Gaspar Noé még mindig az egyik legizgalmasabb rendező manapság, aki ha új filmmel jelentkezik, akkor abban biztosak lehetünk, hogy vagy egy totális káoszba forduló drogos tripre (Enter The Void), vagy a különféle emberi kapcsolatokat a hideg boncasztalon darabjaira szedő, polgárpukkasztó drámára (Irréversible, Love) van kilátás. Legújabb filmje, a Climax nem kapott különösebben nagy hírverést, valamiért mellettem is simán elment, csak mikor már kinn volt pár hónapja, akkor találtam rá kíváncsiságból, mert az előzetest láttam, tetszett is, a filmet dettó vártam, de egyszerűen annyira nem kapott hátszelet itthon, hogy meg is feledkeztem róla. Aztán csak eljutottam odáig, hogy megnézzem végre.

Bár filmjei eleve rettenetesen életszagúak, a Climax ténylegesen a valóságból merít: a történet 1996 telén esett meg Franciaországban. Egy világtól elzárt, távoli táncstúdióban járunk, ahová egy csapat táncos érkezik próbálni, és persze partizni. Az események azonban kész pokolraszállássá válnak, mikor valaki LSD-t kever a felszolgált italba, és mindenki olyan durva pszichedelikus tripet kezd átélni, hogy a feje tetejére áll az egész világ, a barátságok felbomlanak, a táncosok egymás ellen fordulnak, a tettlegességig fajuló viták közepette pedig már vér is fog folyni. Szörnyen intenzív a film, amint az LSD elkezdi megtenni hatását, és felpörögnek az események, úgy kezdünk mi is elveszni a téboly végeláthatatlan útvesztőjében, miközben a hangfalakból ütemesen zeng Aphex Twin (Windowlicker), a Daft Punk (Rolling & Scratchin'), a Soft Cell (naná, hogy a Tainted Love), vagy épp Giorgio Moroder (Utopia), de az Angie a The Rolling Stones-tól sem ütött még ekkorát fináléban. A zenei felhozatal izgalmas, és remek alapot szolgáltatnak az őrület felé vezető, droggal kikövezett úton, amihez Noé kedvenc operatőre, Benoit Debie ismét parádésan asszisztál: a kamerakezelés tökéletes, a táncok és az egy snittes jelenetek annyira szépen vannak fényképezve, hogy ilyet csak a legnagyobbak tudnak. Én személy szerint már csak a fényképezés és a koreográfia miatt is simán odailleszteném a filmet 2018 másik nagyszerű filmje - mely témájában is hasonló, sőt, itt utalást is kapunk rá egy VHS kazetta formájában - a Suspiria remake mellé.

Ahogy a Love, úgy a Climax sem kapott forgatókönyvet, a szereplőknek improvizálniuk kellett, viszont ezt kifejezetten jól oldották meg. A színészek valódi táncosok, akiket főként YouTube-ról válogattak össze. Egyetlen nagyobb név közülük csupán Sofia Boutella (Atomszőke, A múmia, Hotel Artemis), akinek viszont van a filmben egy annyira zseniális, LSD-mámorban úszó szóló jelenete, hogy az valami elképesztő. Egyébként mindenki egytől-egyig teljesen természetesen viselkedik, még a 8-9 éves forma kisgyereken sem lehet látni, hogy egyetlen másodpercre is zavarban lenne a kamerától, ami szép teljesítmény. Ha Gaspar Noéról van szó, akkor az ember elsősorban arra kíváncsi, hogy vajon már megint mivel botránkoztat meg ez a bajszos provokatőr? Az Irréversible kimaxolta a nemi erőszak fogalmát - mondjuk ott a poroltóval történő fej szétverés sem volt semmi! -, az Enter The Void egy vagina belsejéből mutatta be a szexet, de Noé kevésbé ismert első filmje, az I Stand Alone is bővelkedett megbotránkoztató jelenetekben, sőt, ott  figyelmeztetett is a film a kegyetlen végkifejlet előtt egy felirattal, amely szerint harminc másodpercünk van elhagyni a mozit, mielőtt olyasmi jönne, amit tényleg nem szeretnénk látni - és sajnos jött is.

Itt nagyon nagy durvulásra azért nem kell számítani, bár néha a Climax sem finomkodik (lásd: a terhes lány viszontagságai), de nem fogunk nyakig merülni a mocsokban, ez most nem egy provokatívnak szánt alkotás, tele olyan jelenetekkel, mint például a Love 3D-ben az arcunk felé repülő spermája, vagy valós szexjelenetei. Nem, a Climax azt mutatja be, hogy mi történik akkor, ha egy pszichedelikus drog megfertőz egy partit, az elfojtott érzelmek felszínre törnek, az indulatokat és a szexuális vágyakat pedig nem tudják többé kontrollálni. Minden elemében tökéletes film, amiben Noé megint megcsavarja a szerkezetet, hiszen egyből a befejező jelenettel nyit, a film címét csak a legvégén írja ki, de a szereplők neveit is csupán az első fél óra után (!) láthatjuk. Azt nem mondom, hogy a Climax jobban tetszett, mint az Irréversible, vagy az Enter The Void, viszont sokkal jobban tetszett, mint az izzadtságszagú Love. Ha legalább 3-4 évente kapunk egy hasonló filmet Noétól, én már elégedett leszek.

Értékelés: 9/10