Nem mondanám magam hatalmas Twenty One Pilots rajongónak, de azért az utóbbi időben egyre többször kerül tőlük egy-egy dal a lejátszási listámba. Mint sokan mások, úgy én is a 2015-ös Blurryface kapcsán ismertem meg a zenekart, amin a Stressed Out, vagy a Lane Boy megaslágerek mellett azért felsorakozott néhány személyes kedvencem is, mint például a Fairly Local, vagy a Hometown. A három évvel későbbi Trench már kevésbé tetszett, bár tény, hogy a Jumpsuit és főleg a Chlorine rengeteget pörgött nálam is abban az évben és abszolút elismerem az LP erényeit.
A Twenty One Pilots mindig is nagyszerűen meg tudta találni az arany középutat a hip-hop, az indie rock és a popzene között, úgyhogy az új album kapcsán is valamiféle szövegelős, néha kicsit odapirítós dalokra számítottam, de az az igazság, hogy a srácok elég rendesen átvertek. A Scaled and Icy rettentő színes, és több stílusból nagykanállal merítő lett, ami viszont igazán jól áll neki. Pontosan ugyanazt követte el a zenekar, mint a Bring Me The Horizon, mikor kijöttek az Amo-val: magasról tettek a trendekre, és egy olyan lemezt hoztak össze, amilyet szerettek volna, és ami hol a The Beach Boysig, hol a The Cure-ig nyúl vissza.
A COVID-19 azért érezhetően rányomta a bélyegét a munkálatokra, és ez pont talán az olyan szomorkásabb daloknál ütközik ki leginkább, mint a kislemezes Choker. Azonban az album összhatása mégis inkább pozitivitást és boldogságot sugároz, és mivel idén május 21-én, a pandémia lecsengő időszakában jelent meg, talán úgy is felfoghatjuk, hogy egy új, szebb jövő ígéretét hordozza magában. Tele van feel good dalokkal és engem valahogy többször is arra emlékeztetett, hogy egy ennyire borzalmas másfél év után ez az első olyan lemez, amiből süt a vidámság és a nyári hangulat. A Good Day rögtön tanúbizonyságot tesz minderről, majd jön a már említett Choker, ami mélabúsan fülbemászó ugyan, de sokkal indokoltabb helyen szerepelt volna mondjuk a Trenchen. A Shy Away már jóval pörgősebb, egyenesen szintipopba hajlik, viszont az utána következő The Outside még távolabb merészkedik az elektronika mezsgyéjén. Személyes kedvencem ez a dal, mely egy kristálytiszta popszám.
A Saturday tartalmaz egy indokolatlanul rosszul elhelyezett szünetet a vége felé, amit tényleg nem értek, hogy miként kerülhetett fel a végleges lemezre, mert olyan, mintha konkrétan megszakadna a dal egy tizedmásodpercre. A Never Take It erősen politikai töltetű, és a média áll benne központi szerepben, míg egy kicsit jobban odapörkölnek az elektromos gitárok. A Mulberry Street érzelmesebb, a Formidable (másik kedvencem) meg konkrétan úgy kezdődik, mintha a The Cure 2021-ben írta volna meg a Friday I’m In Love-ot. A Bounce Man inkább csak a ragadós refrénje miatt marad emlékezetes, a No Chances viszont ismét a baljósabb hangulatot hozza vissza, és ez a dal is olyan, mintha lemaradt volna anno a Trenchről. Sokkal inkább hip-hop ez, mintsem vegytiszta pop, és még egy fenyegető kórus is került bele, némi trap fűszerezéssel. Végül a hárfát is beemelő Redecorate zárja az albumot.
A helyzet az, hogy engem meglepett a Scaled and Icy. Egy unalmas lemezre számítottam, amin ugyanazokat a köröket futják újra és újra, de az igazság az, hogy két dal kivételével ez az album egyszerűen nem hasonlít egyik korábbi Twenty One Pilots érára sem. Persze vissza-visszanyúlnak, de a dalok többsége önállóan is abszolút megállja a helyét és arról tanúskodik, hogy ezek a srácok tényleg imádnak zenélni, méghozzá korlátok nélkül. Megértem, ha a régi rajongók többsége csalódott az új LP hallatán, de sosem szabad beskatulyázni egy zenekart. Ha a Twenty One Pilots meg akarja csillogtatni, hogy hányféle stílusból képesek meríteni ahhoz, hogy ennyire tökéletes popszámokat írjanak, akkor nyitottnak kell maradnunk feléjük. A Scaled and Icy az év egyik legnagyobb meglepetése eddig számomra, és egyértelműen a 2021-es nyár legstílusosabb poplemeze, amire idén nagyobb szükségünk volt, mint hinnénk.
