17 évvel járunk a Far Cry 5 végén látott, mindent elsöprő atomrobbanás után. Hope County romjain új élet sarjadt, a természet visszakövetelte magának, ami egykor az övé volt: a kiszínesedett, élénk rózsaszín virágokkal teli mezőket elgazosodott földutak szegélyezik, miközben pár méterrel arrébb a hegyekből futó patakok és erdei tavak vize olyan kristálytiszta, hogy szabad szemmel is látni benne a szivárványszínű halakat. Ez valóban maga a földi paradicsom, azonban az erőszak az idők folyamán itt is gyökeret vetett. Egy rettegett testvérpár, Mickey és Louis tartják rettegésben a környéket The Highwaymen nevezetű bandájukkal, akik nem elég, hogy a vidéket járva terrorizálják a megmaradt lakosságot, de hatalmas városszéli arénájukban gyilkos roncsderbiket is rendeznek. Azok, akik nem álltak be közéjük, vagy bujkálva élik mindennapjaikat, vagy csatlakoztak a fennmaradó két nagyobb csoport tagjai közé. Az egyik a túlélőknek fenntartott Prosperty nevezetű hely, ami egyben központi bázisunk is lesz a játék folyamán. A másik pedig a New Eden nevezetű törzs, akik az előző játékban megismert Joseph Seed tanaiból nőtték ki magukat, és úgy egyébként vezetőjük is maga Joseph fia, Ethan. Az Atyát már évek óta nem látta senki, az egykori prófétából és az Eden's Gate projektből a hosszú hónapok túléléssel teli viszontagságos ideje alatt szimpla mítosz lett. Tanításai ugyan kőbe vésett igazságokként szerepelnek a törzs tagjainak mindennapjaiban, azonban maga az Atya már nem több egy ködbe veszett legendánál, aki réges-rég Északra vándorolt és többé nem tért vissza.

Ismét egy szótlan hőst alakítunk, aki ebbe a látszólag idilli, ám a felszín alatt rothadó világba csöppen, mikor a túlélők elhatározzák, hogy segítséget kérnek a tébolyodott testvérpár elleni harcban. A terv egy darabig működik is, ám amint elkezdünk komolyabban munkálkodni a The Highwaymen ellen, ők ezt kegyetlenül megtorolják: a Prosperty tagjai közül többen meghalnak, az épületeket felgyújtják, és úgy kvázi a nulláról kell újraépítenünk mindent, többet között társaink győzelembe vetett hitét is. A játékmechanika alig változott a Far Cry 5-höz képest. Ugyanúgy elfoglalhatunk outpostokat, és ismét szerezhetünk magunk mellé hű segítőtársakat (Guns For Hire), akik közül egy-kettő már az előző részben is szerepelt, csak itt persze jóval öregebbek. Eleve Carmina, aki felkeres minket segítségkérés céljából, annak a pilóta Nick Rye-nak a lánya, akivel korábban már találkozhattunk (sőt, ha jól emlékszem, a „Special Delivery” mellékküldetés konkrétan arra épült, hogy Nickkel és terhes feleségével kellett az orvoshoz érnünk). Jó hír az előző rész szerelmeseinek, hogy Rook is visszatér, de erősen spoileres lenne, hogy milyen formában. Annyit azért elárulok, hogy egykori néma hősünk itt immár felbérelhetővé válik és kedvünkre behívhatjuk akármikor, hogy íjával segítsen a harcokban. Természetesen maga az Atya, azaz Joseph Seed is tiszteletét teszi, akin azért némileg meglátszik az az eltelt közel 20 év, de hite azóta is sziklaszilárd. Továbbra is szent meggyőződése, hogy amit tett, azt Isten szavára cselekedte és ebből a delíriumos álomból ezúttal nekünk kell őt végleg felébresztenünk.

Feltűnik még korábbi nagy favoritom, Grace Armstrong, valamint Pastor Jerome, Hurk és Sharky is, de lépten-nyomon belebotlunk valami ismerős részletbe a Far Cry 5-ből, legyen az egy mellékküldetés, mely Cheesburgerre, az egykori medvére utal, vagy csak egy régen látott helyszín, ami 17 évvel később már nyilvánvalóan eléggé másképp fest. A környezet egyébként is nagyszerűen lett megteremtve: a természet által visszafoglalt területek mind-mind a The Last of Us baljós, világvége utáni hangulatát juttatják eszünkbe, míg a The Highwaymen neonszínes-halálfejes graffitikkel tarkított stílusában egyszerre köszön vissza a 2015-ös Mad Max és a Rage 2, valamint a Borderlands játékok látványvilága. Az összhatás remek, amit csak tovább emel a licenszelt zenék tárháza, melyeket a rádióban hallgathatunk. Tudjátok, hogy az OST fontos pont számomra, és aki olvasta a Far Cry 5 cikkemet, az azzal is tisztában lehet, hogy ott nem igazán nyerte el tetszésemet a zeneválasztás, pedig a Ubisoft elég sokszor csont nélkül beletalál a zenei ízlésembe (például: The Crew 2, aminek bizonyos dalait a mai napig hallgatom). Nos, itt remek stílusérzékkel válogatták össze ismét a zenéket! Egészen régi slágereket is hallhatunk, de a The Highwaymen Radio például csak trap/rap/grime zenéket kínál, olyan előadóktól, mint mondjuk a Die Antwoord, a Run The Jewels, Princess Nokia, a Four Fists, vagy Steve Aoki. Ötletes, hogy ha streamelnéd a New Dawn-t, akkor a beállítások között fellelhető egy kifejezetten erre a célra létrehozott Streaming mód, amit bekapcsolva kilövi neked játék közben a licenszelt zenéket, nehogy a YouTube besírjon miattuk.

A 15-20 órányi játékidő alatt a sztorinak nagyon hamar a végére érhetünk, utána pedig marad a jó öreg felfedezés, vadászat, horgászat, elmaradt missziók abszolválása, valamint a gyűjtögetés. Utóbbit – pontosabban a gyűjthető collectible cuccokat – ezúttal nem vitték túlzásba, hiszen mindössze mp3-lejátszók és fotó-helyszínek után kutakodhatunk. Ám ezeknél sokkal fontosabb tényezővé lépett elő a loot. Mivel a nukleáris tél után járunk, kiemelten fontos szerep jutott a craftolható tárgyaknak (fegyverek, járművek, de még Prosperty épületei is), úgyhogy ezekhez mind alapanyag kell. Szükség szerint gyűjthetünk növényeket, fémhulladékot, vagy ragasztószalagot, de a legnagyobb kincs – és az épületek fejlesztésének legfontosabb adaléka – az etanol lesz. Etanolt outpostok elfoglalásával, ellátmányok kifosztásával, vagy ellenséges tartálykocsik eltulajdonításával szerezhetünk, és itt érdemes megjegyeznem, hogy az outpostoknál lehetőségünk van kipucolni azokat (+50 etanol), majd visszaszolgáltatni a The Highwaymen kezére, akik eztán megerősített védelemmel veszik vissza tulajdonukat. Ez nekünk azért jó, mert így újra elfoglalhatjuk őket, amivel még több etanolhoz juthatunk, ezt a metódust pedig a végtelenségig ismételhetjük.

Sokkal több az RPG-vonatkozás ebben az epizódban. Ezt mondjuk már a legutóbbi két Assassin’s Creed is sikeresen implementálta a játékmenetbe, és szerencsére ezt a sort a New Dawn sem szakítja meg. Erősségük szerint négy csoportba oszthatóak az ellenfelek, viszont ugyanígy fegyvereket is ezek alapján craftolhatunk, tehát a táposabb rosszfiúk ellen csak úgy vehetjük fel a szögekkel kivert kesztyűt, ha az ő szintjükhöz – vagy annál erősebb – gyilkolóeszközt fabrikálunk a munkapadnál. Minél combosabb az adott fegyver, annál több alapanyag kell hozzá, szóval így vagy úgy, de rá leszünk kényszerülve a folyamatos lootolásra. Ezt viszont pont ideális mértékkel adagolja nekünk a játék, sosem érezzük úgy, hogy olyan végeláthatatlan grindfestbe csapott át az egész, mint mondjuk a Primal esetében, ahol az utolsó bő 3-4 órát csak azzal töltöttem, hogy növényeket szüreteltem az erdőkben. A Ubisoft jó aránnyal mixelte tehát hozzá az eddig megszokott sémákhoz az új játékelemeket, miközben abszolút szórakoztató módon gondolták tovább a Far Cry 5 történetszálát, ahol végre pontot tehetünk Joseph sorsának végére.

Nem vártam túl sokat a New Dawntól, de simán hozta a kötelező szintet az én szememben. Bőven lekötött amíg tartott, és nagyon jó érzés volt viszontlátni régi helyszíneket és szereplőket 17 évvel az atomrobbanás után. Easter eggekkel persze még mindig tömve van Hope County, ahogy karakterünk testreszabhatóságát sem kell elhanyagolnunk, de ha vadászni, esetleg pecázni támad kedvünk, abban is partner a New Dawn. Mick és Lou messze nem a széria legérdekesebb, legösszetettebb főgonoszai, de ellenlábasként maximálisan megállják a helyüket. Egyedül talán Ethan karaktere, és az ő sorsának alakulása gyengén, összecsapottan kidolgozott, de New Edenben legalább kárpótol bennünket valamennyire Joseph, aki még mindig a félőrült és a vallási fanatikus közötti határmezsgyén táncol. Az apokaliptikus jövőképe miatt nekem személy szerint jobban tetszett a New Dawn, mint a Far Cry 5, hiszen a Ubisoft nem egy sötét, komor jövőt festett fel előttünk, hanem egy pozitív színezetűt, amiben a népek közti rivalizálást és a két, hobbiból gyilkoló testvér diktatúráját leszámítva tökéletes minden. A természet ragyogóbb, mint valaha, az emberek pedig megtanultak egymást segítve, békességben élni. A békéért ugyan meg kell szenvedni, de ami utána jön, az valóban maga a földi paradicsom. Szebb apokalipszist kívánni sem lehet.

“Let them burn. This is God’s will. This is their punishment.”