Furcsa egy helyzet állt elő 2013-ra a videojátékos érában. Mindjárt rátérek. Manapság már a legújabb címek egészen elképesztően valósághű grafikával érkeznek, több milliárd pixel és poligon borít bennük egy-egy karaktert és olykor ezek a címek gyártási költsége felér egy hollywood-i sikerfilmével. A next gen konzolok (XboxOne és PlayStation 4) beépített mozgásérzékelőkkel, hangfelismerő rendszerrel és néhány évre előremutató grafikai megvalósítással csábítják a játékosokat az üzletekbe. Néhány jól bejáratott AAA-kategóriás cím a játékban az egyszemélyes kampányra (single player) már alig-alig fektet hangsúlyt és sokkal inkább a többjátékos módra (multiplayer) megy rá. Az online FPS-ek két nagy táborra szakadtak. Egyik oldalon ott a Battlefield, a másikon pedig a Call of Duty. Emellett az online – kitalált – világok is megőrizték népszerűségüket, elég ha csak például a World of Warcraft (WoW) temérdek kiegészítőjének sikereire gondolunk. De persze az igazán friss és egyedi új indulók sem vesznek el a süllyesztőben, nézzétek csak meg például hogy mekkora sikereket ért el a League of Legends (LoL) avagy az online-tankszimulátor, a World of Tanks. Én az online mókákból mindig is kimaradtam, számomra a ''multizás'' az volt amikor anno a suliban az informatika órán elkezdtünk LAN-ban Half-Life-ot tolni titokban. Párszor belenyaltam azóta is a multiplayer adta örömökbe (legutóbb például a Binary Domain ''Inversion'' módjával szórakoztunk egy jót) de ez sosem állt annyira közel hozzám hogy csak a multiplayer miatt azonnal megvegyek bármit is. Én személy szerint sokkal de sokkal jobban kedvelem az egyszemélyes kampányokat, főleg ha azok maradandó emlékként maradnak meg bennem a végigjátszásuk után! Több tucatnyi példát említhetnék a játékos múltamból, kezdve a Broken Sword: The Shadow of the Templars emlékezetes írországi kecskés szakaszától (továbbra is a jó kurva anyját annak a telibevert kecskének!) a Prince of Persia halálos vermein, a Prehistorik vicces őskorszakán, a DOOM és a Wolfeinstein3D véres öldöklésein, a Maniac Mansion abszurd humorán, a Mafia zseniálisan eltalált befejezésén, a GTA: San Andreas hatalmas szabadságán, a God of War brutalitásán át egészen a Heavy Rain szívszorító pillanataiig avagy éppenséggel legutóbb a Bioshock: Infinite (kritika ITT) megkapóan hatásos és elgondolkodtató történetéig bezárólag. Mind-mind csak apró morzsák lennének és nem szeretnék velük senkit sem untatni (majd ha elindul a játékos-csatornánk akkor azon pofázok eleget ezekről úgyis). Igen ám, de az évek alatt a kiadók és fejlesztők elkényelmesedtek. Minimális változtatásokkal okádják ki magukból a jól bejáratott címeket (lásd például: FIFA-sorozat) avagy áldozzák fel a régi jól bevált koncepciójukat a modernizálás oltárán. Ott volt például a Resident Evil 6 tavaly. Az egész játék sokkal jobb is lehetett volna ha visszanyúlnak a gyökerekhez és egy horrorra kiélezett produktumot tesznek le az asztalra, nem egy ''a zombi visszalő AK47-essel'' -szerű mutáns torzszülöttet. És hogy hová lett az innováció, az igazán kreatív és egyedi ötletek és a valóban megkapó történetek manapság a videojátékok világában? Nos, a válasz az indie videojátékokban keresendő. És itt köszön vissza a cikk első mondata. Mégpedig hogy furcsa egy helyzet állt elő 2013-ra a videojátékos érában. Az indie videojátékok mára eljutottak arra a szintre hogy bizony nagyon sokszor maguk alá gyűrik az AAA-kategóriás címeket és még jól be is mutatnak nekik, mondván: ''Látjátok, így kell ezt csinálni!''. Független, olykor csak néhány fejlesztőből álló csapatok munkái és mégis képesek többet adni, nagyobb hatást gyakorolni a játékosra mint a már említett AAA-kategóriás társaik. Emellett képesek igazán mély érzelmeket is kiváltani.

Csodás, mesebeli utazás (Journey)

Személy szerint odavagyok a túlélő-horror műfajáért. Majdnem az összes létező címet játszottam ezen kategórián belül de az biztos hogy minddel tisztában vagyok és jól ismerem őket. Már gyerekkoromban is összefostam magam az első Alone in the Dark (1992) kísértetkastélyában ahol valamiféle ősi démon ármánykodása végett össze-vissza repkedtek az evőeszközök és megelevenedtek a lovagpáncélok. De éppen így paráztam a Clive Barker nevével fémjelzett Undying (2001) alatt is ahol az ódon kísértetkúria mellett még temetőkbe, kriptákba, monostorokba, sőt, még a Túlvilágra is el lehetett látogatni miközben egy több száz éves, sötét családi titok lappangott a háttérben. De mindez már régen volt. Azóta felnőttem és elkezdtem kritikusabb szemmel is tekinteni a videojátékokra. Talán ezért is eshetett meg hogy a túlélő-horror műfaj abszolút királyának kikiáltott Resident Evil sorozat 6. része akkora csalódás volt számomra hogy egy életre elvette a kedvem a további Resi-játékoktól. Holott a sorozat egykor valóban a csúcson járt, elég akár csak egyetlen videót is felkeresni YouTube-on az annak idején GameCube-konzolra megjelent Remake és Zero epizódokról. Az örökös ''kistestvér'', a Silent Hill szerencsére jóval pozitívabb irányba tudott tovább haladni és bár voltak hullámvölgyei (a The Room és a Homecoming jó pár rajongónak megfeküdte a gyomrát) de a Silent Hill 2 (2001) például mind a mai napig az egyik legjobb túlélő-horror videojáték amelyet valaha készítettek, nem mellesleg még ma is teljesen korrektül megállja a helyét. Szóval volt idő amikor még a minőségre és nem a mennyiségre mentek rá a neves fejlesztők és kiadók (mostanság épphogy felcserélődött ez a módi, többek közt ezért is jelenik meg annyi félkész, bugoktól és játékhibáktól hemzsegő videojáték). De néhány éve, mikor egyre inkább előtérbe kerültek az indie alkotások, felcsillant a remény sugara. Olyan zseniális videojátékok jöttek azelőtt sosem ismert nevektől hogy öröm volt nézni – és persze játszani velük! És ha már túlélő-horror...épp annyira kellett a műfajnak 2010-ben az Amnesia: The Dark Descent mint a sivatagban szomjazó embernek egy pohár friss, hideg, kristálytiszta víz. Az előtte a Penumbra-sorozatot is jegyző fejlesztők megmutatták hogy igenis lehet még igazán félelmetes, hátborzongató és egyben nyomasztó atmoszférával megáldott videojátékot letenni az asztalra, különösebben nagyobb büdzsé és háttértámogatás nélkül is. Emlékszem hogy játszottam végig az Amnesia-t: rettegve. Ugyan ITT már megírtam a lényeget de mindig eszembe jut néhány kellemes emlék vele kapcsolatban. Például hogy az elején meglehetősen szkeptikus voltam. Bebeszéltem magamnak hogy ha már úgyis nagy túlélő-horror rajongó vagyok, nem érhet meglepetés. Dehogynem ért! Pár óra játék után már ott tartottam hogy nem mertem kimenni wc-re sem (pedig nagyon kellett!). Beléptem egy szobába Daniellel (ő a The Dark Descent főszereplője), a falakon megannyi kép és rajz állatokról, meg az emberi testről. Mintha egy kutya nyüszített volna a távolban. Lehet hogy csak a képzelet játéka volt. Középen hatalmas asztal, szíjakkal, láncokkal és vérrel. Próbáltam kitalálni mi történhetett ott. Elolvasgattam az asztalon talált leveleket. Kíváncsiságból elkezdtem kinyitogatni az asztal fiókjait, hátha találok bennük tűzgyújtó szerkezetet. Szép lassan nyitogattam őket. Egyszer csak a legalsóból kizúdult néhány állati csont, talán kutyáé. Gyerekek...frászt kaptam ott helyben! És temérdek ilyen pillanat volt még a játék során mikor már majdnem azon voltam hogy lekapcsolom és szüneteltetem egy kicsit a kalandozást mert nem akarok szívrohamot kapni. Mindezt pedig egy indie videojáték érte el és nem egy AAA-kategóriás cím.

Megelevenedett rémálmok erdejében (Limbo)

De hogy említsek egy másik példát is: Dear Esther. Ó igen, kedves Esther! Minden idők talán legtöbb módon értelmezhető videojátéka amelynek előre utánaolvasni vétek hiszen a játékos jobb ha személyes kalandként éli meg az elhagyatott szigeten történő misztikus utazást. Én ITT értekeztem róla. A Dear Esther ugyan a kvázi folyamatos narráció (és – az akár magyar – felirat) végett betekintést enged a központi történetbe és a játék folyamán kibomlik előttünk az a bizonyos múltban történt esemény amely szimbolikus értelmezése maga a sziget amelyen járunk (és akkor a távolban fel-feltűnő szellemalakokról még nem is szóltam!) de az összkép zavaros és majdnem mindenkinek teljesen másképp jön le. Sosem agyaltam még annyit videojátékon mint a Dear Esther befejezése után. Egyik kedves ismerősömmel átnyálaztunk megannyi fórumot amelyek ezzel foglalkoznak de aztán végül is arra jutottunk hogy az a legjobb ha mindenki egymaga játssza végig az alkotást, így személyes élményként megélve az utazást a rejtélyes szigeten. A egyetemi diákokból és professzorukból álló fejlesztőgárda nem sokkal később felhívást kapott az Amnesia készítőitől hogy alkossák meg a legendás lovecraft-i túlélő-horror folytatását. Az A Machine for Pigs névvel idén befutott folytatásról kialakított véleményemet ITT elolvashatjátok. Dióhéjban annyit hogy ez az alkotás is sokkal inkább lett egy művészeti szinten még inkább értékelhető, irodalmi magasságokba emelkedő, filozofikus produktum. Igen, mindez így egyben. Nem ritka hogy az ilyen játékok szívesen élnek filmes eszközökkel. Az Outlast (róla pedig kritika ITT) a legjobb ál-dokumentum (found footage) horror filmeket idézi. Az elszigetelt elmegyógyintézetben játszódó véres kaland főszereplője egy naiv újságíró akit a felfedezés utáni vágya hajt az épületbe (amely már messziről is úgy fest mintha az Addams-család hétvégi nyaralója lenne). A játék egyértelműen az idei év legfélelmetesebb alkotása. Még a legedzettebb idegekkel megáldott, rutinos játékosokra is képes a frászt hozni ugyanis mesterien alkalmazza az Amnesia ''nincs fegyverem ezért rá vagyok kényszerítve a lopakodásra'' örökségét a modern horror filmek ijesztgetős eszköztárával. Az eredmény egész elképesztő módon zseniális és rendkívül jól működik! Félelemkeltésben tehát az indie alkotások köröket vernek a teljes áron kínált címekre. Én például nem is emlékszem olyan AAA-kategóriás játékra amely valóban képes lett volna a frászt hozni rám az utóbbi időben. Najó, mondjuk ott volt a Silent Hill: Downpour de az egy 2011-es játék, nem mai darab. Az Outlast viszont a plafonig tornázta a pulzusomat és nemegyszer majd' kiugrottam itthon a székből a félelemtől mikor épp egy új szobába betérvén hirtelen megjelent előttem egy szanaszét kaszabolt arcú elmebeteg, véres vascsővel a kezében és vérre szomjazó tekintettel groteszk arcán. Biztos vagyok benne hogy ezt idén már semmi sem tudja felülmúlni ezért nyugodt szívvel kijelenthetem hogy az Outlast a 2013-as év abszolút legfélelmetesebb indie túlélő-horror videojátéka. Aki nem hiszi, kóstoljon bele! De csak óvatosan!

A rettegés új szintre emelése (Amnesia: The Dark Descent)

Az indie alkotások sokszor nagyon minimális pénzből készülnek. Ez pedig legtöbbször a technikai színvonalukon köszön vissza. Nem ritkák a kezdetleges, a 8bit-es időket idéző grafikával ellátott címek de én speciel mindig is azt vallottam hogy a grafika egyáltalán nem minden. Ha gyönyörűen megírt és felvezetett történet lapul meg a háttérben akkor én hajlandó vagyok még a legkezdetlegesebb grafikát is megbocsátani. Remek példa erre a nemrégiben bemutatott The Last Door (az 1. részről a kritikám ITT) amely hangulatával és lovecraft-i atmoszférájával bőven feledtetni tudta a meglehetősen puritán grafikai megvalósítást. A játék egész egyszerűen annyira magával ragadóra sikeredett hogy engem például teljesen beszippantott és nem győztem habzsolni az újabbnál újabb rejtélyek kibogozását és a múltban történt események megfejtését. Pontosan azt az értést adta át amikor egy jó könyvet az ember képtelen letenni és csak azért is elolvas még egy oldalt (aztán még egyet, aztán még egyet...) hogy kíváncsiságát kielégítse. Nem mellesleg az indie videojátékokat szívvel-lélekkel készítik. Egy legújabb, színes-szagos FPS-t a nagy kiadók csak úgy odavetnek a nép elé hogy ''nesztek, van benne 4 órás kampány, utána meg úgyis mentek multizni ahol 2. szint után már fizetni kell minden felszerelésért!'' de egy történetre építő indie alkotásnál semmit sem vesznek félvállról. A To The Moon a klasszikus SNES-RPG -érát idéző megvalósítással jött ki de olyan lebilincselő és drámai sztorit kapott az aki belekóstolt, hogy képtelenség volt abbahagyni a játékot. A történet középpontjában egy haldokló öregember állt akihez érkezett két tudós akik egy speckó gép segítségével rá tudtak csatlakozni az emlékeire, ezáltal egyfajta misztikus utazást tehettek az öreg múltjában és életének fontosabb szakaszainál is jelen lehettek. Az öreg egyetlen kérése csupán az volt hogy eljuthasson a Holdra. És ha már a SNES-RPG -érát idéztem: biztosan emlékeztek még néhányan arra a pillanatra amikor Aerith meghalt a Final Fantasy VII-ben. Átkozottul szomorú momentum volt. Nos, az egyébként csodálatosan szép zenével megáldott To The Moon végig magában hordozza ezt az érzést. Keserű, könnyfakasztó alkotás. A fekete-fehér Limbo úgyszintén. Bár már kielemeztem ITT, annyit mindenképp érdemes elárulni róla hogy a történet középpontjában egy kisfiú áll aki egyszer csak megébred egy hatalmas, félelmetes erdő közepén. Platformjáték lévén a Limbo végigjátszása folyamán a játékos dolga mindössze annyi lesz hogy végigterelgesse a kisfiút a sötét és nyomasztó helyszíneken miközben megóvja a haláltól amely minden egyes sarkon ott les rá. A Limbo meglehetősen durva lett. Rengetegféle módon el lehet halálozni benne. Felfal bennünket egy hatalmas pók, agyonnyom egy szikla, netán a Legyek urát idéző gyereksereg döfköd halálra kihegyezett lándzsákkal...és a listát még hosszasan folytathatnám. Az egyedi megvalósításon (a játék végig fekete-fehér) és a nyomasztó hangulaton kívül mindenképp ki kell emelnem még a játék befejezését is mert nagyszerűen el lett találva. Én percekig csak kamilláztam hogy akkor ez most mégis mi volt? Szeretem az olyan videojátékokat amelyek elgondolkodtatnak.

Drámai kísértethistória (Dear Esther)

Hasonló cipőben jár a nemrégiben megjelent The Swapper is amely a klasszikus sci-fi szerelmeseinek szerezhet nem kevés kellemes percet, nem mellesleg borzasztó ügyesen felépített, elgondolkodtató történettel rendelkezik. A Gone Home a Myst-játékokat idézi és a középpontjában egy olyan személy áll aki hosszú útjáról tért haza azonban otthon nem találja sehol a családját. Egyed egyedül kell bolyonganunk a hatalmas házban miközben tárgyakat gyűjtögetünk és feljegyzéseket/leveleket olvasgatunk el melyek végett szépen lassan kirajzolódik előttünk hogy mi is történt eltűnt családunkkal. És ha már rejtélyek: az Among the Sleep nevezetű horrorban egy kisbabaként kell szüleink házában mászkálnunk és logikai feladványokat megoldanunk miközben nagyjából percenként hozza ránk a frászt a játék valamilyen jól elhelyezett jumpscare-jelenettel. Nem mehetek el szó nélkül a Slender: The Arrival mellett sem amely a nagy sikerű és teljesen ingyenes Slender: The Eight Pages folytatása. Utóbbit biztosan próbáltátok már, vagy ha nem, akkor legalábbis tudjátok hogy miről van szó. Adva van a Slenderman mítosza amely legalább annyira jól felépített fiktív körítést kapott mint annak idején a The Blair Witch Projekt (Ideglelés) avagy 2008-ban a Cloverfield. A Slenderman konkrét – és persze kitalált – háttértörténetet kapott, a The Eight Pages pedig letette a játékost egy hatalmas erdő közepére az éjszaka kellős közepén, a kezébe nyomott egy kvázi hasznavehetetlen zseblámpát és kiadta a feladatot: begyűjteni 8 lapot. Régebben és is játszottam, sőt, nemrég barátnőmmel megint belekóstoltunk de továbbra is fenntartom hogy a The Eight Pages az egyik legfélelmetesebb teljesen ingyenesen letölthető indie alkotás amelyet valaha is készítettek. Nagyjából a 4. avagy az 5. lap után kezd el tapinthatóan eluralkodni a játékoson a félelem. Izzadó tenyér, feszült idegek...ott már nem szabad meggondolatlanul össze-vissza forgolódni az erdőben hiszen a Slenderman bármikor a hátunk mögött állhat. Az idén megjelent Slender: The Arrival ugyanerre a lap-gyűjtögetős koncepcióra épít csak éppen sokkalta szebb és kidolgozottabb grafikával és tartalmasabb játékmenettel. Az indie-érában egyébként is előszeretettel nyúlnak a horror műfajához a készítők. Az említett The Last Door mellett ott van még a tavalyi év nagy sikere, a The Lone Survivor is amely hangulatában a 28 nappal később és egyéb poszt-apokaliptikus horror filmeket idézi. Aztán ott van például a megint csak roppant szomorú és megindító The Unfinished Swan avagy az IGN és Gamespot szerint a 2012-es év legjobb játékának választott Journey amelynek zenéjét még Grammy-díjra is jelölték. Szóval láthatjátok hogy mennyire hosszú utat jártak be az indie videojátékok a kezdeti szárnypróbálgatásoktól kezdve egészen odáig hogy némelyiket már szimplán az év játékának is beválogatják neves honlapok (a Journey sikere egyébként teljesen megérdemelt, én csak egyszer játszottam végig egyik barátomnál de életre szóló élményt nyújtott, a vége pedig örökre beleégett a memóriámba). Ha pedig megnézitek mondjuk a szintén indie-címként induló Minecraft sikereit akkor konstatálhatjátok hogy az indie címek jelenleg sikeresebbek és népszerűbbek mint valaha! Konkrét honlapok jöttek létre kizárólag ezekkel az alkotásokkal foglalkozván és már nem lehet elmenni mellettük szó nélkül ugyanis milliós büdzsé és neves kiadók hiányában is olyan remekműveket tesz le az asztalra az indie-éra nap mint nap hogy ezek mellett egy AAA-kategóriás csilivili videojáték szinte labdába sem rúghat.

Utazás a fantázia birodalmában (Brothers: A Tale of Two Sons)

Persze én elsősorban a játékélményre, a megkapó történetre és az érzésekre koncentráltam amelyeket az adott alkotás a játékos felé kommunikál, amelyeket átad neki és amelyekkel eléri hogy a játékos maradandó élményként könyvelje el magában a kalandot. Én magasról teszek arra hogy a Call of Duty-ban avagy a Battlefield-ben a játékos fejére dől az Eiffel-torony is hogyha például a Brothers: A Tale of Two Sons olyan meghitt történettel szögez maga elé hogy konkrétan megkönnyezem a játék végét, avagy a Thomas Was Alone színes pixel-kockái több élettel és kidolgozottabb személyiséggel rendelkeznek mint egy központi karakter valamelyik új Assassin's Creed játékban. Lehet köpni a savat és dobálni a köveket de be kell látnia végre mindenkinek hogy az indie videojátékok mára elfoglalták méltó helyüket a játékos társadalomban. Figyelnek és felfigyelnek rájuk. Tartalmuk sokszor jóval több mint azoké a címeké amelyeket súlyos pénzekért lehet megvásárolni az üzletekben, történeteik és mondanivalóik pedig köröket vernek AAA-kategóriás társaik néhány órás sztorijaira. Persze kivételek mindig vannak. Akadnak az említett teljes árú címek között is igazán remekek de ezek száma sajnos mostanában igencsak elenyésző. Aki igazi élményeket, megkapó történeteket, tartalmas mondandót és garantált szórakozást keres az vessen egy pillantást az indie videojátékokra és mazsolázzon közülük kedvére! Ezek az alkotások nem kényszerből, nem határidőre és nem vért izzadván készülnek hanem kreatív ötletektől fűtve, szívvel-lélekkel. Nyugodtan tegyetek egy próbát akármelyik produktummal azok közül amelyeket itt felsorakoztattam, akár csak belekóstolás szintjén is! Én biztos vagyok benne hogy nem fogjátok megbánni, idővel pedig talán Ti magatok is hozzám hasonlóan fogtok állni az indie videojátékokhoz és inkább egy újabb szívet melengető avagy szívfacsaró kalandért fogtok rajongani, semmint a legújabb Assassin's Creed ezerszer látott klisé-hegyeiért. Még meglátom hogy lesz-e folytatása ennek a cikknek hiszen amiket felsoroltam azok csak egyetlen szeletét képezik annak a hatalmas tortának amely a mai indie-színteret szimbolizálja. Véleményem szerint egy játékban igazán elmerülni csak akkor lehet ha a játéknak van lelke is, nemcsak üres pixel-halmazokból áll. Jelen tárgyalt éra címei mind-mind rendelkeznek lélekkel (és megannyi kreativitással meg egyedi ötletekkel), hiába jött el a generációváltás, jönnek majd az olyan videojátékok amelyek már annyira élethűek lesznek hogy szinte lemásznak a képernyőről, hogyha az igazán magával ragadó alkotásokat a kevés pénzből, kis létszámmal rendelkező alkotógárdáknál kell keresnünk. Én abszolút bizakodva tekintek a jövő felé. Tudom hogy ha 24 évesen le is ülök még játszani a gép avagy a PS3 (meg majd később a PS4) elé akkor biztosan találok majd magamnak olyasmit amely rögvest magával ragad és magába szippant. Tudom azt is hogy hol keresgéljek: az indie-színtéren.

Köszönöm a figyelmet, kellemes hétvégét nektek!