan február 9-én befutott. Az MGMT hatalmas kedvencem, kiknek 2010-es Congratulations című albuma a mai napig meghatározó számomra és olyan mértékű zenei utazás, amire csak a legnagyobbak képesek. Ellenben a három évvel későbbi, szimplán csak MGMT névre keresztelt kreálmányuk már egyáltalán nem tetszett, ezért kicsit féltem attól, hogy mit tesznek le az asztalra idén. A címadó Little Dark Age dark wave stílusba mártott sötét szintipopja mondjuk ígéretes volt, és szerencsére a teljes LP-ben sem kellett csalódnom, amin olyan remek szerzemények kaptak helyet, mint a When You Die, a Hand It Over, vagy a nálam idén legtöbbet pörgött, zseniális TSLAMP.

Videojátékok:

Az év csalódása: Shadow of the Tomb Raider

"Válj Túlélővé! - hirdette az új Tomb Raider játék ősszel, azonban a bökkenő csak abban van, hogy mi - pontosabban Lara - már a 2013-as reboot végén igazi Túlélővé válhattunk, mikor dupla pisztollyal sorozva küldtük a másvilágra Mathias-t. A Rise sokat nem tett hozzá az újratervezett szériához, azonban kibővítette azt, az egyik DLC pedig a Croft Manor-ban nyomozgatással nálam abszolút telitalálat lett, hisz a Legend óta nagyon szeretem, ha foglalkoznak Lara múltjával. Persze a múlt-kártyát a Shadow is előhúzta, mellette viszont minden más megrekedt egy klisés akciójáték szintjén, érdektelen mellékküldetésekkel, béna sztorival és fájóan kevés lopakodási, illetve lesből támadós lehetőséggel. Vitathatatlan, hogy gyönyörű lett a Shadow of the Tomb Raider, a cukormáz alatt viszont az Angel of Darkness óta nem lapult még ennyire gyenge epizód.

Az év meglepetése: Assassin's Creed Odyssey

Azt azért nem gondoltam volna, hogy az Origins után az elsőre igencsak copy-paste érzetet keltő Odyssey úgy válik az egyik legjobb Assassin's Creed epizóddá, hogy tulajdonképpen semmi újat nem talál fel, csak az eddig látott játékmechanikai elemeket tökéletesíti. Van itt ismét szerepjátékos fejlődési rendszer, újratervezett harc és hajókázás, egy akkora térkép, hogy több mint 150 óránál kb. a felét jártam csak be, és végre a történet elején választható karaktereket is rendesen kidolgozták (Kassandra amúgy imádnivaló!). Ehhez csapjuk még hozzá, hogy a játék megint annyi tartalommal lett megtömve, hogy akár hosszú hónapokra lekötheti az érdeklődőket - csak most decemberben fél tucat ingyenes tartalom jött hozzá - és a látványvilág is az eddigi legszebb, amit AC-játékban láthattunk. Augusztusban Korfun nyaraltunk, októberben pedig virtuálisan visszatérhettem a görög partokra, hogy Spárta vagy Athén oldalán harcolhassak. Ez még a tévé előtt is hatalmas élmény volt.

Az év legjobb videojátéka: God of War

Hé fiú, ez nem is volt kérdéses! Azóta már a Game Award díjátadón is bezsebelte az idei év legjobbjának járó szobrot, és tulajdonképpen csak a Red Dead Redemption 2 jelentett rá potenciális veszélyt, viszont ha figyelembe vesszük, hogy a God of War miképp újította meg a szériát, mennyire zseniális módon hozta bele az új TPS-nézetet, a gyönyörű látványt, harcot, illetve hogyan fűzte tovább a God of War III történetét, akkor bizony beláthatjuk, hogy Kratos-nak idén be lett betonozva az első hely. Imádtam a játék minden egyes pillanatát, ami összességében talán nem volt annyira epikus, mint mondjuk az első két rész, de sokkal mélyebb történettel rendelkezett, a visszautalások a korábbi játékokra pedig örömkönnyeket csaltak a szemembe. Mától az enciklopédiákban a "reboot" szónál a God of War nevét keressük, aminek biztosan jön majd folytatása (Thor már be lett lengetve), viszont addig még kétszer biztosan újra végigviszem, mert ennyire tökéletes, művészi és innovációs szempontból is példaértékű videojátékkal már nagyon régen találkoztam.

Szerettem még:

- Spider-Man
- A Way Out
- Detroit: Become Human
- Frostpunk
- Graveyard Keeper

Ennyi lett volna a személyes összeállításom, ami mellé néhány személyesebb mérföldkő:

Legrangosabb szakmai teljesítmény: PC Guru cikkíró lettem

Legrangosabb blogos teljesítmény:

A Top 10 lélekgyilkos film átlépte a 121 ezres megtekintést

Saját zene, amire a legbüszkébb vagyok:

Oké, ebből rögtön kettő is akad, egy nyárról, egy pedig őszről:

Amik csak idén értek el hozzám:

PSVR - egyszerűen imádom, főleg horrorjátékokkal párosítva
Baltimore - gótikus horror képregény Mike Mignolától
Harrow County - ez is horror, csak az amerikai folklórba ültetve
God of War 2 - érthetetlen hogy ez kimaradt, hisz aranyat ér minden perce
Nameless - brutális, értelmezhetetlen sci-fi horror comic Grant Morrisontól
Slipknot - pótoltam a lemaradást az összes albummal
Limp Bizkit - tudom hogy ciki, de nyáron rengeteget hallgattam őket
She Past Away - török nyelvű dark wave / goth rock: nem értem, de nagyon adom
Assassin's Creed II - Ezio történetébe is csak most kezdtem bele
Sidewalks and Skeletons - witch house, álmatlan éjszakáim aláfestőzenéje

Azt hiszem, ennyi lett volna.

Kellemes karácsonyi ünnepeket és Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!