Léteznek olyan videojátékok amelyek örök emlékként maradnak meg az emberben. Mikor valaki először kezd ismerkedni a videojátékok műfajával (természetesen gyerek- és tini-korban), kb. az első 10-20 játék ami megfordul nála, kiérdemli ezt a titulust. Tudom, mert én is a 90-es évek elején/közepén csöppentem bele ebbe a miliőbe és a mai napig emlékszem például hogy a legelső, klasszikus Prince of Persia-ban volt egy olyan varázslötty amelytől a feje tetejére állt a kép avagy hogy a DOOM-ban az örökélet kódja IDDQD volt. De tisztán emlékszem a későbbiekben – amikor már a kalandjátékok felé fordultam – a Broken Sword 1. részének emlékezetes kecskés-fejtörőjére (a készítők kedves anyukái gyakran csuklottak akkoriban...) és később az FPS-műfaj térhódításával a Medal of Honor és Call of Duty játékok II. világháborús összecsapásaira is a romos épületekben, nomeg például a GTA felülnézetes (majd később TPS-nézetre váltó) ámokfutásaira. Ezek mind-mind kitörölhetetlen emlékek maradnak amíg élek azonban ahogy az ember egyre cseperedik felfelé, úgy hagyja a háta mögött a videojáték műfaját mint szórakoztatási alternatívát és kezdi megismerni a videojáték műfaját mint a filmekkel, könyvekkel és zenékkel egyenrangú, elgondolkodtató stílust. Engem már maximálisan hidegen hagy a legújabb, legszebb grafikával és hatalmas open word világgal megtámogatott AAA-kategóriás világsiker. Sokkal inkább érdekelnek a művészi irányvonallal operáló (főként indie) videojátékok (csak néhány közölük: Okami, El Shaddai: Ascension of the Metatron, Shadow of the Colossus, ICO, Limbo, Dear Esther, Journey, és a felsorolást napestig folytathatnám). Szeretem ha egy videojáték merengésre késztet, érzelmeket vált ki, elgondolkodtat és maradandó élményt nyújt. Az idei, 2013-as év eddig bitang erős videojátékok terén: az általam eddig etalonként tisztelt Tomb Raider reboot mellé felsorakozott a BioShock: Infinite és 1 hónap múlva itt a GTA 5, utána nem sokkal pedig a Watchdogs is. Közben pedig szép csendben megérkezett a The Last of Us amely megint egy olyan alkotás lett amely majd fejvakarásra fog késztetni az év végi toplistámnál mert szívem szerint neki is simán megadnám az Év Játéka díjat. Lássuk egy kicsit bővebben hogy mire is ez a nagy ajnározás:

Történet: A játék legerősebb pontja úgyhogy erről nem is szeretnék sokat írni mert úgy az igazi ha mindenki maga fedezi fel. Legyen elég annyi hogy az erősen road movie -vezetésű történet egy olyan anti-utópiát fest fel amelyben egy rejtélyes vírus az emberiség nagy részét zombi -szerű lényekké formálta és amely történet két főszereplője a traumákat sorra átélt, a túlélésért folytatott harcot nap mint nap átélő Joel és a 14 éves Ellie akiket összehoz a sors és egymást segítve kell átverekedniük magukat mindenféle akadályon hogy eljuthassanak a Fireflies nevezetű ellenálló (bár a médiában terrorista szervezetként aposztrofált) csoporthoz. Útjuk során nemcsak a fertőzöttekkel kell megküzdeniük hanem a megmaradt és a kihalt városokban portyázó ellenséges túlélőkkel és természetesen néha a katonasággal is akik kérdezés nélkül lőnek mindenre és mindenkire ami mozog. Ennyit érdemes tudni elöljáróban a sztoriról. Ha többet elárulnék a játék során történő fejleményekről, elveszne a felfedezés varázsa. Viszont azt mindenképp meg kell említenem hogy a kvázi prológusként jelen lévő és 20 évvel korábbi cselekményszál az első percekben szinte azonnal magával rántja a játékost. Ugyanis a játék Joel múltjával indít ahol vele, testvérével és kislányával együtt mi magunk is szemtanúi lehetünk az egyre eluralkodó káosznak, a menekülő embercsoportoknak, a pániknak az utcákon, a bedugult autópályáknak és annak, hogy miként omlik össze az emberek élete néhány perc alatt egy ismeretlen vírus végett. Zseniális kezdés és utána az intro bekúszásával csak még feljebb tornázzák a hangulatot. Eztán jön ugyebár a cirka 20 (még jó hogy nem 28...) év előreugrás az időben majd – Joel-t irányítva – máris a karanténzónákkal dúsan ellátott, nyári melegben pompázó városban találjuk magunkat amelynek lakott részein a zsarnok katonaság az úr, a városon kívüli vagy épp kietlen területeken pedig megszemlélhetjük amint a természet szép lassan visszavett mindent ami az övé.

Itt egykor emberek százai próbáltak kifelé menekülni

Fák nyúlnak összeomlott házakba, borostyán nő körbe mindent, derékig érő fű szegélyezi a kitaposott ösvényeket, kis tavak lepik el a szanaszét rozsdásodott autóroncsokat...ennyire remek atmoszférát már régen láttam videojátékban. Innen indulunk Joel-t irányítva egy Tess nevezetű régi ismerősünkkel egy taghoz aki lenyúlta pár fegyverünket ám sem Joel, sem Tess nem is sejtik még hogy mibe csöppennek. Csakhamar összefutunk Ellie-vel akit utána nem sokkal Joel-re bíznak, feladatul tűzve ki számára hogy juttassa el a lányt a Fireflies csoporthoz. A játék 1 teljes évet ölel fel. Nyáron kezdünk, majd jön az Ősz, a Tél és végül a Tavasz. Eközben Joel és Ellie annyi mindenen megy keresztül hogy kész érzelmi hullámvasút az amelyre a játékos felül a kalandot elkezdvén. Együtt örülünk és együtt sírunk majd velük de a legfontosabb az hogy a The Last of Us képes megannyi érzelmet kiváltani a játékosból és ezeket bármiféle erőlködés nélkül teszi. Basszus, komolyan, volt olyan szakasz hogy majdnem nálam is eltört az a bizonyos mécses, annyira letaglózott egy-egy jelenet hiszen nagyon komoly az a masszív drámai színvonal amelyet a játék nyújt. Utunk során helyenként belefutunk majd barátságos túlélőkbe is akik csatlakoznak hozzánk egy darabon. Ezek tovább színesítik a palettát, jó érzés néha túlélőkkel vállvetve kalandozni mert emígy legalább nem annyira félelmetes a hangulat.

Játékmenet: Ez a játék iszonyatosan parás! De tényleg, kenterbe ver minden horrorjátékot az elmúlt bő 10 évből. Kb. csak az Amnesia: The Dark Descent esetében féltem ennyire utoljára de ott is csak azért mert abban a játékban ugyebár nem volt fegyverünk a szörnyek ellen. Nos, a The Last of Us esetében ugyan lesz majd fegyverünk bőséggel ám mivel egy kvázi zombiapokalipszis után járunk, rohadtul nem leszünk ellátva sem lőszerrel, sem eü-csömagokkal. Nagyon tetszett hogy tudunk benne magunknak kreálni dolgokat amikhez érdemes átkutatni az elhagyatott (?) házakat, boltokat, építményeket mert az összeszedett pengékből, alkoholból, ragasztószalagból és egyéb jelentéktelennek tűnő dolgokból készíthetünk magunknak olyan eszközöket mint például a molotov-koktél, a szöges-gránát avagy – a legfontosabb – az eü-csomag. A lőszerrel meg érdemes borzasztó óvatosan bánni ugyanis egyetlen (!) golyó is életet menthet. És ezt ennél a játéknál tessék vérkomolyan venni! Ha már 5-nél több töltényed van egy pisztolyban, király vagy. A fertőzöttek csak akkor jelenthetnek komolyabb akadályt ha az ember nem képes lassan, komótosan, lopakodva játszani (ez a legcélravezetőbb taktika pedig) mert a fertőzöttek inkább csak hallás alapján tájékozódnak, így a hátukba kerülve könnyedén el lehet intézni őket. Az ellenséges túlélők és a katonák már keményebb diót jelentenek. Őket is el lehet intézni lopakodva de ha egyszer észrevesznek akkor odacsődítik az összes társukat és itt bizony 3-4 lövés és Joel halott. Nincs visszatöltődő életerő, vagy minden sarkon elszórt eü-csomag. Itt meg kell küzdeni minden egyes összecsapás alkalmával és bizony néha csak a vak szerencse dönt a végkimenetelt illetően.

A jó taktikázás életet menthet

Az ellenfelek roppant intelligensek. Ha nem figyel a játékos, vaktában lövöldözik és kifogy a fegyvere akkor amint meghallják a kifogyott tár jellegzetes kattogó hangját, egy ''Ismerem ezt a hangot, köcsög!'' felkiáltással és egy szöges bézbózütővel elkezdenek rohanni Joel irányába hogy pépesre verjék vele a fejét. Na, apró tipp: ilyenkor szoktam gyorsan átváltani puskára és ezzel jól meglepni őket. A hatás nem marad el. Egyébként a játékmenet kimerül abban hogy TPS-nézetben portyázunk mindenfelé, bejárunk a természet által visszafoglalt placcokat, ódon épületeket, családi házakat, gyárakat, erdőket és különféle egyéb helyeket (nekem az iskola volt a kedvencem). Az összeszedhető tárgyakon kívül gyűjtögethetünk megsárgult leveleket, képeket és hangfelvételeket is amelyek mind-mind nagyon érdekesek és általuk teljesebb képet kaphatunk a katasztrófáról. Lesz rá alkalom amikor lovagolhatunk is de ennek nem láttam túl sok értelmét azon kívül hogy néhány helyen csak a ló segítségével juthatunk tovább és amúgy egész hangulatos lóháton portyázni a gyönyörű erdőben. És ezzel térjünk is át a grafikára.

Grafika: Annyira élő-lélegző a környezet hogy szinte lemászik a tévéről. Én perceket töltöttem el azzal hogy megálltam és csak bámultam a körülöttem lévő helyszíneket. A lepusztult városok félelmetes látványt nyújtanak amint egyre inkább kezdenek eltűnni a folyamatosan visszatérő természet ölében. A hatalmas felhőkarcolók egymásra dőlve alusszák örök álmukat a nagyvárosban, a roncsokkal dugig megtelt autópályák félig leszakadva állnak, a kertvárosban pedig az egykor patinás családi házak szépen lassan válnak az enyészetté. A The Last of Us borzasztó aprólékos látványvilággal bír. Minden a legapróbb részletekig ki van dolgozva. Imádtam amint bementem egy elhagyatott családi házba és szinte éreztem a doh, az elmúlás és a rothadás szagát a levegőben. Bejártam a nappalit (a készítők még olyan apróságokra is figyeltek mint a leszakadt tapéta), megcsodáltam a képeket a falon, összegyűjtöttem minden hasznos holmit a konyhából, majd felosontam az emeletre és belestem a két gyerekszobába is. Az egyikben még egy naplót is találtam amelyben elolvashattam hogy az egykor ott lakó kisfiú miket élt át az iskolában mikor kitört a járvány. Emellett minden arra utalt hogy gyorsan távoztak anno. Félelmetes volt ott lenni a házban, holott tudtam jól hogy egyedül vagyok benn, ráadásul fényes nappal. Lőszerből is épp volt nálam elegendő mennyiség, ráadásul valahol a földszinten Ellie is ott várt egy pisztollyal de maga a szomorú és egyben rohadt nyomasztó hangulat teljesen rám telepedett és bár hajtott a kíváncsiság hogy miket találok még a házban, nem tudtam emellett nem arra gondolni hogy itt az idő végre elhúzni onnan, vissza az utcára. És a játék tele van ilyen hangulatos részekkel.

A grafika lenyűgöző látványt biztosít

Emlékezetes volt számomra az is amikor egy pince -szerűségben kellett mászkálni és mivel mindent elleptek a vírushordozó gomba-spórák, Joel gázmaszkot húzott amely ugyan a lélegzést segítette de ettől függetlenül alig lehetett valamit látni odalenn. Szerencsére akad egy ''hallgatózás'' funkció is amelyet lenyomva láthatjuk az éppen mászkáló/csoszogó/hangot kiadó túlélők és fertőzöttek helyzetét ami már önmagában is nagyban segíti a játékmenetet. A The Last of Us grafikája olyan élethű hogy a játékos szinte a bőrén érzi a Nap melegét, a lágy szellő érintését avagy a jéghideg esőcseppeket. Bóklászva a legutolsó falevélig kidolgozott erdőkben, szinte érezzük az édeskés virágillatokat, elmosolyodunk amint átszalad előttünk egy félénk nyuszi és ámulunk a csörgedező patakocskán mert bizony ilyen remek víz-effektust én még PS3 konzolon sosem láttam eddig. Igaz ez egyébként az egész tájra és miliőre is. Lenyűgöző, a konzolt maximálisan kihasználó látványorgia amely már a következő generáció grafikai megvalósításának szintjét karcolja.

Hang/zene: A The Last of Us mellőzi a nagyzenekaros tételeket, nem ütközhetünk az Uncharted-szériát is jegyző Naughty Dog fejlesztőcsapat korábbi, klasszikus zenei megoldásokkal fűszerezett zenei bravúrjaiba. A játék aláfestőzenéjeként mindössze egy szál akusztikus gitár szolgál ám be kell vallanom, ehhez a játékhoz ez a minimalista hangzásvilág remekül illik. Ha pedig parás rész van, akkor a Tomb Raider ősi törzsi dobos hangzásához hasonlót hallhatunk amely iszonyúan megemeli a pulzus-számot. A szinkron pedig...hú, nem is tudom melyik lenne a megfelelő szó rá. Talán az, hogy tökéletes. Már az Uncharted-játékoknál is megszokhattuk a minőségi szinkronmunkát azonban a The Last of Us erre is rátesz egy lapáttal. Le a kalappal az Ellie-t megszólaltató Ashley Johnson és a Joel hangját kölcsönző Troy Baker (aki egyébként a BioShock: Infinite-ben Booker hangja is volt) előtt mert zseniálisat alkottak! Maximális beleéléssel hozzák a karaktereket, profizmusuk nélkül koránt sem sikerült volna ennyire jól azonosulnunk a szereplőkkel. Számomra kedves momentum volt hogy az egyik mellékszereplő személyében felfedezni véltem Nolan North (Drake az Uncharted-szériából) orgánumát is. Egyébként a többi karakter hangja is teljesen rendben van, látszik hogy nem amatőrökkel dolgoztak együtt a készítők. A fertőzöttek hangjaitól a frász kiveri az embert (főként a ''clickers'' nevezetű, kattogó hangokkal botladozva mászkáló lényektől), a környezet egyéb hangjai pedig remekül illenek a képbe. Például nekem borzasztóan tetszett mikor egy téli erdőben kellett vadászni és közben harkályok kopácsoltak a fákon, varjak károgtak a fejem felett és mellettem apró erdei patak csörgedezett halkan. Ezek mind-mind csak hozzáadnak az amúgy sem unalmas hangulathoz.

Összességében: A The Last of Us kiváló videojáték lett amely már-már elmossa a határokat videojáték és film, sőt, meg merem kockáztatni, hogy videojáték és valóság között. A történet olyan klasszikusokat idéz meg mint a 28 nappal (és héttel) később, Az út, avagy az Ember gyermeke. A zombik itt sem tipikus zombik, nevezzük őket inkább fertőzötteknek, bár funkciójuk tulajdonképpen ugyanaz. A fordulatokban bővelkedő, mélyen lélektani, drámai, emellett pedig egyszerre nyomasztó és félelmetes történeti szál végig leköti a játékost, az alapjáraton is minimum 20 óra játékidőt igénylő kaland pedig gondoskodik róla hogy egy percre se unatkozzunk. A dráma és a helyenkénti akció mellett pedig a játék bővelkedik horror elemekben is. Méghozzá jócskán. Ám a The Last of Us egy újabb olyan játék amelyet sokan nem fognak megérteni. Aki csak agyatlan lövöldözésre vágyik az ne ebben az alkotásban keresse számításait. Akinek idegtépő a lopakodás, a lassabb játékmenet és inkább csak hentelne napestig az jobban teszi ha messzire elkerüli Joel és Ellie közös kalandját. Ez a játék gondolkodó embert kíván. Érett felnőttet, aki fel tudja fogni józan ésszel mindazt amit a tévén lát. Letaglózó alkotás lett a The Last of Us. Én számítottam rá hogy nagyot fog ütni de álmodni sem mertem volna hogy ekkorát. Tulajdonképpen akinek van PS3 konzolja otthon, annak kötelező vétel mert az biztos hogy még sok-sok év múlva is követendő példaként fogunk visszaemlékezni rá. A most már végképp kult-fejlesztő Naughty Dog méltón búcsúztatja a PS3 generációt ezzel a gyöngyszemmel.

Joel és Ellie kalandját vétek lenne elszalasztani

Időtálló videojáték amely az olyan kötelező körök mellett mint a multi, avagy a megnyitható extrák, olyat ad amelyre csak nagyon kevés videojáték képes: érzelmeket közvetít, ad át és eléri hogy aggódj bazdmeg, aggódj egy játékbeli karakterért! Eléri hogy mikor egy sötét pincében portyázol (ha lemerül az elemlámpa, meg kell rázni az irányítót mintha valódi lámpa lenne) és körülötted mindenfelé fertőzöttek tanyáznak, suttogj (!) a haveroddal hogy merre kéne továbbmenni. Igen, ennyire jól átjön a hangulat. Helyenként a víz levert, izzadt a tenyerem, feszülten figyeltem mindegy egyes kis mozgásra mert volt összesen 2 töltényem és körbevettek a fertőzöttek (egy ilyen feszült pillanatokkal teli alkalommal a macskám váratlanul felugrott a díványra, hát azt hittem ott kapok szívrohamot...). Olyan erős ebben a játékban a nagybetűs Hangulat hogy tucatnyi másik AAA-kategóriás cím tanulhatna tőle. A The Last of Us egyszerűen kihagyhatatlan kaland. Így vagy úgy, de játszd végig mert ilyen videojáték most bő 10 évig még biztosan nem lesz másik.

Értékelés: 10/10

Utóirat: Köszönöm mindazoknak akik itt voltak velem a játék végigjátszása alatt és tippekkel, tanácsokkal segítettek a továbbjutásban. Nem volt egyszerű menet, de minden erőfeszítést megért. Az ilyen játékok miatt vagyok végtelenül büszke arra hogy PS3-tulaj lehetek. Ugyan nem taglaltam a multit (mert hidegen hagy és szerintem holt felesleges volt beletenni) és biztos áradozhattam volna még oldalakat a játékról de tényleg úgy az igazi ha mindenki egymaga fedezi fel ezt a kihagyhatatlan, örök érvényű kalandot.