Alattomosan, sunyin kúszott be a tél a hétköznapokba. A hideg éjszakákkal együtt a reggelek is fagyosak voltak, és az egész környékre leereszkedett olyankor a fátyolszerű ködtakaró, aminek következtében alig lehetett pár méternél tovább ellátni. Hiába próbált a gyenge napsütés áttörni a sűrű, sötétszürke felhőfalon, legtöbb esetben is csak halovány kis sugarakban sikerült neki. A tél az elmúlás időszaka – a halál, és a búcsú időszaka.

John Wilson ügyet sem vetett a kásásan szitáló ónos esőre aznap reggel. Már nagyon korán talpon volt, és járt-kelt az otthonában: kávét főzött magának, majd vajas pirítóst evett eperdzsem lekvárral. Leült a gőzölgő kávéval az asztalához. Bekapcsolta a laptopját, és átböngészte a napi híreket – elégedetten vette tudomásul, hogy az öreg Bill Peterson-t még mindig nem keresi a kutya sem. Kényelmesen hátradőlt a puha székben, és kortyolt egyet a forró feketéből. Arra gondolt, talán ideje lenne még kimenni, és eltakarítani a havat a háza elöl, még mielőtt útra kelne. Bal kezébe vette a kávéscsészét, és óvatosan szürcsölgette a nemes főzetet, miközben jobb kezével az egeret fogta, és leállította a laptopot. Amint a képernyő elsötétült, meglátta saját arcképét visszatükröződni benne: öreg volt már, haja évekkel ezelőtt megőszült, arcán a ráncok száma folyamatosan növekedett, mint egy fán az évgyűrűk.

Nagyjából 5 percig bámulta így saját magát, majd felemelkedett a székből. Elgondolkodott azon, hogy mióta is csinálja már mindezt: nem, nem a szolgálat teljesítést, hanem a gyilkolást. Egy rendőr, aki titkon embereket öl. Báránybőrbe bújt, vérszomjas farkas. Valaha ő is az öreg, szomszédos házban élt pár évig, és – köszönhetően a drogoknak, és a Gróf szellemalakban kísértő feleségének – rákapott a gyilkolásra. Hiába költözött el onnan, az álmok folyamatosan kísértették, és elméje megbomlott. Ravasz, mindenre odafigyelő gyilkos vált belőle. Akkor kezdte az egészet, mikor a kapitányságra került, mint forgalomirányító: az első áldozatával még a 70-es évek elején végzett, majd sorra jött a többi. A lebukást elkerülendő, kiszemelt magának egy könnyen befolyásolható, nyámnyila fickót, aki 1972-ben költözött az akkor még teljesen ép állapotú, elátkozott házba. John – összejátszva a házi orvossal – hallucinogén drogokkal mérgezte a férfit, annak tudtán kívül, és elérte, hogy az teljes mértékben eszét veszítse. Nem is csoda, hogy egy régóta halott nő szellemét látta, és hallotta éjszakánként – azonban, és itt jön a lényeg, a Révész néven elhíresült férfi egyetlen egy embert sem bántott soha életében. Ő, és a családja nemsokkal később megelégelte a szerintük kísértet járta házat, a rémes suttogásokat, és a neszezéseket, ezért kicsivel odébb költöztek, ahol úgy remélték nyugalmat lelnek végre (a megüresedett házba nem sokkal utánuk a Smith család érkezett, mint újdonsült lakók). John – aki ezalatt halomra gyilkolta az embereket a környéken – mindent jó előre kitervelt: végül 2001 novemberében vetett véget a kis játszadozásnak, amikor néhány bomló holttestet elrejtett a Révész házában (a számítógépre töltött videofelvételekkel, és képekkel együtt), hogy a szomszédok mindenképp felfigyeljenek a kiáramló bűzre – ezalatt a Révész, és családja éppen kirándulni voltak. Mire visszaértek a városba, John már ott várta őket a bekötő úton, egy kocsiból figyelve az eseményeket. Teljes gázra kapcsolt, kielőzte a család kocsiját, visszament a kapitányságra, és felhívta az orvost, akivel még mindig jóban volt (és aki 3 embert ölt meg). Amaz már várta a hívást, és bejelentést tett, miszerint sürgősen érkezzen ki egy járőr a házhoz, mert valami éktelen bűz árad onnan.

Mondani sem kell, a két kiérkező járőr közül az egyik John volt. Az egész nem tartott tovább 15 percnél, de mire a Révész, és családja felfedezhette volna, hogy 6 feldarabolt holtest van a konyhában, John, és egy fiatalabb kollégája már ott álltak az ajtóban, és fegyvert szegeztek a meglepett családra. Az akkori rendőrfőnök végtelenül büszke volt a két újoncra, és mindkettőt előléptette. Így lett John vihargyorsasággal elismert, megbecsült rendőrnyomozó az osztályon. Hírnevét csak tovább öregbítette, hogy sikerült másik 8 emberi maradvány hollétét is felderítenie, melyeket a kihallgatás alatt tett meg neki a teljesen összetört, és magába fordult Révész. Sajnos hangfelvétel nem készült erről, de az ifjú nyomozó esküdött, hogy a férfi ezeket az információkat közölte vele a szobában – természetesen ennek a fele sem volt igaz, de mivel a megadott helyszínen valóban megtalálták a tetemeket, John még feljebb léphetett a ranglétrán, senki sem kételkedett a szavában, a Révész pedig végleg elásta magát mind a családja, mind a környék lakóinak szemében, akik közül senki sem feltételezte volna, hogy ilyen szörnyűségekre képes ez a derék, jóravaló ember, aki az eset után mély depresszióba zuhant, és váltig állította, hogy ő nem tehet semmiről. Szervezetében drogot mutatott ki a vizsgálat, de ez már tényleg csak olaj volt a tűzre. Szegény, végül közutálat tárgya lett a környékbeliek között, és mindenki elégedetten nyugtázta, mikor kiderült, hogy a férfit átszállítják a megyei börtönbe. John keze természetesen messzire elért, hiszen egyfajta sztár nyomozóvá vált (aki nem mellesleg 14 ember halálát fogta a Révészre, mely gúnynevet szintén ő terjesztette el), és sikerült elérnie azt is, hogy a magába fordult, elkeseredett férfi egy zárkába kerüljön a Bolond néven emlegetett pszichopata, elmebeteg rabbal, akinek John alaposan átvizsgálta az aktáit, és tudta jól, hogy mire kell játszania: a Bolond odakint élő két kislányára. Idő kérdése volt már csak, hogy mikor veszti eszét az a szerencsétlen ember, amint a bemutatott áldozatok képei között a saját lányait véli felfedezni. 2003 januárjában szakadt el az a bizonyos cérna, mikor az elmebeteg férfi a Révészre rontott a börtön fürdőjében, és megölte őt. John immáron nyugodtan hátradőlhetett. A fő-fő-fő főnök ugyan sosem ő lett a kapitányságon, de körülbelül akkora tiszteletnek örvendett. Biztosan tudta, hogy sötét kis titkai sosem kerülnek nyilvánosság elé. Már csak egyetlen elintéznivalója akadt abban az évben: egy késői órán vadászkéssel érkezett meg a háziorvos eldugott, kis házához. A szomszédok egyetlen kiáltást, vagy hangos szót sem hallottak, azonban az orvost soha többé nem látta senki – ha valaki kinézett volna aznap éjszaka az egyik szomszédos ház ablakán, az láthatta volna amint John vértől átázott ruhában vonszol ki egy fekete szemeteszsákba rejtett testet a házból. Azóta alig gyilkolt embereket: a legidősebb testvér megölése egy olyan dolog volt, amit el akart kerülni, de félt, hogy ha az a pincében kutakodik, még rájön az ő sötét kis titkára. Annak idején megfogadta, hogy minden áron megvédi ezt a titkot, és örökre elhallgattatja azt, aki túlságosan is kíváncsiskodik.

Odakint eleredt az eső. Nem ónos hódara szitált már, hanem nagy cseppekben érkezett az égi áldás. Az esőcseppek hangosan kopogtak az ablakon, és a jéghideg téli szél is feltámadott. Az öreg John Wilson felemelte a kiürült kávéscsészét az asztalról, és a mosogatóba tette. Pedig ma pihenni akartam… – motyogta maga elé zsörtölődve. Ekkor hatalmasat dörrent odakinn az égbolt. Hatalmas vihar volt kialakulóban. John-t nem érdekelte, hogy ilyen időben kell elindulnia. Felöltözött jó melegen, pulóvert, és jégeralsót is húzott, majd kikészítette a gyilkoláshoz használt eszközeit az ágy szélére: símaszk, kesztyű, kötél, néhány nejlonzacskó, zsineg, és persze az akkora becsben tartott vadászkése, amely már számtalan életet oltott ki (legutoljára Bill Petersonét). Végignézett az eszköztáron, és vén, ráncos arcán sunyi mosoly húzódott végig. A mai kiszemeltje egy fiatal újságíró volt, aki már hónapok óta az öreg ház titkait próbálta felfedni. John semmilyen információt nem talált róla, a nevén, az életkorán, és a hivatásán kívül, de megeresztett neki egy email-t, miszerint ismer valakit, aki többet tud az öreg ház rejtélyeiről, mint bárki más, és ez a valaki a mai napon, pontosan 12:00-kor ott fogja várni a szenzációhajhász firkászt a ház előtt. Tudta jól, hogy egy kezdő, fiatal újságíró erre azonnal ugrani fog, és nagyon szépen bekapja a csalit. Neki csak jóval előbb oda kell érnie, aztán majd a padlásról fog villogni az elemlámpával – mint tette ezt Bill Peterson esetében is – hogy felcsalja az áldozatot, és utána már csak végeznie kell vele. Nem számított könnyű menetre, de az évek, és a rutin az ő oldalán állt. Leszúrjam, vagy megfojtsam? - kérdezgette magától. Arra a következtetésre jutott, hogy mivel az öreg Bill-t leszúrta (majd kitekerte a nyakát), ezt a fiatal fiút most inkább megfojtja – amúgy is imádott fojtogatni egész életében. Bepakolta a cuccokat egy hátizsákba, és lement a garázsba. Kiállt a kocsijával az utcára, majd bezárta a házat, és a nagykaput is. Bekapott egy mentolos rágót, és szemügyre vette magát a visszapillantó tükörben: tekintete elszánt volt, és már várta a pillanatot, amikor végezhet egy újabb emberi lénnyel. Lassan gördült ki az utcára, és indult el az öreg ház irányába.

Már szakadt az eső, mire odaért. Kövér cseppekben hullt alá a szürke égboltról, és a hideg szél is olyan erővel fújt, hogy úgy tűnt, mintha a kopasz fák ágai, mint megannyi hosszú, rücskös ujjak integetnének neki. Két sarokkal odébb parkolta le a kocsit, és onnan már gyalog indult tovább – tudta jól, hogy még egészen pontosan 3 órája van délig. Addig elrejtőzik odafenn a padláson, és türelmesen vár. Már az utca végéből is az öreg házat figyelte, amint egyre közelebb, és közelebb ért hozzá. A rozoga vaskapu be volt rúgva, és a szélben oda-vissza csukódott meg-meg nyikordulva. John belépett. Eszébe jutott a nap, amikor a nő (és a férje, valamint a kislányuk) maradványait elszállították a házból, és az a nap is, amikor a legidősebb testvér tetemére bukkantak 2 nap után. Természetesen ő akkor is jelen volt, és megpróbált értetlen arcot vágni, fiatalabb kollégája előtt. Úgy tett, mintha semmit nem tudna a házban történt véres esetekről. Megint hatalmasat dörgött az ég. John végigsétált a temérdek gazzal, és elburjánzott növénnyel teli kerten, kikerülgette a pocsolyákat, majd – mint aki hazaérkezett – tétovázás nélkül nyitott be a bejárati ajtón. Odabent büdös volt, mint mindig, de ez őt cseppet sem zavarta. Hozzászokott már. Számtalanszor visszajárt ide még akkor is, amikor a nő fonnyadt holtteste a hálószobában feküdt, a családja többi tagja pedig a kerti bokrok alatt elhantolva aludta örök álmát. Neki ehhez semmi köze nem volt. Velük nem ő végzet, hanem a ház. Nem csukta be a bejárati ajtót, éppen csak résnyire hajtotta be, hogy a kíváncsi újságíró majd vegye a bátorságot, és belépjen rajta. Körbetekintett a házban: a padlásra vezető lépcső aljában még mindig ott száradt egy kis megalvadt vér, dacára annak, hogy a nagy részét sikerült feltakarítania a gyilkosság után. Elindult balra – ügyesen átbújt a rendőrségi szalagok alatt, és bement a hálóba. Levette a hátizsákot, és kipakolt belőle: felvette a kesztyűt, és a símaszkot, amit nem húzott teljesen az arcára, csak mint egy sapkát, úgy viselte. Leült az ágyra, a cipőjét levetette, a lábára húzta a nejlonzacskókat, majd a zsineggel összekötözte a szárukat. A hátizsákot, és a cipőit belökte az ágy alá, ahonnan egy jól megtermett, kövér patkány iszkolt ki ijedtében. Kis köcsög, a frászt hoztad rám…! - kiáltott utána John mérgesen. Felnézett a plafonra. Rendben van, kezdjük el – gondolta magában, és kiment az előszobába. Ellenőrizte az övébe akasztott kis tartóban a vadászkést, majd megindult felfelé a lépcsőn, egyenesen a padlás irányába.

Odafönt – mint eddig is bármikor – síri csend fogadta. Az elemlámpa még mindig a padlástéri kis ablak előtt hevert. Biztosra vette, hogy az egykori áldozatok haragos kísértetei még mindig ott bóklásznak fenn, és őt figyelik, de ez már nagyon régóta nem érdekelte. Megkereste a búvóhelyét, ami a padlás legsötétebb zuga volt, és ahová annak idején a három testvér labdája is begurult. Szűk, és sötét hely volt, de pont ideális arra, hogy ott várja be a leendő áldozatát. Az órájára pillantott: még volt 2 és fél órája a találkozóig. Sóhajtott egy nagyot, majd megpróbálta beküzdeni magát a sötét kis zugba. Nagyjából fél útig sikerült csak eljutnia, amikor nekiütközött valaminek. Meglepődött ugyan, de gondolkodni már nem volt ideje: tűszúrást érzett a combjában, és a fájdalmat egy másodpercen belül felváltotta egy különösen bizsergető, andalító érzés. A sötét zug végében mocorgást vélt felfedezni, de szemei egyre inkább leragadtak, és úgy érezte, hogy pár pillanaton belül elalszik. Szia, John – hallotta a mocorgó valami hangját tompán. Kérlek, ne küzdj ellene… – a hang nagyon halk volt, szinte már suttogás. Hirtelen elemlámpa fénye világította meg a sötét kis zugot, amely odakintről, a padlásról szűrődött befelé. Na, mi van? – érkezett a kérdés, amire a mocorgó valami rögvest válaszolt is: Már beadtam neki, türelem, türelem. John hanyatt esett (már amennyire a szűk kis helyen ez kivitelezhető volt), és nem hogy szólni, hangot kiadni, még a szemét sem tudta tovább nyitva tartani. Az utolsó dolog amit látni vélt, mielőtt elájult az a középső testvér lámpafény által megvilágított, elmosódott sziluettje volt, amint a sötét kis zug legmélyén kuporog, és az elernyedt testből kihúz egy jókora injekciós tűt, majd gúnyosan így szól: Tente baba…!

17:00 óra volt már, mikor John Wilson magához tért a bivalyerős nyugtató hatásából. A félhomályban úszó pincében találta magát, annak is a közepén, egy székhez bilincselve. Mindössze egy kis állólámpa világított odalenn. Szájából nyál szivárgott. Mégis csak jobb ez, mint a kötél, nemde? – kérdezte tőle a Középső, aki ekkor már egy közeli fiókos szekrénynek támaszkodva állt. Odakint az eső már elállt, a pincébe viszont még mindig folyt befelé kis patakocskákban, végig a piszkos téglafalon. Már épp ideje volt – hangzott John háta mögül, és előlépett a legkisebb testvér. Azt hittem holnapig alszol, te szemét..! – mondta, és lassan odasétált a Középső mellé. Már mindketten a húszas éveikben jártak, és mindkettőn márkás melegítő ruha, és sportcipő volt. John felemelte a fejét, és szemügyre vette őket: a fiúk elszántak voltak, és úgy tűnt, mindent tudnak róla. Nincs más megoldás, valahogyan ki kell szabadulnia, és végeznie velük. Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?! – hörögte gúnyosan. A Középső ránézett. Előlépett testvére takarásából, felkapta a szekrénynek támasztott baseball-ütőt, és akkorát vágott rá vele John Wilson sípcsontjára, hogy az teljesen biztos, hogy minimum két felé tört. A férfi felkiáltott a fájdalomtól, és még vagy fél percig csak egyfolytában üvöltött. Persze, hogy tudjuk! Te ölted meg az öcsénket, te geci! c vetette oda neki a Középső, majd leült a lépcső alatti ágyra. Nyugi, nyugi…nyugodj meg! – szólt a Legfiatalabb, és értetlenkedve fordult a testvéréhez:

– Ezt most miért kellett?

– Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém…

– Légy szíves próbáld türtőztetni magad. Az öcsénk is ezt akarná.

– Igazad van. Bocsánat, kérlek ne haragudj.

Mindezalatt John szinte már könnyezett a fájdalomtól. Szaporán vette a levegőt, fújtatott mint egy megvadult állat, és eltökélt szándéka volt, hogy nemhogy megölt, előtte jól meg is kínozza mindkét suhancot. A Legkisebb odafordult hozzá, és így szólt: Most már biztosan rájöttél, hogy nem jön ide semmilyen újságíró, ezt az egészet csak mi találtuk ki, hogy idecsaljunk téged. Elég régóta figyelünk már, és jól tudjuk, hogy mit műveltél életed során. Ma jött el a napja, hogy ítélkezzünk feletted – jelentette ki nyugodt hangnemben, majd az egyik polchoz sétált, és levett egy kis bőrtáskát, amit John elé hajított. A táskából a földet érés után kiszóródtak a különféle személyi igazolványok, és jogosítványok, melyeket John az áldozatoktól szedett el az évek alatt, és melyeket itt, a pincében rejtett el. Csak azt nem tudom, hogy minek tartottad meg ezeket. El is égethetted volna, nem? – kérdezte a Középső, aki az ágyon ült. John nem válaszolt, de azért tartotta meg ezeket a személyes dolgokat annak idején, mert úgy érezte, hogy vénségére majd jók lesznek számára nosztalgiázni a régi, szép emlékeken. Valami ilyesmire gondolhatott a Középső is, mert látva a férfi elmélyedt tekintetét, csak ennyit szólt: Beteg fasz…

Mindkettőtök halott ember, ezt véssétek jól az eszetekbe – suttogta John, miközben megpróbált kiszabadulni a bilincs szorításából. Nem érdemes próbálkozni…nem egy filmben vagyunk – szólt a Legfiatalabb. Megkerülte a férfit, és a vállaira tette a két kezét:

– Beszélgessünk John! Miért öltél meg ennyi embert?!

– Menj a picsába te kis görcs, én nem mondok neked semmit!

– Ugyan már! Csinálhatjuk így is, de vannak ennél sokkal durvább módszereink is.

– Engem nem tudtok megölni. Ti arra nem vagytok méltók.

– Mégis mire?!

– Arra, hogy végezzetek velem.

– A szilánkosra tört sípcsontod másról árulkodik.

– Nem érdekel, velem nem végezhet két ilyen kis…balfasz!

A Középső felállt az ágyról, odasétált a férfihez, és behúzott neki egy jókorát. John a székkel együtt elvágódott, és a földre zuhant. Nagyot nyekkent, és érezte a fájdalmat belehasítani a vállába. Azt majd meglátjuk – mondta a fiú, megragadta a széket, és újra felállította. Talán ismerd meg az ítélőbizottságot…! – azzal a pincéből kivezető lépcső irányába mutatott. Az öreg John hiába hunyorgott, nem látott ott egy teremtett lelket sem, csak az ágyat, és a különféle régi bútort, az ócska szekrények társaságában. Biztosra vette, hogy mindkét fiú teljesen bolond, és inkább azon gondolkodott, hogy milyen módszerrel kínozza halálra őket, amint kiszabadult. Megpróbált valami menekülő utat keresni ezért jobbra-balra tekingetett a dohos, kriptaszagú helyiségben. A Középső fiú észrevette ezt, és megragadta John fejét, majd a lépcső irányába fordította, és hangosan kiabálta: Nézd! Nézd meg! Lásd meg végre az igazságot! – folyamatosan tartotta a férfi fejét, aki egy viccnek gondolta az egész műveletet. Azonban ahogy jobban szemügyre vette a pincét, az ágy előtti részen alakok kezdtek kirajzolódni a sötétségből. Vonultak előre a lámpa fényére, mintha a másvilágról visszatért lelkek volnának, akik nem találtak nyugalmat odaát. Szépen lassan mindenki láthatóvá vált: a Gróf, a tébolyodott felesége, a Tudós, a Révész, az öreg Bill Peterson, és velük együtt lépett elő a teljes Smith család is. A férfi kéz a kézben érkezett a kislányával, mögöttük jött az asszony, akinek már megbocsájtottak, és belátták, hogy holtukban valóban együtt lehetnek az idők végezetéig. Az asszony mögül bújt elő a kisfiú, aki a kerti tóba fulladt annak idején, és végül megjelent a Legidősebb is, a meggyilkolt testvér, aki mosolyogva tekintett két öccsére. Úgy tűnt, mindenki elégedett. E-e-e-ez… – habogott John, de a Középső fiú közbevágott: Ez még nem minden! – elengedte a férfi fejét, aki így körbe tudott tekinteni az egész pincében. Tőle jobbra, és balra is halott emberek áttetsző kísértetei álltak, azok, akikkel ő végzett korábban. Felismert minden egyes embert: áldozatok, akik most visszatértek a túlvilágról, hogy végre elégtételt vegyenek az emberen, aki akkora örömmel végzett velük annak idején. Mindenki ott volt a nagy fináléra. Csendben álltak, és John-t lesték szúrós szemekkel. Szólni, egyikük sem szólt, végül az öreg Bill Peterson szánta rá magát: Mennyi lett a meccs eredménye, nem tudja? – a Gróf azonban gyorsan csendre intette. Psszt! Ne marháskodj! – súgta neki. A tágra nyílt szemmel bámuló John Wilson köpni-nyelni nem tudott az ámulattól, ami a pincében érte őt. Minden egyes személy, akivel valaha végzett, most ott állt előtte, és őt bámulta. Itt az ideje pontot tenni ennek az egésznek a végére – jelentette ki a Középső, majd tovább folytatta: Hozom a benzines kannát…

Hosszú percek következtek a pincében, ahol szinte megfagyott a levegő. A feszültséget a levegőben szinte késsel lehetett volna vágni. John érezte, hogy minden egyes szempár rá szegeződik, de tudta jól azt is, hogy innen már nincs menekvés. Nem bánok meg semmit, ezt felejtsétek is el…örömmel tettem mindent, és újra megtenném, ha lenne rá lehetőségem – mondta nyugodtan. Halk sugdolózás vette kezdetét odalenn. Hogy lehet ilyen ember?! Nincsen ennek lelke? Megérdemli a sorsát! – suttogták egymást között a halovány fényben úszó szellemalakok. Igen, jól hallottátok! Leszarom a ti kis szánalmas életeteket, mindig is leszartam. Ahogy a családjaitok, hozzátartozóitok, szerelmeitek életét is. Élvezettel gyilkoltalak le benneteket, és ha megtehetném, bizony újra megtenném, erre megesküszöm! Férgek! – a Legidősebb odalépett hozzá, és mélyen a szemébe nézett. John-t kirázta a hideg, olyan érzése támadt, mintha a halállal nézne éppen farkasszemet. A levegő körülötte még az eddiginél is jobban lehűlt. A fiú meredten bámulta, miközben nyakszirtjéből sötétvörös vér szivárgott:

– Felkészültél a halálra?

– Takarodj innen, te kis görcs…!

– Hidd el, szívesen eltakarodnék már, de addig nem tudunk, amíg te életben vagy.

– Hamarosan utánad küldöm a másik két öcsédet is, ne félj.

– Álmodj csak, John. Biztos lehetsz benne, hogy a pokolra kerülsz…

A férfi hangosan felnevetett. Előtört, szinte kiszakadt belőle a nevetés. Eközben a középső testvér is visszaérkezett már az öreg Bill benzineskannájával. Elkezdte módszeresen körbelocsolni vele a pincét. Fent? – kérdezte tőle a Legfiatalabb. Ó, fent már végeztem – érkezett a válasz. Ez az idióta meg mit röhög? A Legfiatalabb a betegesen kacagó John-ra pillantott: Kit érdekel? De annak örülök, hogy mi is hoztunk benzint. Így legalább mindenhová jut belőle – mondta. A Középső szétlocsolta a benzint: jutott belőle a régi bútorokra, és szekrényekre, valamint a vizeletszagú ágyra, és a polcokra is. Egyedül a személyi igazolványokkal, és jogosítványokkal teli táskára nem locsolt, amit felemelt a földről, és eltette egy hátizsákba. Mindent felvettél? – kérdezte a Legfiatalabbtól. Persze, naná…majd kivágjuk a felesleget – válaszolta amaz, és elővett egy diktafont a háta mögül. Köszönjük a beismerő vallomást – fordult oda a férfihoz, majd leállította a felvételt. John még mindig vihogott a széken, és kezével próbált kiszabadulni a bilincs szorításából. Érezte, hogy a kedvenc vadászkése nincs meg, pedig most szívesen belemártotta volna a fiúk nyakába. Itt hagytok az égő házban, amíg ki nem érkeznek a kollégáim, mi?! – dünnyögte nekik. A nagy lófaszt, John! – fordult vissza a lépcső aljáról a Középső. Mégis mit hittél?! – azzal sietve odalépett a férfihoz, és rálocsolta a maradék benzint, aki véletlenül le is nyelt néhány kortyot. Nem olyan jó mint a kávé, mi? – mosolygott rá a Legfiatalabb, majd a testvérével együtt felsétáltak a lépcsőn, és egyedül hagyták a benzinben úszó John-t a meredten figyelő kísértetekkel. Most már beszélhettek…többek között! – szólt vissza a Középső, és lekapcsolta az állólámpát. A rideg félhomályban úgy pislákoltak a szellemalakok fényei, mintha foszforeszkáló próbababák lennének. Egyre közelebb, és közelebb léptek a férfihoz, majd – annak legnagyobb meglepetésére – elkezdtek kiabálni, a fejéhez vágtak minden egyes rémtettet, amit valaha elkövetett, és folyamatosan szitkozódtak. Egymás szavába vágtak, és évek óta elfojtott dühüket csak most élték ki igazán. John nem félt, viszont idegesítette ez a sok kiabálás, és érezte, hogy őt nem bánthatják. Húzzatok a fenébe, holtkóros bagázs! – amint ezt kimondta, a széke a levegőbe emelkedett. Mi a…?! – nem volt ideje befejezni a mondatot, mert hirtelen egy láthatatlan erő székestül a falnak vágta. Eszmélni sem tudott, máris megint a levegőben találta magát – ezúttal már szék nélkül. Lebegett. Ez az erő még jó párszor a falhoz, és a plafonhoz, majd a padlóhoz vágta a férfit, láthatatlan kezek fojtogatták, és láthatatlan öklök verték össze a testének különböző pontjain. Csúszott-mászott a benzinnel telített betonpadlón, és megpróbált a lépcső felé kúszni. A kéz megragadta a bokáját, és visszarántotta: a férfi olyan erővel repült vissza, hogy a másik oldalon a falnak csapódott, beverte a fejét, és a földre rogyott. Vért köhögött fel, és érezte, hogy már megmozdulni sem képes. Biztos, hogy több csontja eltörött, és hogy nagyon durva belső vérzéseket szenvedett. A kísértetek előtte magasodtak. Gúnyosan néztek rá, és egyre csak vártak. John nem értette, hogy mire, de aztán megvilágosodott: vékony kis lángcsóva sietett lefelé a pincébe vezető lépcsőn, keresztülszaladt a lépcsőfokokon, és mikor leért, lángra lobbantotta az egész helyiséget. Fél perc sem telt el, és a férfit is elérték a lángok. Földön túli fájdalom lett úrrá rajta, és ordítani kezdett, amint a lángnyelvek a testébe martak. Saját bőrének égő szagát érezte az orrában, és amikor a felette álló kísértetekre nézett, jól látta még, hogy egytől-egyik mindnek kaján vigyor húzódik az arcán. Két perccel később John Wilson már halott volt.

A Középső és a Legfiatalabb a padláson álltak, és a kis ablaknak támaszkodtak, amelyen annak idején a focilabda repült be, és aminek köszönhetően felfedezték akkor a nő holttestét odalenn, a hálószobában. Az előtérbe vezető lépcső aljáról sűrű, fojtogató füst gomolygott felfelé. Mennünk kell… – szólt a Legfiatalabb, és testvérére pillantott, aki a lépcső felé bámult. Hát vége van… – mondta. Valóban vége volt: a tűz olyan gyorsan terjedt odalenn, hogy biztosak voltak benne, hogy a ház pár pillanaton belül teljesen le fog égni – összeroskad, és maga alá temeti a titkait, melyeket most már csak ők ketten ismertek. Az öreg, bomlott elméjű John Wilson gyilkolta halomra az embereket évek alatt, és végül mindent sikerült a Révész-re fognia. Az emlékbe megőrzött iratokat, amelyeket az áldozatoktól szedett el, pedig a pincében tárolta, egy kulcsra zárható szekrényben, mélyen elrejtve. Kapóra jött neki, hogy odaköltözött egy család, így legalább nem kutakodnak idegenek odalenn. Soha nem engedte volna, hogy titkai napvilágra kerüljenek, ezért ölt meg mindenkit, aki kíváncsiskodott. A Legidősebb fiú már túl közel járt a tűzhöz, ezért elhallgattatta. Azonban az öreg ezen a napon minden egyes bűnéért megfizetett. A Smith család története azonban egészen más: velük az végzett, hogy a feleség, nem tudta tovább elviselni, hogy fia halott – úgy érezte, ha megöl mindenkit, végre újra együtt lehetnek majd. A ház mindig is elátkozott volt (sok tébolyult lélek kísértette), így nem is csoda, hogy egy labilis elmeállapotban lévő, gyenge nő, ilyen szinten eszét vesztette odalenn, egyedül bezárva a sötét pincében. Az egyetlen rejtély az maradt, hogy miként juthatott ki onnan, hiszen a kulcs állandóan a férjénél volt. Gyerünk! – szólt a Legfiatalabb, és félig kimászott az ablakon. Mindjárt ideér a tűz! – mondta kapkodva, és kezét a Középső felé nyújtotta. Együtt másztak ki az ablakon, át a közelben álló fára. Még utoljára mindketten visszapillantottak a padláson belülre, és akkor – a sűrű füst közepén – meglátták ott a Legidősebbet. Egy helyben állt, nem mozgott, és szomorú tekintetével őket nézte. Hirtelen felcsaptak a lángok a padláson is: kezdett mindent elnyelni az emésztő tűz. Recsegett, és ropogott az egész épület: a gerendák kezdtek leomladozni, a padláson a padló beszakadt. Mindent elnyeltek a lángok: a bejárati ajtót, ami régebben egy fotellel volt kitámasztva, a hálószobát, amiben több mint 10 évig egy halott anya feküdt, a mocskos konyhát, a gyerekszobát az íróasztallal, és rajta a megsárgult, telerajzolt matekfüzettel. A fürdőszobát, melyben a betört tükör díszelgett, és a pincét, az ócska szekrényekkel, és régi bútorokkal együtt, melyben sosem történt semmi jó, és amely helyiség mindig, minden esetben a szenvedés megtestesítője volt. A Legidősebb fiút elnyelték a lángok, pont mikor gyenge kezével a testvérei felé intett. A két másik fiú a fába kapaszkodva figyelték az eseményeket, és később a Középső elmondta azt is, hogy ő egy halk, suttogás szerű köszönöm-öt hallott ki a kártyavárként összedőlő ház padlásának közepéről. A saját kertjükben értek földet, és gyorsan arrébb futottak, nehogy a lángokban álló ház kárt tegyen bennük. A távolban már hallották a szirénák hangjait, és pár percen belül kinn is volt a tűzoltóság. Nem beszéltek velük, senkinek nem árulták el, hogy odabenn jártak – ez az ő titkuk maradt örökre.

A DNS vizsgálat megállapította, hogy a pincében talált összeégett holttest az öreg, és megbecsült rendőrnyomozó John Wilson-é volt, azonban miután ezt leközölte a helyi újság, három napra rá a szerkesztőség kapott egy csomagot, melyben a meggyilkolt emberek iratai voltak, a gyilkos eszközzel (vadászkés), kompromittáló feljegyzésekkel, és egy audio felvétellel, mely meghallgatása után az egész kapitányságra síri csend borult. Senki sem gondolta volna, hogy John éveken keresztül megvezetett mindenkit, és közben sorra gyilkolt ártatlan embereket (a vizsgálat megindításával még 21 emberi maradványt találtak meg az erdőben). Ez elterjedt az egész városban, és a közbeszédnek köszönhetően az egykor hatalmas tiszteletnek örvendő férfi néhány hét múlva már csak egy aberrált, beteges, perverz gyilkos volt, akit mindenki megvetett, és akire eztán úgy emlékeztek a környék lakói, mint az emberiség mocska. Zárt koporsóban temették el, mint annak idején a Révészt, de a temetésen mindössze csak két fiatal férfi volt ott: a Középső, és a Legfiatalabb, akik rideg tekintettel arcukon végignézték, amint a koporsót a hideg, kemény földbe temetik. Ennek végeztével átballagtak a temető másik végében nyugvó testvérük sírjához, leültek előtte egy kis fapadra, és hosszasan beszélgettek. Hol egymáshoz, hol a halotthoz – hol csak úgy maguknak. Lemenőben volt már a Nap a téli égbolton, mikor hazaindultak. Még megálltak az öreg, szomszédos ház maradványai előtt, melyből tényleg csak egy nagy kupac romhalmaz maradt a tűz után. Szívükben érezték, hogy már egyetlen lélek sem bolyong odabenn, a megégett gerendák, és temérdek omladék között, és ez megnyugtató érzéssel töltötte el őket, mert tudták, érezték, hogy végre minden visszaállt a rendes kerékvágásba, és az egykor eltévelyedett lelkek végre nyugalmat leltek a másvilágon.

(Vége)