Én rettenetesen megörültem a hírnek, mikor a Netflix bejelentette, hogy feldolgozzák a Death Note-ot. Tinikorom kedvenc animéje (a mangát sajnos nem olvastam), mely azonnal megszerettette velem a műfajt és gyerekkorom Dragon Ball, Pokémon és Digimon élményei után egy újabb maradandó animével áldott meg. Pár nap alatt ledaráltam az egészet - Indavideón fenn volt szinkronnal - és emlékszem, hogy ami azonnal berántott benne, az a nagyon komplex, misztikummal megborsozott története volt, mely olyan csavarokat rejtett magában, hogy csak tátottam a szám. A Death Note ezért is inkább a felnőtteknek szóló animék sorába kategorizálható, hiszen 37 részen keresztül egy annyira jól megírt, csavaros, összetett sztorit tár elénk, hogy öröm nézni. Csak idő kérdése volt, hogy az élőszereplős japán filmek után mikor jön a sokak által várva-várt amerikai remake.

Megjött. A Netflix bevállalta, megcsinálták, a probléma viszont ott kezdődik, hogy az anime 37 részét mindössze alig 100 percbe sűrítették bele és ez ennél a sztorinál baromi kevés. Itt nagyon pörög a tempó, dinamikusak a vágások, csak kapkodjuk a fejünket, hogy akkor most mi is történik? Az animében az elnyújtott játékidőnek hála ezt sokkal részletesebben ki tudták dolgozni, jutott elegendő idő a karakterfejlődésekre (Light ebben az élen járt) és a sokszor egyhelyben toporgós tempó is sokat tett a hangulathoz, hisz csak a feszültséget fokozta. A remake ezzel szemben kapkodó, túl sok mindent akar fogni egyszerre, de kicsúszik a kezei közül. Oké, kezdjük talán az elején. A szereplőkkel az ég világon semmi gond nincs, Nat Wolff abszolút jó Light, Willem Dafoe pedig zseniális Ryuk (csak kár, hogy igen keveset szerepel) és igazából a többiekkel sincs gond. Light apját mikor megláttam, biztos voltam benne, hogy nemrég láttam valamiben és valóban: a Fargo 3. évadában ő volt a morcos új rendőrparancsnok. L pedig talán az egyetlen karakter, aki kilóg a sorból. Nem a színésszel van gond, hanem a kétdimenziós karakterábrázolással. L az eredetiben a világ legnagyobb mesterdetektívje, itt csak egy nagyra nőtt, hiper-okos ámde sokat bénázó gyerek.

A sztorit nem írom le, mert mindenki előtt ismeretes. A helyszín immáron Seattle, Light nem Jagami hanem Turner, és Ryuk sem hivatkozik magára úgy, mint Shinigami. A stílus számomra kissé olyan volt, mintha a Netflix egyik újabb sikersorozatát, a 13 Reasons Why-t keverték volna a Death Note világával, itt is szép számmal kapunk zenére belassított jeleneteket meg tinidrámát - ez utóbbit erősen túlzásba is vitték. A látvány persze pazar, és megkockáztatom, hogy Ryuk első feltűnése az eddigi legjobb, amit láthattunk. Mikor pedig Watari eljut az ódon, omladozó gyermekotthonba, végig azt éreztem, hogy annál a helynél keresve se találhatnának jobbat egy hangulatos horrorfilmhez. Az a baj, hogy Adam Wingard a gyalázatosan rossz, tavalyi The Blair Witch után a Death Note-ot sem tudta helyén kezelni, mert ha ebből 100 perces film helyett egy sorozat készült volna mondjuk 13 részben, akkor azt mondanám: oké, várom a második szezont. De a remake olyan hirtelen ér véget, hogy el se mertem hinni, hogy ez így ennyi volt. Kulcsfontosságú jelenetek maradtak ki, Rem meg sem jelent és hiába köszönt vissza pár egyértelmű momentum az eredetiből - pl. a nyomozócsapat halála -, ezek egyszerűen annyira súlytalanra sikeredtek, hogy inkább csak a vizualitásuk miatt maradtak emlékezetesek. A külső alatt viszont a Death Note maga a középszer.

Sajnálom, hogy ennyi lett a 2017-es Death Note. Önmagában egyszer bőven nézhető film, amely tartogat pár jobb jelenetet, klassz zenéket és egészen korrekt színészi alakításokat, de én ezt nem tenném fel a polcomra a Death Note gyűjteményem mellé.

Igaz, Ryuk?

- Felejtsük el gyorsan, és adj egy almát, oké?