A point & click kalandjátékok mindig is közel álltak a szívemhez. Ez az a műfaj, amit a mai napig kellő figyelemmel követek, és igyekszem naprakésznek maradni minden egyes új megjelenésről. A pixel art stílusban fogant The Last Door mellett a 2015-ös Fran Bow volt számomra az a játék, mely teljesen elvarázsolt és többszöri végigjátszásra sem untam rá. Nagyon vártam, hogy a csupán két fős fejlesztőcsapat miféle újdonsággal fog előállni, és lám, 2019-ben meg is érkezett újabb szerzeményük!
A játékban egy nyolc éves kislányt, Little Misfortune-t irányíthatjuk, aki egyedül él otthon szüleivel, ám hatalmas képzelőerejének hála, igazi meseországot teremt maga körül. A szobájában bútorokból összetákolt bunkiból így lesz várkastély, a plüssállatokból pedig alázatos szolgák. Misfortune egy nap megpillant egy rejtélyes rókát odakinn, majd kapcsolatba lép vele egy hang (Mr. Voice), aki játékra invitálja: ha a kislány felkerekedik a kalandra, akkor jutalma az örökké tartó boldogság lehet, amivel depressziós édesanyjának kedveskedhet. Természetesen Misfortune belemegy a játékba, és onanntól nekünk kell őt - és a narrátorként is jelen lévő Mr. Voice-t - segítenünk erdőn-mezőn át. Megjárunk erdőt, parkot, állatkertet, de még egy vidámparkot is, hogy aztán közben minél több dolog derüljön ki a minket körülvevő világról, és persze a benne szereplő jó, illetve gonosz alakokról is - de ki is a jó igazán?
A Little Misfortune egyáltalán nem gyerekeknek készült játék lett. Már a Fran Bow is többször kiverte a biztosítékot (volt benne abúzus, pszichés problémák, tévképzetek, gyerekhalál és családon belüli erőszak is), és bár itt nem tudunk egy másik, véresebb világra váltani, azért a kényes témák megmaradtak. Már rögtön a játék elején, mikor el kell hagynunk a házat, választhatunk, hogy szólunk-e az épp mosogató édesanyánknak, vagy sem - egyik sem hatja meg, némán áll majd tovább. Misfortune azt mondja, hogy a szülei néha finom üdítőt iszogatnak és emiatt beszélnek hangosabban, de az ártatlan gyermeki felfogás alatt minden esetben azonnal lejön, hogy egy széthulló családról van szó, ahol apu néha megveri anyut. Hasonló dolgokat pedig találhatunk később is. Az egyik házban felakasztott holttest lóg, a várost mindenhol eltűnt gyerekek "missing" poszterei díszítik, az emberek arcát pedig maszk fedi. Jópofa allegória arra vonatkozóan, hogy mások előtt mindannyian maszkot hordunk.
Sajnos a játék teljesen elveszítette point & click mivoltát, és inkább "csak" egy interaktív kaland lett. Interakcióba léphetünk bizonyos tárgyakkal, karakterekkel, de lehetőségeink rendkívül korlátozottak. Misfortune képes csillámport szórni speciális helyeken, de ennek sincs túl sok értelme (csupán egy bónusz jelenetet kapunk, ha az összeset megcsináltuk). Néhány esetben választhatunk, hogy mit teszünk, vagy mit mondunk, de igazából ha az ember kétszer végigviszi az elsőre is kb. másfél óra alatt legyűrhető kalandot, kvázi mindent láthat, amit a játék tartogat. A Fran Bow ebből a szempontból izgalmasabb volt, hiszen ott akárhányszor bekaptunk egy vörös pirulát, átkerültünk az alternatív valóságba, ahol minden csupa vér, testrész és belsőség, egyszóval vegytiszta HORROR volt. Ez innen sajnos hiányzik, a kettőséget jelen esetben a kislány gyermeki fantáziája és a rideg valóság szolgáltatja.
A befejezés azért így is tartogat egy jókora gyomrost, és be kell valljam, majdnem eltört az a bizonyos mécses a lezárásnál, viszont ez inkább annak volt köszönhető, hogy előhúztak pár rég nem látott karaktert a Fran Bow-ból, ugyanis a két játék ugyanabban az univerzumban kapott helyet. A látványvilág egyébként hasonlóan minőségi, gyönyörű munka, és a soundtrack is nagyszerűre sikeredett - Isak Martinsson kitett magáért. A csapat másik tagja, Natalia Martinsson pedig a szinkronban alkotott maradandót: a kis Misfortune minden egyes megnyilvánulása hiper-cuki (főleg, amikor véletlenül káromkodik egy ízeset!). Sajnos eléggé érezhető, hogy főként mobilokra szánták a cuccot, hiszen - mint említettem - a point & click zsáner egyáltalán nem érvényesül, pedig remekül állt volna a programnak. Nagyon adnám, ha a svéd Killmonday Games a következő nagy dobásukhoz visszatérne ebbe a műfajba, mert bár jól látszik, hogy az interaktív kalandozás is jól áll nekik, én nagyon szívesen fogadtam volna a Fran Bow-ban látott puzzle-feladványokhoz hasonlóakat.
Ám ha mindezektől eltekintve vizsgálom, akkor is hatalmas élmény a Little Misfortune. Egy vidám kalandba bújtatott, ám valójában méregerős áthallásokkal tarkított rövidke sztori, amit egyetlen délután alatt kényelmesen le lehet nyomni. Úgy látszik, ez most már a Killmonday védjegye lesz, hogy cuki köntösbe öltöztetnek véresen komoly mondanivalóval bíró játékokat, hisz ez itt sincs másként. Stílszerűen valahogy úgy tudnám leírni az egészet, mint azokat a töltött cukorkákat, amiknek a belsejében van az iszonyú savanyú rész. Első pillantásra talán fel sem tűnnek az áthallások, de ha egy kicsit jobban szemügyre veszed a kontextust, rájöhetsz, hogy fájdalmasan hétköznapi témákat érint a játék. Éppen ezért fiatalabbaknak semmiképp sem ajánlanám, de ha tetszett a Fran Bow, vagy mondjuk az Alice Madness Returns, akkor mindenképp tégy vele egy próbát! Csak készülj fel, hogy lelkileg haza fog vágni!
PRO:
- gyönyörű látvány és soundtrack
- jópofa, felnőttes történet...
- ...hiper-cuki köntösbe bújtatva
KONTRA:
- nagyon rövid
- klasszikus kalandjátékként erősebb lehetett volna
