A Goodnight Mommy lazán ott van a modern horrorfilmek legfontosabbjai között. Talán pont emiatt vártam annyira a rendezőpáros (Veronika Franz és Severin Fiala) legújabb közös filmjét, mely már a rendkívül hangulatos előzetese alapján is egyfajta The Shining és Hereditary keveréknek tűnt. Persze számítottam rá, hogy a The Lodge is inkább lesz pszichológiai horror, mintsem gore vérfürdő, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire mélyen alászáll az emberi psziché legsötétebb bugyraiba.
A film az utóbbi idők egyik legerősebb kezdésével indul. Adott egy széthullot, ám látszatra azóta megerősödött (csonka)család, ahol az apa (Richard Armitage, aki újabban a Castlevaniában a főhős Trevor Belmont szinkronhangja) már külön él, és az anya (Alicia Silverstone, aki elég látványosan megöregedett a Batman & Robin óta) neveli a két gyereket. Aiden (Jaeden Lieberher - AZ 1-2) és Mia (Lia McHugh) egész jól dolgozzák fel szüleik válását, azonban anyjuk egyáltalán nem tudott megbirkózni a feladattal és ez végül az öngyilkosságba hajszolja, egy rendkívül sokkoló jelenetben. Az apa ezek után igyekszik menteni a menthetőt, és megpróbálja összehozni gyerekeit újdonsült párjával, Grace-el (Riley Keough), azonban ez katasztrofálisan sül el. Sem Aiden, sem Mia nem hajlandóak elfogadni a nőt, és pont őt teszik felelőssé édesanyjuk haláláért, sőt, ennek tetejébe még az is kiderül róla, hogy egy olyan szektavezérnek az egyedüli életben maradt lánya, aki annak idején tömeges öngyilkosságot követett el az összes agymosott követőjével egyetemben. Mindezt megkoronázandó, az apa kitalálja, hogy töltsék együtt a karácsonyt távol a hófödte hegyekben egy kabinban, hátha majd ott összebarátkoznak a gyerekek Grace-el. Remek ötlet, fater!
Innentől kaphatnánk azt is, hogy a terv sikerrel jár, és mindannyian puszipajtások lesznek, majd a maradék másfél órában azt nézhetjük, amint édes süteményeket készítenek és karácsonyfát díszítenek, de szerencsére a The Lodge ennél sokkal komolyabban veszi magát. Mikor az apának vissza kell utaznia a városba egy sürgős ügy miatt, a gyerekek és Grace egyedül maradnak a kabinban, odakinn pedig egyre nagyobb hóvihar támad. Mikor már éppen kezdene megtörni a jég közöttük, egyik nap arra ébrednek, hogy mindenük eltűnt. Az ételektől és ruháktól kezdve Grace PTSD-re szedett gyógyszerén át tényleg mindennek lába kélt, és bár eleinte maga Grace is csak egy félresikerült trollkodásnak fogja fel az egészet, szépen lassan rá kell döbbennie, hogy talán valami más állhat a háttérben. Például a creepy festmény, amit előző este vert le a falról, másnapra megint ott van. Egyáltalán maga a kabin is olyan, mintha már a Pokolban lennének és vezeklésül korábbi tetteikért örök kárhozatra ítéltettek benne. Grace elméje szépen lassan bomlik meg (pont, mint Jack-é a The Shiningban) és ugyanannyira aljas módon kúszik be a téboly a falak közé, mint tette azt a Hereditary családjával (belső nézetből fényképezett babaházat itt is találunk).
A The Lodge egyik nagy érdeme, hogy képes bizonytalanságban tartani a nézőt egészen a filmvégi nagy csavarig. Nem tudhatjuk pontosan, hogy mi a valóság, és mi Grace képzeletének a szüleménye. Vajon tényleg hangokat hall az éjszaka közepén, vagy ez csak valamiféle ostoba tréfa eredménye? Fokozatosan, percről-percre merülünk alá az izolált környezet által díszpapírba csomagolt téboly mélyére, ahol az elkerülhetetlen vég fogad bennünket. A The Lodge nem kímél. A végére, az utolsó képsoraival bevisz még egy jókora gyomrost, hogy végképp nehezen tudjunk szabadulni előle. A köztes időben ugyan néha képes leülni kicsit a cselekmény, de ez a majd' 2 órás játékidő "sara", nem a forgatókönyvé. A színészek is abszolút jól helytállnak (a The House That Jack Builtből, vagy az Under The Silver Lake-ből ismert Riley Keough különösen erős alakítást nyújt), a fényképezés és a zene is nagyon szép, de a pontot az i-re mégis maga a történetvezetés teszi fel, ami egyszerre baljós és tart bizonytalanságban. Nem állítom, hogy az év horrorfilmje, de mindenképp kellemes meglepetés.
