A "Madarak a dobozban" elnevezésű Josh Malerman regény ugyan nem lett modern klasszikus, de igen szép sikereket ért el (egyébként már nálunk is kapható!), a megfilmesítés joga pedig eleinte a Universal-nál volt, akik Andy Muschietti (AZ) rendező kezébe adták volna az alapanyagot. Ebből végül az lett, hogy a projekt a Netflix-nél landolt, a rendezői székbe pedig Susanne Bier (a BBC -féle Éjszakai szolgálat) került. Főszereplőnek mindjárt itt van Sandra Bullock, aki a limonádé-vígjátékok és habkönnyű romantikus filmek után azért már párszor bebizonyította, hogy tud színészkedni (például: Ütközések, Gravitáció), de a mellékszerepekbe is olyan nagy nevek kerültek, mint Sarah Paulson (AHS) vagy épp a jó öreg John Malkovich. Impozáns szereplőgárda, jó alapanyag, nade milyen lett maga a film?

Az alaptéma megint a következő: beköszönt az apokalipszis. Szerencsére azonban nem a lerágott csont kategóriát láthatjuk, az emberiség ezúttal sokkal rejtélyesebb módon pusztul ki, mintha mondjuk megelevenedő zombik vagy idegen planétákról érkező gyarmatosító idegenek lepnék el az utcákat. A Bird Box nagyon okosan csinálja, hogy nem mutatja meg a lényeket, melyekre ha valaki ránéz, azonnal öngyilkos lesz. Eredetileg egyetlen jelenetben megmutatták volna őket, de ezt szerencsére a stáb elvetette. Itt jegyezném meg, hogy jobb is, hiszen az olvasottak alapján meglehetősen viccesre sikeredett a végeredmény. Szóval a Bird Box nem mutat meg semmit, aki azt várja, hogy premier plánban láthatjuk a fajunk pusztulásáért felelős kreatúrákat, az csalódni fog. De éppen azzal válik ez a pont a film erényévé, hogy meghagyja találgatni a nézőt. Hitchcock óta ismeretes, hogy attól félünk igazán, amit nem látunk, nincs a szemünk elé tárva. Ez a Bird Box esetében hatványozottan igaz és bár a film háromnegyedénél rajzok formájában találunk utalásokat, a lények végig rejtve maradnak, közeledtükre csak a feltámadó szél és a falevelek tánca utal.

A történet két idősíkban fut. Láthatjuk az apokalipszis eljövetelét Malorie (Sandra Bullock) szemszögéből, majd az utána következő napokat, heteket, hónapokat és végül éveket, mikor is egy maroknyi túlélővel (Machine Gun Kelly, hát te meg mi az anyádat keresel itt?!) összezárva próbálnak életben maradni, a fogyatkozó élelmiszer-készlet és növekvő belső viszályok mellett. A másik idősík pedig a jelen, mikor Malorie egy csónakban evezve próbál két kisgyerekkel a biztonságot jelentő óvóhelyhez eljutni. Szerencsére a film igyekszik megmaradni a racionalitás talaján, azonban néha még így is becsúszik néhány eget rengető marhaság. Értem én, hogy ragaszkodni kellett a regényhez, azonban egy-két változtatást simán eszközölhettek volna és akkor mondjuk nem kapunk olyan idióta jeleneteket, mint mikor a pufi néger geek pánikrohamot kap a lesötétített kocsiban a nyílt utca közepén és ki akar szállni elszaladni, holott pontosan tudja, hogy ha egyetlen pillantást vet egy rémségre, azonnal beleőrül és önkezével vet véget életének. Vagy mondjuk kihasználhatták volna az éjszaka adottságait, mikor ugye jóval behatároltabb a látótávolság, ezáltal nagyobb eséllyel indulhattak volna portyázni. A bekötött szemmel való vadvízi raftingolásról már nem is szólva, ami kvázi egyenlő az öngyilkossággal, ám Malorie felelőtlenül mégis mellette dönt.

Vannak azért gondok karakterfejlődés terén is, a legszembetűnőbb pedig épp Malorie, aki pontosan tudja, hogy bármikor elveszítheti a két gyereket, ezért a minél kevesebb kötődés végett még nevet sem ad nekik, szimplán csak Fiúnak és Lánynak hívja őket. A pálfordulás persze bekövetkezik, azonban igen érdekes, hogy mennyire lassan, hiszen a cselekmény összesítve öt teljes évet ölel fel. Arról meg már végképp nem akarok litániákat írni, hogy mennyire nem sikerült érzékeltetni az idő múlását, Malorie még öt év után is tökéletes frizurával, egészségesen, kisminkelve éli mindennapjait, a néger pasiról (simán azt hittem, hogy 50 Cent) már nem is szólva, aki ennyi idő után is olyan karizmokkal rendelkezik, mintha minden nap gyúrni járna valami kihalt edzőterembe. Mindenki fitt, jóllakott, és mindez csak azért vicces, mert a múltba visszakanyarodva már az első néhány nap után kétségbeesett magánakciót indítottak a közeli szupermarket felé, hiszen elfogyott az összes élelem. Ne akarja már nekem senki bemesélni, hogy a kerti kis üvegházban termesztett zöldségek mellett öt év elteltével ezek a túlélők így néznek ki. Kukacoskodás, de erre igazán figyelhettek volna.

Mindezektől függetlenül a Bird Box nem egy rossz thriller. Sok helyen párhuzamba lett állítva a Hang nélküllel, de én pont úgy vagyok vele, hogy nekem a Bird Box sokkal jobban tetszett. A Hang nélkül-t moziban láttam, kevesen is voltunk, senki meg se pisszent végig a film alatt, mégis úgy jöttem ki a vetítésről, hogy ezt nem igazán szeretném többet látni. Egyrészt indokolatlanul túl lett tolva irányába a hype, másrészt akadtak benne még a Bird Box marhaságain is túlnyúló logikátlanságok (például az apa teljesen felesleges önfeláldozása), amik számomra egyszerűen gyengévé tették. Sokkal többet ettől a filmtől sem vártam, de a végén nem hagyott rossz szájízt, egy teljesen korrekt poszt-apokaliptikus thriller kerekedett belőle, amibe ugyan szintén bele lehet kötni itt-ott, de a végeredmény nálam mégis sokszorosan jobban működött mint a Hang nélkül esetében. Nem kell túl sokat várni tőle, nem egy világmegváltó alkotás, de esti filmezésre tökéletes választás lehet.

Értékelés: 7/10