Nem mondanám, hogy nem örülök ennek az esős időjárásnak. Sokkal jobb mint a 40 fokban aszalódni a tűző napsütésben. Nyáron egyébként sem lesz gyakran részünk efféle égi áldásban. Hiszen megint 45 fok körüli kánikulák jönnek, a buszon félmeztelenül bűzlő telepi gengszterekkel és falatnyi ruhákban flangáló tizenéves kis plázapicsákkal. Amúgy is megfigyeltem már, hogy manapság divatos lett kurvának kinézni. Már az egészen kislányok (olyan 12-13 év körüliek) is forrónacikban meg kivágott pólókban járnak-kelnek. Aztán később csodálkoznak, hogy minden pasijuk csak "arra" használja majd őket. Nagyot változott a világ. És nem épp a jó irányba. Régebben még volt tartás az emberekben. A tévé sem befolyásolta ennyire durván a mindennapi életet. Manapság pedig már egy tehetségkutató uralja a hétvégéket, nem a családi közös programok (bár ha úgy vesszük, egy tehetségkutató együtt bámulása is közös családi program...). Félelmetes, hogy egyeseket a saját egójuk mennyire a hatalmukba tud keríteni. Itt mindenki azt hiszi, hogy ő sosem öregszik meg és sosem lesz ráncos, remegő kezű, megőszült nyugger. Hát, a nagy lófaszt nem lesz! Dehogynem lesz! Csak épp az öregedést, a halált, az elmúlást itt nagyon sokan nem akarják elfogadni. Csakhogy ezáltal azt sem akarják elfogadni, hogy ők emberek. Így eshet meg, hogy sokan azt hiszik övék a világ és élvhajhásznak egész nap, a jövőre nem gondolván elisszák/elbulizzák a pénzüket aztán pedig amikor az élet benyújtja a számlát (mert mindig benyújtja), koppannak a padlón és marad az üresség. A depresszió, a család/rokonok kérlelése, hogy csak ennyit meg ennyit legyenek szívesek még kölcsönözni mert ki kell fizetni a tartozásokat, különben a villanyt is kikapcsolják. Könyörgések, meg az elfojtott agresszió hogyha nem kapják meg amit akarnak. Ezeknek olyan félelmek az okaik amelyeket előbb-utóbb mindenki felismer. Szeretethiány, munkanélküliség, öregedés, az elismerés hiánya, önértékelési problémák, stb. Számtalan példát lehetne hozni. A kérdés inkább az, hogy ki mihez kezd ezekkel a problémákkal miután felismerte őket. Megpróbál együtt élni velük, avagy inkább a drasztikus módszert választja és megpróbál szembenézni velük, megoldani őket valamilyen úton-módon. Elárulom: az utóbbi a nyerő. Hiszen ha az ember együtt él a félelmeivel, akkor azok megkeserítik, megmérgezik a mindennapjait. Folyton csak kattog az agya, emészti magát, sajnálkozik, depresszióba esik, gyomorfekély, idegesség, gyógyszerek (drogok), pia, miegymás. Ez hosszú távon kibírhatatlan. Azonban néha az ember túl kényelmes (avagy túl gyáva...) ahhoz, hogy szembenézzen ezekkel a problémákkal és inkább igyekszik tudomást sem venni róluk. Persze ez biztos működik egy ideig, de előbb-utóbb borul az asztal, erre mérget lehet venni. Ergo nem érdemes a szőnyeg alá söpörni azokat a dolgokat amelyek megnehezítik az életet hiszen attól, hogy a szőnyeg alatt vannak, még ott vannak, nemde? Célszerűbb megoldás ha inkább szembenézünk velük. Amúgy sincs lehetetlen, csak akaratgyenge ember. Az élet egyébként rövid és tele van megpróbáltatásokkal. Olyannak kell lenni mint a vén, meghajlott fák a nagy viharban. Minden gyökerünkkel kapaszkodni az anyaföldbe és nem kidőlni, nem feladni. Aki meg sem próbálja és már az elején feladja, az vesztes alkat. Aki feladja és erre még büszke is, az egyszerűen egy fasz. Aki legalább elveti a feladás lehetőségét és minden erejével küzd, az a Hős. Na, ilyenekből elég kevés akad manapság.

Érdekes okfejét kerekedett ebből, pedig csak az esőről szerettem volna írni pár sort. Bár, ha úgy vesszük, az élet is olyan mint egy kiadós felhőszakadás. Nem tudhatod, hogy mikor és hol üt be (mint a villám) és egyben mégis egy csodálatos természeti jelenség, amely épp olyan hamar ér véget mint amilyen hamar elkezdődött. Tulajdonképpen csak rajtunk áll, hogy miként viszonyulunk hozzá. Félünk-e tőle, avagy csodáljuk. Én mondjuk gyerekkorom óra rajongok az esőért. Imádom az eső utáni friss illatot is. Akkor pont olyan mintha újjászületne a természet. Egy biológiai reinkarnáció. Túl sokan nem becsülik meg az életet. Elfecsérelik. Elpazarolják. Túl későn eszmélnek, hogy "ezt meg ezt talán nem így kellett volna" de akkor már késő. Nincs időgép amely visszarepítené őket a múltba. Marad a belenyugvás. Ez pedig sokak számára súlyosabb mint egy halálos betegség. Sajnálom az ilyen embereket, de a saját útját mindenki maga választja meg. Nem mások döntik el helyettünk, hogy hogyan/miként éljünk. Az eső sem választhat, hogy félúton inkább megáll és visszafordul a felhők irányába. Hülyeség. Jó lenne ha az emberek többsége elfogadná, hogy ő egyáltalán EMBER és nem félisten. Hogy meg fog öregedni és meg fog halni.

Vicces, milyen sokan nem látják át saját létük jelentőségét a nagyvilágban.