Az American Horror Story című sorozat mindig is nagy kedvencem volt, sőt, ezen blogon tárgyalt első két évadja a mai napig ott van a legolvasottabb cikkeim között. Jelzem, a Murder House és az Asylum évadok tényleg kiállták az idő próbáját, és a feketehumorral jócskán átitatott sorozat egyetlen szempillantás alatt lopta be magát nagyon sokak szívébe. Én magam nagyon nehezen tudnék dönteni, hogy a kettő közül melyik is volt a jobb, de a már-már szürreális jelenetei miatt inkább az Asylum felé hajlok, noha a Murder House is egyértelműen hozott rendkívül emlékezetes pillanatokat. Ellenben sajnos a Covennel egy kissé leült a széria. Noha a boszis vonal nagyon tetszett, és öröm volt viszontlátni a régi szereplőket is (bár Evan Peters „csak” egy szimpla zombit alakított), a végére teljesen elveszített az évad, és a gyatrán, kapkodva elvarrott történeti szálaknak hála (lásd: boszi-vadászok) igyekeztem minél előbb elfelejteni. A cirkuszos Freak Show és az egészen elvont Hotel már sokkal jobban tetszettek, utána azonban rendkívüli mélyrepülésbe kezdett az AHS.

A Roanoke lett számomra az az évad, ahol elhatároztam, hogy befejezem a sorozat nézését, mert annyira idegtépően bugyuta középszerré sorvasztották, hogy egyszerűen erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy egyáltalán egy részt be tudjak fejezni. A Cult ezek után teljesen kimaradt az életemből, az Apocalypse pedig talán ha a feléig tudott lekötni. Elkönyveltem magamban, hogy Ryan Murphy és Brad Falchuk egykori kult-sorozata végérvényesen az ötlettelenség posványába süllyedt, ám azért fél szemmel még továbbra is követtem a híreket, hogy miféle új irányokba tekergőzik tovább az AHS. Szóba került régimódi fekete-fehér horror, űrben játszódó sci-fi, de aztán az első promó-képekkel egyértelművé tették, hogy a ’80-as évek retrójának jegyében fogan az új évad, amely az American Horror Story: 1984 néven fog futni. Visszatér benne Emma Roberts, Billie Lourd, Leslie Grossman, Cody Fern, John Carroll Lynch, Leslie Jordan, Tanya Clarke, Lily Rabe, Dylan McDermott, és a Freak Showban hatalmasat alakító Finn Wittrock is, azonban Sarah Paulson és Evan Peters ezúttal kimaradnak. Én mondjuk bíztam benne, hogy legalább cameo-szerepben viszontláthatjuk őket is, de nem, sajnos ezúttal tényleg távol maradtak a forgatástól.

Az American Horror Story: 1984 a ’80-as évek slasherjeit veszi alapul. Egy baráti társaság a Redwood táborba érkezik, hogy önkéntesekként segítsenek a tábor megnyitásában, ahol korábban (egészen pontosan 1970-ben) szörnyű tömegmészárlást hajtott végre az egykori gondnok, Benjamin Richter, azaz Mr. Jingles. Másik nevét onnan kapta, hogy akármerre járt félelmetes esőkabátjában és nehéz csizmáiban, az oldalán lévő kulcsok állandóan csilingeltek, ezzel is tudatva jöttét. Richter támadását egyetlen ember élte túl, Margaret Booth, aki most épp a tábor vezetőjeként ügyködik az újranyitáson. Főszereplőnk Brooke Thompson (Emma Roberts), aki azért érkezett a táborba újdonsült barátaival, hogy feldolgozza, egyszersmind elfelejtse azon éjszakát, mikor a Night Stalker (aka Richard Ramirez) betört az otthonába és meg akarta ölni. Brooke ugyan el tudott menekülni, de azóta is rémálmok gyötrik. A Redwood tábor bár tökéletes alternatíva lenne számára az újrakezdéshez, azonban kisvártatva a horror itt is kezdetét veszi. Mr. Jingles megszökik a közeli elmegyógyintézetből, Ramirez is rátalál Brooke nyomaira, és ha mindez nem lenne elég, a tábort még szellemek is járják!

Kezdeném azzal, ami tetszett. Maga a hangulat a ’80-as évekbeli slágerekkel, korhű ruhákkal és egyebekkel tényleg jól sikerült. Egyértelmű, hogy az AHS ezzel leginkább a Stranger Things –féle retróhullámot próbálta meglovagolni, és atmoszférateremtésben nem is nyúltak annyira mellé. Klassz az intro, jópofa a slasher alapötlet – a Péntek 13 többször is megidéződik! –, és az események egész gyorsan felpörögnek, tehát nem arra hegyezték ki a teljes évadot, hogy majd Mr. Jingles szépen sorban mindenkit egyesével le fog vadászni. Itt viszont tetten érhető némi csapongás is, hiszen mikor már elkezdünk ugrálni az időben, az szinte teljesen megöli a slasher hangulatot, és visszaköszön a széria azon negatív tulajdonsága, hogy egyszerre túl sokat akar markolni. Nem volt rossz ötlet behozni a Night Stalker-t, viszont a hozzá köthető sátánizmust nyugodtan elhagyhatták volna. Ugyanígy az se volt rossz ötet, hogy Jingles emberi oldalát is megmutatják (sőt, néhány csavart is belevisznek karakterébe), viszont a fináléra belőle is túl sok lesz már. Ha túl sokat tudunk meg valamiről, az elveszi a misztikumot, és ez leginkább a Redwood tábor szellemeire igaz. Ott ugyanis ha bárki meghal, a lelke örökre a táborban ragad. Ez sem rossz ötlet, csak sajnos a vízbe folytja a teljes klasszikus slasher utánérzést, hiszen hiába hullanak a szereplők, ha utána kísértetként ugyanúgy visszatérnek, és lökik tovább a hülyeségeiket. Na, igen, racionális döntéseket itt senki ne várjon, hőseink pontosan annyira idiótán kezelnek egy-egy szituációt, mint a Péntek 13 bármelyik részében az önkéntes hullajelölt tinik. Szegény Emma Roberts érezhetően az évad egyik leggyengébbje, és bár neki eleve a naiv, elesett lányt kellett alakítania, de vicces, hogy a többi mellékszereplő köröket ver rá. Örültem, hogy viszontláthattam Dylan McDermottot, mint kezdő sorozatgyilkost, de Finn Wittrock szereplése az utolsó részben is emlékezetesre sikeredett.

Összességében én valamivel többet vártam, azonban még így sem tudom azt mondani, hogy csalódtam volna az American Horror Story idei évadában. Nyilván ez a sorozat már sosem lesz annyira emlékezetes, mint a Murder House és az Asylum idején volt, de jó látni, hogy képesek még behozni új, és működő ötleteket. Az 1984 témaválasztásában remek, a történetvezetés viszont itt-ott megbicsaklik, és az időugrásokkal könnyedén kizökkentheti az erre kevésbé fogékony nézőket. Nagyon messze áll bármiféle kimagasló eredménytől is, kivéve ha azt nézzük, hogy az AHS-nek már évek óta ez az első olyan évadja, amit nem kapcsolnak ki a tősgyökeres rajongók 2-3 rész után – ez pedig mindenképp teljesítmény. Nekem ugyan nem hozta vissza a hitemet a sorozatba, de egyszer abszolút jó volt végignézni, és kíváncsian várom, hogy a készítők miféle koncepciót hoznak el nekünk jövőre!